Balku László: Örvény

– Mi van veled?

– Mi lenne?

– Úgy fogod azt a villát, és úgy nézel arra a tortaszeletre, mintha élne, és éppen most akarnád meggyilkolni.

– Bűntudatom van. Nem lenne szabad megennem, rémesen kövér vagyok. Képzeld, a múlt héten egy tárgyaláson eltört a melltartóm kapcsa. Még jó, hogy a talár alatt nem lehetett észrevenni.

A szép arcú fiatal nő nagyot sóhajtott, majd folytatta:

– Nem tudok mit tenni. Az evés az egyetlen öröm az életemben, de ahogy lenyelem az utolsó falatot, szarul érzem magam, mert rádöbbenek: minél kövérebb vagyok, annál kevesebb esélyem van rá, hogy megakadjon rajtam egy pasi szeme. Már utcára menni is szégyellek.

Stanci és Panni – a fél város így emlegette a két fiatal nőt, akik a cukrászda hűvös teraszán ejtőztek ezen a nyári délutánon. Már több, mint húsz éve, mióta a tanító néni egy padba ültette őket, elválaszthatatlan barátnők. Fényes példái annak a tézisnek, miszerint az ellentétek vonzzák egymást.

Stanci, azaz Tünde igazi modellalkat; karcsú, az a bizonyos „vaságyastól negyven kiló” típus. Anna viszont a legjobb formájában is csak némi jóindulattal nevezhető teltkarcsúnak. 

Tünde soha nem volt jó tanuló, éppen csak eljutott az érettségiig. Ezzel szemben Anna maga volt a szorgalom és törekvés eleven szobra. Azonnal felvették a jogi egyetemre; diploma után egy ügyvédi irodában bojtárkodott, aztán letette a szakvizsgát és megnyitotta saját irodáját. Bár jól ment az üzlet, az ügyvédi munka – adásvételi szerződések, cégalapítások, csip-csup kis polgári perek tömkelege – nem elégítette ki, ezért megszerezte az ügyészi képesítést is, és önállóságát feladva a megyei ügyészségen helyezkedett el.

Magánéletükben éppen fordított volt a helyzet. Miért kell ennek a lánynak ilyen szépnek lennie? – sóhajtoztak Tünde szülei, amikor gimnazista lányukért szinte minden este más autó jött, és nem tudták, mikor keveredik haza. Mindig volt fiúja, és mindig hárman-négyen várták sóvárogva, mikor szakít már az aktuális barátjával, hogy aztán harcba szállhassanak a kegyeiért. Végül összeakadt Tiborral, a Németországból hazatelepült, majdnem kétszer annyi idős pénzemberrel, aki rövidesen feleségül vette. Tavasszal szült is egy kishúgot Tibor felnőtt fiainak. Az „ifjú apa” repesett a boldogságtól, mindig is lányt szeretett volna, most végre teljesült a vágya. Tünde még a hetedik hónapban sem járt, amikor már kész volt a gyerekszoba, a hatalmas villa egyik személyzeti szobájában pedig már ott lakott a bébiszitter (ne érjen minket meglepetés, ha a gyerek ne adj’ Isten koraszülött lesz – mondta Tibor). Így Hilda (ehhez a névhez Tibor ragaszkodott – nem tudni, miért) születése után néhány héttel Tünde már a megszokott életét élhette, a gyerekre a Frankfurtból szerződtetett lány vigyázott. Karcsúságát is megőrizte a szülés után – köszönhetően férjének, aki komplett fitnesztermet rendezett be neki a villa földszintjén.

Anna soha nem volt elégedett az alakjával, és ez rányomta bélyegét a kapcsolataira is. Általában magányos volt; amikor nem, nála idősebb férfiak vetettek rá szemet, akikről előbb-utóbb kiderült, hogy házasok. Egyetlen egy kivétel volt; a mackós alkatú programozóval még az egyetemen ismerkedett meg. Mikor a lány végzett és hazatért szülővárosába, a férfi is oda akart költözni, de sehogy nem került megfelelő állás számára – Annának néha már az volt az érzése, hogy nem is akarja komolyan. Kezdetben minden hétvégét Annánál töltött és néha hétköznap is megjelent – munka után azonnal kocsiba ült, majd másnap korán elindult, hogy időben beérjen a cégéhez. Látogatásai azonban egy idő után ritkultak; volt, hogy egy hónapban csak egyszer jött, akkor is csak egy napra. Anna pedig gondterhelt arccal nézegette a naptárat, majd remegő lábakkal elindult egy gyógyszertár felé, és pozitív terhességi teszttel a birtokában várta a fiú jövetelét. Végül nem bírta tovább, felhívta, és közölte vele az örömhírt. Ez volt az utolsó beszélgetésük; Péter soha többé nem jelentkezett, és telefonon sem tudta elérni.

Néhány átsírt éjszaka után úgy döntött, nem tartja meg a gyereket; nem áldozza fel a karrierjét egy olyan férfi miatt, akire egyre inkább csak gyűlölettel tudott gondolni. Ezután mind a mai napig csupán egy futó kapcsolata volt, de hamar rájött, hogy az ügyvéd kollégának másik szeretője is van, így határozottan kiadta az útját.

♦♦♦

– Az a hapi tőled balra a második asztalnál már vagy öt perce téged néz – szólalt meg Tünde.

– Dehogy, biztos téged.

– Nem, határozottan téged. Az előbb, amikor felálltam, hogy kidobjam a papírzsebkendőt, figyeltem, nem követett a szemével, változatlanul rád figyelt.

– No, erre kíváncsi vagyok – mondta Anna; éppen végzett a tortaszelettel, nagyot húzott a narancsléből, majd táskájában kezdett kotorászni. (Kevesen tudják, hogy a retikülökben csupa gonosz kis állat – piperetükör, rúzs, mobiltelefon, stb. – lakik. Táskán kívül élettelennek tettetik magukat, azonban amikor gazdájuk behúzza fölöttük a zipzárt, kiengedik lábaikat és elkezdik magukat a táska fenekére fúrni, hogy aztán hosszas keresgélés után a legmélyéről kerüljenek elő.) Anna felpattintotta a tükör fedelét, kitolta hüvelyéből a rúzsát. Elfordult jobbra, mintha a fény felé fordulna, de nem magát, hanem a férfit nézte hosszan benne. Az, mintha tudná, hogy titkon figyelik, mosolygott. Tünde észrevette, hogy barátnője kezében megremeg az apró tükör.

– Azannya, de jóképű hapsi – mondta Anna halkan -, de szerintem mégis csak téged néz.

– Nem, nem, biztos, hogy téged!

– Ugyan már, mit nézne rajtam? Nem ő Mehemed, a török, biztos látott már tehenet.

A szőke szépség elnevette magát.

– Ancsi, Ancsi, ha önbizalmad lenne annyi, mint humorod, már régen te is boldog házasságban élnél – mondta, majd bűnbánóan hozzátette: Bocsáss meg. Érezte, hogy a meggondolatlanul kimondott „te is”-sel fájdalmat okozott barátnőjének. Anna azonban mintha nem is hallotta volna, jól látható érdeklődéssel bámulta a tükröt. Végül összecsukta és megszólalt:

– Úgy látom, vörös a haja.

Tünde bólintott.

– Remélem, nem szeplős – folytatta Anna. – Nem szeretem a szeplős pasikat.

A barátnő szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.

– No, úgy látom, készen állsz az ismerkedésre.

– Ismerkedésre?! – legyintett lemondóan az ügyésznő. – Mit csináljak? Talán menjek oda, és üljek az ölébe?

Felkacagott.

– Kárt okoznánk a cukrászdának, aligha bírna meg kettőnket a szék.

Tünde nem reagált, csak később szólalt meg:

– Nézd meg közelebbről. Nem kell a mosdóba menned?

– Hát, nem ártana.

Ezúttal tényleg megigazította sminkjét és elindult a cukrászda bejárata felé, közben időnként lopva a férfira pillantott; jólesően nyugtázta, hogy egyetlen szeplőt sem fedez fel az arcán, sem karikagyűrűt az ujjain. Ugyanakkor ismerősnek tűnt az arca, mintha aznap már többször is látta volna. Az ismeretlen viszont leplezetlenül, majdhogynem mereven nézte őt, s közben változatlanul mosolygott. Anna érezte, hogy elpirul, ezért elfordította a fejét, mikor elhaladt mellette. Különös izgalom lett úrrá rajta, úgy érezte, minden lépésnél elveszti az egyensúlyát, mintha részeg lenne.

Mikor néhány perc múlva visszafele jött, a férfi tekintete már az ajtóban várta, majd lassan elfordította a fejét, így Anna nyugodtan szemügyre vehette hátulról is. Imponáltak neki széles, izmos vállai és csak most fedezte fel nyakában a vastag aranyláncot; jövetben, elölről fel sem tűnt neki.

Éppen elment a férfi asztala mellett, amikor csípőjén, combján meleg nedvességet érzett, halk csörgést hallott, és egy kávéscsésze gurult lábai előtt széles ívben a szomszédos aszal alá. Lenézett; hosszú, fehér szoknyáján hatalmas kávéfolt éktelenkedett, szinte teljes hosszában.

Anna testalkata ellenére meglehetősen szangvinikus természetű volt. Máskor, ha egy ilyen baleset megtörténik, keresetlen szavakkal teremtette volna le az elkövetőt, most azonban tulajdonképpen örült, hogy ennek köszönhetően szóba elegyedhet a szimpatikus férfival. Ez a következő pillanatban meg is történt; az ismeretlen felugrott a székéről.

– Jaj, elnézését kérem, nagyon sajnálom. Ügyetlen voltam.

Anna meg sem tudott szólalni, csak nézte a kávéfoltot, majd a férfira emelte tekintetét. Különös izgalom járta át, amikor a szemébe nézett, majd végre megszólalt; érezte, hogy remeg a hangja.

– Semmi baj … megtörténik.

Egy felszolgálónő azonnal ott termett egy nedves szivaccsal, próbálta letörölni a kávét a szoknyáról, de a folt csak egyre nagyobb lett. Közben Tünde is feláll, és odasietett.

– Fizessünk és hazaviszlek, ha gyorsan beáztatod, talán kimegy.

Közben elővette pénztárcáját és intett a felszolgálónőnek.

– Szó sem lehet róla, ne fáradjon az én szerencsétlenkedésem miatt – mondta a férfi. – Én viszem haza a hölgyet.

– Azt megköszönöm – hagyta jóvá a szőkeség -, nekem úgyis sietnem kell a kislányomhoz.

Anna persze tudta, hogy ez kegyes hazugság; az ő néhány száz méterre levő lakása éppen útba esett volna, a gyerekkel a bébiszitter volt, és a következő szoptatásig is még több, mint egy óra volt hátra.

– No, mit szólsz, hogy tudok szemmel irányítani kávéscsészéket? – kérdezte Tünde, miközben a férfi is rendezte számláját.

– Te, te boszorkány! – nevetett Anna, és szandálja orrát jelzésszerűen barátnője bokájához érintette.

A terasz kijáratánál a férfi megállt.

– Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Papp Zoltán vagyok.

– Dr. Laczkovics Anna – nyújtotta kezét elsőnek az ügyésznő.

– Kramerné – Tünde barátnője meglepetésére csak ennyit vetett oda hanyagul – máskor, ha bemutatkozott valakinek, mindig a teljes nevét mondta.

– Na szióka, elrobogtam. Majd hívlak – mondta Tünde, amikor kiléptek az utcára, és valóban elrobogott, mintha tényleg sietne. Zoltán ezüstmetál Mercedes terepjárója közvetlenül a bejáratnál állt. Felsegítette Annát a magas autóba, majd ő is beült, és indított.

– Nagyon sajnálom, hogy azzal a szerencsétlen mozdulattal tönkretettem a délutánját – mondta út közben.

– Nem, nem tett tönkre semmit – szabadkozott Anna. – Tündének úgyis mennie kellett.

Amikor megálltak a világoszöld, kétemeletes társasház előtt, a nő meg akarta köszönni a fuvart, de Papp megelőzte.

– Kárpótlásul meghívhatom vacsorázni? Áztassa be a szoknyát, vegyen fel egy másikat, aztán elmegyünk a Három Gúnárba.

Anna legszívesebben a combjába csípett volna. Amint kettesben maradtak az autóban, mintha valamiféle mágneses erőtér vette volna körül őket, és ahogy a férfi vezetés közben időnként rápillantott, érezte, hogy ugyanúgy vonzódik hozzá, amilyen vonzalmat ő érez iránta. Talán a kávéscsészét sem véletlenül lökte meg? No nem azért, elég sajátos módja az ismerkedésnek!

Bólintott, kiszállt az autóból, és besietett a házba. Nem csak a szoknyáját cserélte le; push-up melltartót vett fel és mélyen kivágott, pántos fehér ruhát.

A szálloda teraszán ültek le. Vacsora után Zoltán még rendelt egy üveg bort, tovább beszélgettek.

– Mesélj magadról – kérte Anna.

– Mit is mondjak? Egyszerű parasztgyerek vagyok. Szakmunkásképzőben tanultam, kőműves szakmát. Utána otthon dolgoztam egy ipari szövetkezetnél, de keveselltem a fizetésemet, felmentem inkább Pestre. Ott több volt a pénzem, mégsem volt soha elég. Talán elítélsz emiatt, de bevallom, szeretek nagy lábon élni.

Itt elhallgatott. A nőre nézett. Szemében érdeklődést vélt felfedezni, ezért folytatta.

– Nem akartam úgy élni, mint a szüleim. Apámon akkor láttam jó ruhát, amikor lakodalomba vagy temetésre ment. Dolgozott a téeszben, otthon teheneket, disznót tartott, hajtottak látástól vakulásig. Úgy halt meg fiatalon, hogy a Balatont nem látta, Budapesten is csak akkor volt, amikor katona korában keresztülutazott rajta.

Kiitta a poharát, töltött Annának és magának is.

– Nem éreztem jól magam a munkahelyen sem. Az öreg szakik, ahelyett, hogy megtanították volna azt, amit az iskolában nem lehet megtanulni, csak gyakorlatban, csak kritizáltak és ugrattak minket, fiatalokat. Ha letolták őket a főnökök, mert ittak munkaidőben, vagy rosszul csináltak valamit, azért is rajtunk csattant az ostor. Talán azért is mentem szinte minden este szórakozni, hogy elfelejtsem a napközbeni megaláztatásokat. Egyre csak azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám önállósítani magam.

– Édesapám is maszek volt – szólalt meg Anna, amikor Zoltán lassan ivott néhány kortyot. -Talán még óvodás voltam, amikor kiváltotta az ipart. Lakatos a szakmája. Vaskerítéseket, kapukat csinált, szőlősgazdáknak épített kistraktorokat, pótkocsikat, amíg nem lehetett ilyeneket készen kapni, és kutat is fúrt. Már nyugdíjas, de egy-egy kerítést, traktor- vagy utánfutó javítást még most is elvállal.

– Aztán egy este majdnem kétszázezret nyertem pókeren – vette vissza a szót Zoltán. – Óriási pénz volt ez akkor. Azonnal felmondtam a cégnél, hazaköltöztem, és elkezdtem a saját vállalkozásomat. Eleinte nehéz volt, kisebb felújítási munkákat vállaltam, majd komplett családi házakat is. A pesti kaszinókban, játéktermekben sok tehetős embert ismertem meg. Hétvégeken továbbra is feljártam szórakozni, közben terjesztettem, hogy maszek lettem, elmondtam, milyen munkákat csináltam – néha blöfföltem is. Így egyre nagyobb megbízásokhoz jutottam, és ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetem, hogy néhány éve jól megy a vállalkozás. Közben Debrecenben elvégeztem az építőipari főiskolát is, ma már építész üzemmérnök vagyok.

Miközben hallgatta, Annában valahol belül megindult valami különös remegés, amely egyre terjedt és erősödött – végül úgy érezte, már látható is. Rettegett attól, hogy ismét utoléri az ő személyes turáni átka: kiderül, hogy a férfi mégis csak nős. Végül nem bírta tovább, kérdezett:

– Eközben nem volt időd családot alapítani?

– Volt feleségem, négy éve váltunk el. Ő orvos, köztiszteletben áll a családja a városunkban. Nem volt nagy szerelem, egyikünk részéről sem, nekem inkább presztízskérdés volt, hogy elvegyem. Mindig úgy éreztem, lenéz engem. Nem is szívesen voltam otthon, a munkám miatt eleve sokat kellett távol lennem, és sok hétvégét is Pesten töltöttem a kapcsolatok építésével. Talán más lett volna a helyzet, ha van gyerekünk, de nem lett. Csoda, hogy tizenöt évet kibírtunk egymás mellett.

Ez megnyugtatta Annát, fesztelenül beszélgettek tovább. Nyári ítélkezési szünet volt, a szabadságát töltötte, így nem bánta, hogy záróráig maradtak. Zoltán is ivott, ezért a parkolóban hagyta autóját; két óra is elmúlt, amikor a taxi fékezett Anna lakása előtt.

Bár kissé szédült a szokatlan mennyiségű italtól, sokáig nem tudott elaludni. Pillanatról pillanatra csapongott a hangulata; úgy érezte, beleszeretett a férfiba, és boldoggá tette, hogy Zoltán is viszonozza a vonzalmát. A következő pillanatban azonban elbizonytalanodott; talán nem is szerelmes, csak elég régen él már egyedül, és egyszerűen csak jól esik neki a férfi közeledése.

Csupán néhány órát aludt, a szokott időben felébredt. Kitámolygott a fürdőszobába, kiöblítette a szoknyát, a szennyestartóban keresett még hozzá néhány fehér ruhadarabot, elindította a mosógépet, és visszafeküdt. Tizenegy körül ébredt fel a telefon csengésére.

– Szia – hallotta Zoltán hangját. – Kiment a szoknyádból a kávéfolt?

– Még nem tudom, mindjárt megnézem.

A telefont füle és válla közé szorítva kivette a szoknyát a gépből; a folt nagyon halványan, de meglátszott.

– Nem, sajnos, benne maradt – válaszolta.

– Akkor elmegyünk, veszünk egy másikat.

– Ugyan, hagyd, régi volt már, nem kár érte.

– De, ragaszkodom hozzá – erősködött Zoltán. – Kárt okoztam neked, kötelességem megtéríteni. Kapd össze magad, fél óra múlva ott vagyok.

Anna nagyot fújt, mikor letette a telefont. Örült, hogy ilyen hamar ismét látja a férfit, ugyanakkor valami szorongásféle kerítette hatalmába. Ha nem találunk megfelelő méretet, szembesülni fog vele, milyen dagadt vagyok – gondolta.

Zoltán pontos volt. Még top sem volt Annán, amikor hallotta, hogy megáll az autó a ház előtt. Gyorsan befejezte az öltözködést és lesietett.

A hangulatos belvárosi utca egyik butikjában találtak majdnem ugyanolyan szoknyát; Anna megkönnyebbülésére az első kiválasztott darab méretre is megfelelő volt. Vásárlás után Zoltán meghívta ebédelni; ugyanabban az utcácskában volt egy kis családias vendéglő, ide tértek be.

– Most hazaviszlek, aztán el kell mennem – mondta Zoltán, miután befejezték az ebédet, – este viszont vacsorázzunk újra együtt.

Anna fejében megfordult, hogy ezúttal ő főz vacsorát, de úgy döntött, hogy egy napi ismeretség után túl nagy merészség lenne a lakására hívni a férfit.

Este Zoltán taxival érkezett. Az elegáns belvárosi szállodához hajtottak; egy alkalmazott az étterem kis különtermébe vezette őket. Halk Clayderman-zene szólt, a termet csak gyertyák világították meg. Az egyik tartóban nem égett minden gyertya; Anna önkéntelenül is összeszámolta a lángnyelvecskéket.

– Miért éppen huszonhét? – kérdezte.

– Huszonhét órája ismerjük egymást.

Anna szeme elhomályosodott. Zoltán észrevette elérzékenyülését, átölelte, megcsókolta. Hosszan, szenvedélyesen. A közeledő pincér halk léptei választották szét őket.A nő csak sajtos omlettet rendelt.

– Előételnek jó lesz, de aztán rendelj valami komolyabbat is – mondta Zoltán, amikor a pincér elment a rendeléssel.

– Nem, délben nagyon sokat ettem, most ennyi is elég lesz. Fogyókúráznom kell.

– Eszedbe ne jusson! – mosolygott rá a férfi. – Nekem így tetszel.

Anna ismét elérzékenyült, és elcsattant a következő csók.

– Ez most egy kicsit búcsúvacsora is volt – szólalt meg Zoltán, amikor letették az evőeszközöket. – Haza kell mennem néhány napra; segítenem kell a kertben édesanyámnak, meg az öcsém fiának is régen ígérgetem, hogy elviszem horgászni. Hiányozni fogsz.

– Te is nekem – súgta Anna. Aztán arra gondolt: talán jó is lesz, ha néhány napig nem találkozunk; tisztázhatom magamban, valóban szeretem-e, vagy csak jól érzem magam vele.A következő napon Anna óráról órára egyre jobban érezte a férfi hiányát. Tett-vett a lakásban, közben minduntalan ki-kinézett az ablakon, pedig jól tudta: a Mercedes nem fog megállni a ház előtt. Zoltán háromszor is felhívta, mindannyiszor hosszan beszélgettek. Másnap este megszólalt a telefon.

– Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén leugranánk a Balatonra? Vitorláztál már?

– Még nem, de régóta szeretnék. Jó lesz elutazni is egy kicsit. Mióta szabadságon vagyok, még ki sem mozdultam a városból. Tavaly, tavalyelőtt eltöltöttem két-két hetet a Tündéékkel a horvátországi nyaralójukban, de az idén ők sem mentek le a gyerek miatt.

– Akkor pénteken délután indulunk.

Hétvégére az idő esősre, hűvösre fordult, így a tervezett vitorlázás elmaradt. Őket azonban ez a legkevésbé sem zavarta, mint egy nászutas pár, a nap nagy részét a szobában töltötték. Véget nem érő szeretkezéseik közepette minden elképzelhető testhelyzetet kipróbáltak, Zoltán még a jakuzzit is kibérelte két órára. Anna a hetedik mennyországban érezte magát.

♦♦♦

Elérkezett az augusztus, egyben Anna szabadságának vége. Irodájában vaskos akta várta. Az építési vállalkozót jó fél évvel ezelőtt jelentette fel egy megrendelője; jelentős összegű előleget vett fel, aztán mint szürke szamár a ködben, eltűnt anélkül, hogy elvégezte volna a munkát. Az ügy most érkezett vissza az Ügyészségi Nyomozóhivataltól, akkorára duzzadva, hogy az iratokkal talán az egész ügyészséget ki lehetett volna tapétázni. Több hasonló eseten kívül a bűnlajstrom adó- és társadalombiztosítási csalással, biztosítási csalással, okirat-hamisítással, mérleg meghamisításával, ki nem fizetett alvállalkozók feljelentéseivel gazdagodott; az iratokból akár a „fehérgalléros bűnözés” összes lehetséges válfajának listáját össze lehetett volna állítani, a megkárosítottak lakcímei pedig szinte az ország teljes területét lefedték.

Mintha áram rázta volna meg, amikor az egyik iraton szeme megállt a gyanúsított nevén: Papp Zoltán. Lehet, hogy azonos?– villant át agyán. Biztos csak névazonosság – próbálta nyugtatni magát -, hiszen a Zoltán minden korosztályban népszerű keresztnév. A Papp meg az egyik leggyakoribb családnév, Dunát lehetne rekeszteni velük. Az építési vállalkozó is stimmel, de miért ne lehetne két azonos nevű? Talán több ezer kisebb-nagyobb építési vállalkozás működik szerte az országban; megszűntek a nagy építőipari vállalatok, a kőművesek, ácsok jó része vagy vállalkozóként próbál megélni több-kevesebb sikerrel, vagy munkanélküliként a kocsmákban múlatja az időt.

Tovább olvasta az adatokat: született 1968. május 29-én. Tehát 41 éves – ez is egyezhet. Lakhelye és születési helye Püspökladány. Alföldi kisváros. Hm… No de hány alföldi kisváros van? Legalább harminc-negyven, ez nem jelent semmit. Legmagasabb iskolai végzettsége: szakmunkásképző. Ez sem stimmel, hiszen az első estén elmondta, építész üzemmérnöki diplomája van.

Hozzálátott a vádirat megírásához, de sehogy nem ment a munka, folyton csak arra gondolt: azonos-e Zoltán a megvádolt vállalkozóval. Sehogy sem tudta elképzelni, hogy a két személy egy és ugyanaz lehet.

Kizárt, hogy ő legyen – próbálta újra nyugtatni magát. –Hiszen olyan intelligens, jó modorú férfi. Olyan őszintén, meggyőződéssel mondta: „Kárt okoztam neked, kötelességem megtéríteni”. Egy ilyen egyenes ember nem követhet el ilyen súlyos bűncselekményeket.Délután aztán felhívta Tündét és elmondta neki a kétségeit.

– Szerinted hogyan győződhetnék meg róla? – kérdezte majdnem sírva.

– Fog mostanában nálad aludni?

– Hogyne, ma is. Mióta hazajöttünk a Balatonról, tulajdonképpen nálam lakik, a szobáját is felmondta a panzióban.

– Akkor nagyon egyszerű. Mondtad, hogy nagyon ad magára, gondolom, nem egy-két percet tölt a fürdőszobában. Addig bőven van időd megnézni az iratait.

Anna elköszönt, gyorsan felírta egy cetlire a vállalkozó legfontosabb adatait, el ne tévessze, és táskája mélyére süllyesztette.

Alig telt el egy félóra, Zoltán hívta.

– Szia, édes! Ma később megyek, találkoznom kell a beruházóval.

– Rendben, várlak. Most viszont ne haragudj, le kell tennem, sok dolgom van – mondta Anna, és bontotta a vonalat. Nem akarta, hogy a hangjából a férfi megsejtsen valamit.

♦♦♦

Hat óra is elmúlt már, amikor halk kattanással nyílt a bejárati ajtó. Anna máskor abban a kánikularuhájában várta, amely annyira áttetsző volt, hogy utcára soha nem is vette fel, csak otthon viselte. Most nem öltözött át; nem akarta, hogy Zoltán beinduljon, és gyorsan végezzen a tussolással.

Miután üdvözölték egymást, a férfi megivott egy pohár hideg ásványvizet.

– Mikor jöttél haza? – kérdezte.

– Úgy negyed öt körül – válaszolt Anna. – Négyig dolgoztam, vásárolnom nem kellett, egyből haza jöttem. Miért kérdezed?

– Csak úgy – mondta Zoltán, felhajtotta az utolsó kortyot is, majd alsónadrágra vetkőzött és bevonult a fürdőszobába. Anna azonnal nekilátott a kutatásnak. Az ing zsebe üres volt, a nadrágjában is csak egy zsebkendőt talált és egy cédulát, az arra felírt név és telefonszám azonban nem mondott számára semmit. Következett az övtáska és a kis kézitáska, de abban is csak egy bankkártyát – és egy nagy köteg húszezrest talált. Hevenyészve megszámolta a pénzt: legalább hárommillió forint lehetett. Vajon honnan van ez, és miért tartja itt? Ekkora összeget egy komoly vállalkozó nem vesz fel készpénzben, átutaltatja a számlájára. – gondolta. Még hallotta a fürdőszobából a víz csobogását, így nyugodtan átnézhette a telefonja memóriáját is, de csak keresztnevek voltak beírva, többnyire mobilszámokkal. Egyetlen vezetékes számot talált, az „Anya” bejegyzésénél, 54-es körzetszámmal. SMS nem volt a telefonban, a hívásmemóriában pedig a memóriából már ismert keresztneveken kívül csak pár név nélküli mobilszámot látott.

A fürdőszobában Zoltán elzárta a csapot. Anna gyorsan visszarendezett mindent úgy, ahogy a férfi hagyta. Az íróasztalhoz lépve kinyitotta a telefonkönyvet és megnézte Püspökladány körzetszámát. Azonos volt. Ez sem bizonyít semmit, az egész bihari rész körzetszáma 54 – gondolta.

Zoltán kijött a fürdőszobából, átölelte a nőt és az ágy felé irányította.

– Most ne! – bontakozott ki az ölelésből Anna. Ez volt az első alkalom, hogy visszautasította a férfi közeledését.

– Megjött?

– Nem, dehogy. Csak fáradt vagyok. Elszoktam kissé a szabadság alatt a munkától, aztán most hirtelen sok volt. A nyomozóhivatal az ítélkezési szünetben is dolgozott, felgyűltek a restanciáim. Gyere, menjünk vacsorázni.

– Édesanyád hogy van? – kérdezte vacsora közben.

– Jól. Tulajdonképpen egészséges, csak a szokásos öregkori mozgásszervi nyavalyák gyötrik. Jövőre lesz hetven éves.

– Hol is laktok?

– Hamarosan elviszlek, bemutatlak neki. Akkor majd meglátod.

Annában csak most tudatosult, hogy tulajdonképpen semmi konkrétumot nem tud a férfiról. Még azt sem, hány éves pontosan, és hogy melyik építkezésen dolgoznak; a városban abban az időben két lakópark is épült.

– Kérnék tőled valamit – szólalt meg később Zoltán.

– Parancsolj.

– Nem parancsolok, kérek. Ha bárki megkérdezi, mikor jöttem haza ma este, mondd, hogy amikor te hazaértél, már itt voltam.

– Miért?

– Üzleti ügy, ne foglalkozz vele. Megteszed?

Anna megérezte, hogy ez később még fontos lehet, igyekezet határozott igennel válaszolni.Vacsora után az ágyból nézték a televíziót. Zoltán a film végére elaludt. Anna ki akarta kapcsolni a készüléket, a férfi azonban félig a távirányítón feküdt. Mire ki tudta venni óvatosan úgy, hogy ne ébressze fel, megkezdődött az éjszakai híradó. Ujja már a piros gombon volt, amikor egy hírelőzetes hangzott el: „Meggyilkolták az ismert kecskeméti vállalkozót”. Mégsem kapcsolta ki a tévét, várta a részleteket. A továbbiakban megtudta, hogy Ferenczffy Károlyt több lőtt sebbel a mellkasán holtan találták villája dolgozószobájában.

Ferenczffy a város leggazdagabb embere volt egészen addig, amíg Kramer Tibor, Tünde férje ide nem települt. A két pénzember egy ideig gyanakodva szemlélte egymást, majd jó barátok lettek; nem jelentettek konkurenciát egymás számára, Kramernek minden érdekeltsége Németországban volt.

Ferenczffy még a 80-as években fröccsöntő kisiparosként kezdte, már akkor tisztességes vagyonra – ezzel együtt köztiszteletre – tett szert. A rendszerváltás után minden lehetőséget kihasznált, mindig azzal foglalkozott, ami éppen a legtöbb pénzt hozta. Az utóbbi időben főleg az ingatlanbefektetéssel és -hasznosítással foglalkozó cégét menedzselte, az egyik lakópark építését is ő finanszírozta. Voltak zűrös ügyei is; amíg Anna ügyvéd volt, több ügyfele indított pert Ferenczffy ellen. Tárgyalásra azonban ritkán került sor, a legtöbb esetben sikerült elérni a peren kívüli megegyezést, a pereket viszont az üzletember sorra megnyerte. Zavaros volt a magánélete is; a házasságai nem voltak tartósak, néhány éve már egyedül élt a hatalmas villában.

Csak nincs köze a gyilkossághoz Zoltán késői jövetelének?– gondolkodott Anna, – meg a rengeteg pénznek a táskájában? Nem hiszem – nyugtatgatta magát. – Egyáltalán nem tűnt nyugtalannak, kizárt, hogy valaki ilyen természetesen viselkedjen néhány órával azután, hogy megölt egy embert. Valami viszont bűzlik. Miért kérte, hogy mondjam azt, hogy már korábban itthon volt? Mintha alibit kellene neki igazolnom…

Sokáig gondolkodott még ezen, és kettőjük kapcsolatán, miközben a férfi nyugodtan, jóízűen lélegzett mellette. Jóval elmúlt éjfél, mire el tudott aludni.

♦♦♦

– Ismerted Ferenczffyt? – szólt ki másnap reggel Anna a konyhából. Zoltán a szobában éppen öltözködött.

– Hogyne, ő az építkezés beruházója. Te is ismered?

– Igen. Ismertem.

– Mi ez a múlt idő?

– Tegnap este megölték.

Anna, miközben ezt mondta, kilépett az előszobába, hogy lássa, hogyan reagál a férfi a hírre. A nappali ablakán azonban már jócskán besütött a Nap, Zoltán arca árnyékban volt.

– Képtelenség, tegnap délután voltam nála – mondta, hangjában Anna sem meglepetést, sem megrendülést nem érzett. – Honnan veszed?

– A tegnapi késő esti híradóban volt, amikor te már aludtál. Egyenesen tőle jöttél haza?

– Nem, utána még mással is volt megbeszélésem.

A férfi közben befejezte az öltözködést, megcsókolta Annát, és elment. Tizenöt-húsz perc múlva ő is elindult az ügyészségre. Megérkezése után nem sokkal felhívta Tarpai őrnagyot, volt egyetemi évfolyamtársát, aki a Megyei Rendőr-főkapitányságon a bűnügyi osztály vezetőhelyettese volt.

– Szervusz, Dénes! Tudsz valami konkrétumot mondani a Ferenczffy-gyilkosságról?

– Ne haragudj Anna, a nyomozás jelenlegi fázisában még neked sem szívesen adok felvilágosítást. Miért érdekel?

– Attól tartok, hogy összefüggésben van az egyik ügyemmel.

– Az más. Az egyik szomszéd fél négy körül látta beállni a garázsba, de azt nem tudta megmondani, volt-e vele valaki, vagy egyedül ült az autóban. Aztán körülbelül egy óra múlva a szemben lakó látott megállni a ház előtt egy kocsit.

– Milyen típusú volt?

– Régi fajta Suzuki, meggypiros. Egy negyvenes, kisportolt alkatú férfi szállt ki belőle, de a szembeszomszéd nem tudott róla közelebbi személyleírást adni, széles karimájú szalmakalapot viselt és végig lehajtotta a fejét, nem látszott az arca. Azt senki nem látta, mikor ment el, annyit tudunk, hogy hét körül már nem volt ott az autó. Aztán nyolc után valamivel érkezett meg az a közismert pesti modell, aki mostanában Ferenczffy barátnője volt, ő fedezte fel a holttestet. A fegyverszakétő előzetes véleménye szerint a lövedékek Parabellum pisztolyból származnak.

– Nem lehetett esetleg a nő a tettes?

– Bombabiztos alibije van. Körülbelül abban az időben, amikor a gyilkosság történt, egy autópálya melletti büfében kávézott. Az alkalmazottak világosan emlékeztek rá, elég feltűnő jelenség.

– Tűnt el valami a házból?

– Nem tudjuk. A széf nyitva volt és üres volt, de valószínűleg ő maga nyitotta ki, a kulcs is benne volt. Hogy mi lehetett benne, az Isten sem tudja. Értékelhető nyomot sem találtak eddig a kollégák, a tettes nagyon óvatosan járt el.

– Köszönöm, Dénes.

– Arra kérlek, ha van konkrét gyanúd, keresd Fehér századost, ő vezeti a nyomozást.

Anna valamelyest megnyugodott. Csupán a „negyvenes, kisportolt alkatú” illik rá Zoltánra, és a viselkedését sem találta gyanúsnak.

♦♦

Úgy döntöttek, a hétvégét Siófokon töltik, bepótolandó a nyáron elmaradt vitorlázást. Dunaföldvár felé közeledtek, amikor az üzemanyagszint jelző lámpa villogni kezdett. Beálltak a legközelebbi benzinkúthoz. A shopban sokan voltak. Anna ennek megörült; amíg Zoltán sorban áll, hogy fizessen, nyugodtan megnézheti a kesztyűtartót. Ha a férfi nem tartja magánál az iratait, akkor azoknak az autóban kell lenniük.

Ahogy benyúlt a rekeszbe, valami hengeres tárgyhoz ért a keze. Kivette – egy ólomkristály pohár volt. Mi a fenét keres ez itt? – kérdezte magától. Az természetes, hogy ilyen melegben poharat tart a kocsiban, no de egy ilyen drága darabot? Arra gondolt, hogy a míves pohár származhat akár a Ferenczffy házából is.

Tovább matatott; egy bőr borítású könyvszerű tárgy került a kezébe. Ahogy kiemelte, a tetejéről valami nehéz fém tárgy esett az autó padlószőnyegére. Lenézett. Hivatásából eredően jól ismerte a kézifegyvereket – Parabellum pisztoly volt!

Remegő kézzel nyitotta ki a kapcsos irattartót, és végre megtalálta, amit keresett, Zoltán személyi igazolványát és lakcímkártyáját. Elővette táskájából a cédulát, amire még az irodájában írta fel a gyanúsított vállalkozó adatait. Minden adat – a születési dátum, a lakcím – egyezett.

Visszatett mindent a kesztyűtartóba és felcsapta a fedelét. Kitörölt néhány könnycseppet a szeméből és a nagy üvegfalon keresztül benézett a shopba; Zoltán előtt még mindig ketten álltak a sorban. Legszívesebben azonnal kiszállt volna az autóból, hogy valamilyen módon hazajusson, azonban tudta: most nem csupán a magánéletében szenvedett el egy újabb kudarcot. Örvénybe került, amelyből nem lesz egyszerű kimenekülnie. Hogy szakít a férfival még ma, az egyértelmű, a főnökénél viszont valahogy el kell érnie, hogy más vegye át a Papp Zoltán-ügyet. Személyes érintettséget nem lenne célszerű bejelentenie, nem vetne jó fényt rá, valamit ki kell találnia.

Ahogy a kitörő vulkán köveket dobál a föld mélyéből a levegőbe, ez a trauma úgy hozott tudatalattijából a felszínre néhány emlékképet arról a napról, amikor megismerkedtek. Igen, Zoltán már reggel bement a pékségbe, ahol kenyeret vett, aztán látta elmenni a házuk bejárata előtt, amikor az újságokat kivette a levélszekrényből, majd délelőtt ismét szembe jött vele az utcán, és mikor a cukrászdába ment, a járda szélén állt és telefonált. Tehát a férfi egész nap – vagy talán napok óta – követte, keresve az alkalmat, hogy megismerhesse – és most már azt is tudta, miért.

Feltárult a shop kétszárnyú fotocellás ajtaja, Zoltán lépett ki rajta. Anna még egyszer megtörölte szemét, vett néhány mély lélegzetet és a benzinkút mellett sorakozó hársfák lombjait nézte. Jogászi praxisa során már megtanult uralkodni érzelmein.

A szállodában felmentek a szobába.

– Pakoljunk ki, menjünk, sétáljunk egyet, aztán keressünk egy hangulatos helyet, ahol megvacsorázunk – mondta Zoltán.

– Zoli, én nem pakolok ki.

– Miért?

– Gyere, üljünk le, beszélgessünk.

A férfi nem szólt, elindult a dohányzóasztalka felé. Anna is leült egy másik fotelbe.

– Szerettél te engem egyáltalán? Csak egy kicsit is? – Folytatni akarta, de a férfi megszólalt:

– Szeretlek, most is szeretlek. Te már nem?

– Ma megtudtam, ki is vagy valójában. Nagyon szeretlek, de én nem tudok együtt élni egy szélhámossal.

Igyekezett határozott lenni, de ahogy ezt kimondta, elgyengült, elsírta magát. Zoltán mellé ült a fotel karfájára és átölelte.

– Én nem vagyok szélhámos. Te ezeket a dolgokat nem értheted, te egészen más körökben mozogsz. Az üzleti életben ha mindent szabályosan csinálna az ember, rövidesen lehúzhatná a rolót. Kemény világ a miénk, kell néha egy kis ügyeskedés, hogy talpon tudjon maradni az ember. Én több mint húsz embernek adok munkát, több mint húsz család megélhetése függ tőlem, értük is felelős vagyok.

Annát megdöbbentette, hogy Zoltán meg sem lepődött azon, hogy mindent tud róla. Erőt vett magán, eltolta a férfi karjait, felállt.

– Ne nézz hülyének! Tudom, hogy vannak kiskapuk, és aki tudja, ki is használja. Amiket viszont te követtél el, azok nagyon súlyos bűncselekmények!

– Igen, lehet, hogy túl messzire mentem el, megtévedtem. Ne felejtsd el, hogy én csak egy egyszerű építész vagyok, nem ismerhetem úgy a jogszabályokat, mint te. Ha szeretsz, segítened kell, hogy kikeveredjek ebből a slamasztikából.

– Tehát csak erre kellettem! – üvöltötte Anna magából kikelve. – Valahonnan megtudtad, hogy én foglalkozom az ügyeddel, aztán behálóztál! Egy rohadék vagy! Nem, ne hidd, hogy segíteni fogok, nem fogom kockáztatni az állásomat miattad! Látni sem akarlak többé!

Felkapta a bőröndjét és megindult az ajtó felé, a férfi azonban utána lépett és megragadta a karját.

– Várj csak, ezt nézd meg! – mondta, és a bőröndjéből elővette a fényképezőgépét. A kijelzőt Anna felé fordítva elindított egy videofelvételt, amelyen egy pár szeretkezik. Közelebb hajolt a géphez; a bőrönd kiesett a kezéből. Felismerte: ők azok! Ugyanebben a szállodában. Emlékezett rá: egyik este Zoltán kérte, ne kapcsolják le a villanyt, látni akarja az arcát a gyönyörök csúcsán. A fényképezőgép az asztalon volt, objektívvel az ágy felé fordítva, de nem vette észre, amikor bekapcsolta.

– Szeretnéd, hogy feltegyem az Internetre? Szeretnéd, hogy lássa a főügyész is? Ugye, nem! Akkor segíts! – mondta Zoltán gúnyosan.

– Rohadék… rohadék! – ismételgette Anna eszelősen, sírva, rekedt hangon, majd felkapta a bőröndöt és kirohant a szobából.

Amikor leért az utcára, éppen vendégek érkeztek taxival. Beszállt, a vasútállomásra vitette magát. Szerencséje volt, még éppen elérte az utolsó vonatot, amelyhez volt csatlakozása Kecskemét felé. Egyedül utazott a kupéban; arcát kezébe temetve, üres tekintettel maga elé bámulva ülte végig az utat, vállát időnként megrázta a feltörő zokogás. Elhatározta, hétfőn felkeresi Fehér századost és mindent elmond, azt is, hogy gyanítja, Zoltánnak köze van Ferenczffy meggyilkolásához. Ezzel magát tisztázza, de ha Zoltán beváltja a fenyegetését, vége a karrierjének; az ügyészségről biztosan mennie kell, és egy ilyen botrány után valószínűleg az ügyvédi kamara sem fogadja vissza. Legjobb esetben titkárnője lehet valamelyik régi kollégának.

Nem is beszélve a szégyenről. Elképzelte, amint kamaszok nézik röhögve, csorgó nyállal a telefonjukra letöltött videót, amint összesúgnak az utcán mögötte: ez az a nő…. Talán a városból is el kell költöznie, jó messze.

Még nem volt 11 óra, amikor hazaért. Azonnal lefeküdt; végtelenül fáradt volt, mégsem tudott sokáig elaludni. Amikor végre sikerült, nyugtalan álmai voltak. Látta magát irodaházban takarítani, gyárban szalag mellett dolgozni, reménytelenül várakozni a Munkaügyi Központ folyosóján.

Délelőtt első dolga volt, hogy keresett egy lakatost, aki azonnal vállalkozott a zárbetétek kicserélésére. Utána felhívta Tündét, kérte, hogy találkozzanak a megszokott helyen. Lesütött szemmel ment végig az utcán, úgy érezte, mindenki őt nézi, mintha egy középkori pellengéren állna. Amikor pedig fellépett a cukrászda teraszára, remegés és szédülés fogta el.

– Menjünk inkább máshova – mondta Tündének.

Egy közeli kis presszó egyik boxába ültek be. Anna elmesélte az előző délután és este történteket, közben három pohár viszkit is felhajtott. A fegyverről és az ahhoz kapcsolódó gyanújáról azonban nem szólt. A fiatalasszony elképedve hallgatta.

– Ha vallásos lennék, most kolostorba vonulnék – fejezte be a történetet. – Én csak arra vagyok jó a férfiaknak, hogy kihasználjanak. Bármennyire nehéz, tudomásul kell vennem, nekem egyedül kell élnem.

– Ugyan, ne mondj ilyeneket – próbálta vigasztalni Tünde. – Fiatal vagy még ehhez, és bármennyire nem bízol magadban, hidd el, szép vagy. Amennyire ismerem a dolgaidat, nem is hibáztál soha. Talán csak az ügyvédről… hogy is hívták?… lehetett sejteni, hogy nagy nőcsábász. De Péter is amilyen rendes volt eleinte… Zoli meg olyan jó modorú fickónak tűnt, álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen rohadt patkány.

– Be kell látnom, ő életem legnagyobb csalódása. Egyben az utolsó is, nem lesz több, senkinek nem adok többé rá alkalmat.

– Sokat ittál Ancsi, gyere, hazaviszlek – mondta Tünde, fizetett, majd felsegítette barátnőjét. Annának minden erejét össze kellett szednie, hogy Tündébe karolva aránylag egyenesen tudjon menni. A leeresztett tetejű kabrióba szabadon beáramló szél aztán megtette a maga jótékony hatását, a lakásba már egyedül is fel tudott menni. Ruhástól dőlt végig az ágyon, és rövidesen álomba sírta magát.

♦♦♦

Vasárnap ki sem ment a lakásból. Próbálta magát elfoglalni; kitakarított, olvasott, de gondolatai állandóan Zoltán körül forogtak. Egyre jobban hiányzott neki, egyre inkább érezte: reménytelenül beleszeretett, és a szerelem vonzása erősebb, mint annak az aljasságnak a taszítása, amelyet a férfi ellene elkövetett.

Alig várta, hogy hétfő reggel bemenjen az ügyészségre; gondolta, a munka el fogja terelni figyelmét a bánatáról. Komolyan erőltetnie kellett azonban magát, hogy a teendőire tudjon koncentrálni, hiszen minden egyes lapon ott látta Zoltán nevét. Ahányszor megszólalt az asztali telefonon a belső hívást jelző kéttónusú hang, összerezzent; mindannyiszor azt hitte, a főnöke hívatja a videó miatt. Többször is megfogta a kagylót, hogy felhívja Fehér századost, azonban mégsem tette meg.

Kedd délután Tünde hívta.

– Ha hazaérsz, légy szíves, csörgess meg – hallotta barátnője hangját.

– Miről van szó?

– Nem akarom most mondani, majd ha otthon leszel.

Anna a hívástól izgatott lett, alig győzte kivárni a hátralevő másfél órát. Soha nem fordult még elő, hogy Tünde a munkahelyén hívta volna, és most a hangja is furcsa volt. Mire hazaért, már olyan ideges volt, hogy majd’ kiesett a kezéből a telefon.

– Tibor megkapta a telefonjára a videót – mondta Tünde. Anna kis híján elájult, egész testében remegni kezdett. Elborzadt a gondolattól, hogy barátnője férje egyáltalán látta a meztelen testét, főleg szeretkezés közben, mintha egy ócska pornófilm szereplője lenne.

– Tibor? … A telefonjára? – hebegte.

– Te adtad meg neki a számát?

– Én? Miért adtam volna meg? Nem is ismerik egymást.

Abban a pillanatban szinte agyába hasított egy felismerés: a Ferenczffy telefonjában benne lehetett a Tibor száma.

– Ferenczffy! Elhozta a telefonját!

– Mit mondasz? Mit csinált? – csattant fel Tünde hangja.

– Semmi, hülyeséget beszélek. Ne haragudj, nem vagyok magamnál. Azt akartam mondani, hogy Ferenczffytől megkaphatta.

– Csak azt nem értem, miért küldte el Tibornak – folytatta néhány másodperc szünet után. – Tudott róla, beszélgettünk rólatok, de semmi több, tudomásom szerint soha nem találkoztak.

– Nem, ha találkoztak volna, tudnám.

– Gondolod, hogy másoknak is elküldte?Most Tünde hallgatott másodpercekig, majd tűnődve megszólalt:

– Nem hiszem. Annyira irracionális, hogy éppen a férjemnek küldte el – vagy neki is. Mi célja lett volna vele? Tibor soha nem ártana neked. Két másodpercet ha megnézett belőle, aztán ideadta a telefont nekem, amikor pedig visszaadtam, azonnal törölte. Igazán nem ide való, ne is haragudj meg érte, de nem gondoltam, hogy ilyen szenvedélyes is tudsz lenni.Anna keserűen felnevetett.

– Szóval végignézted, te gyalázatos perszóna! Nem szép tőled! Emlékszel a régi nótára: nagy test, nagy élvezet – majd mély, szaggatott sóhaj tört fel belőle -, de ez már a múlté.

– Dehogy, ne ijedj meg, én is csak egy pár másodpercet láttam belőle. Csak annyit, hogy meggyőződjek róla, valóban ti vagytok. Szóval azt hiszem, ezt csak figyelmeztetésnek szánta. Szerintem egy-két napon belül meg fog keresni, hogy tovább zsaroljon. Tudhatta egyáltalán, hogy te foglalkozol az ügyével?

– Elvileg nem. Fogalmam sincs, honnan tudhatta meg. Talán van ismerőse az ügyészségen. Olyan, aki nem tud érdemben beleszólni az ügybe, de tudja, kinek melyik ügy van kiadva. Lehet akár egy takarítónő is, ők akkor dolgoznak, amikor mi már nem vagyunk bent, meg tudják nézni a dossziék címkéit.

Anna néhány másodpercnyi hallgatás után ismét felsóhajtott:

– Istenem, hogy tudnék kijönni ebből a kutyaszorítóból?

– Te olyan okos vagy, ki fogsz belőle jönni. Légy erős, feszítsd ki magad, mintha vigyázzban állnál, akkor kidob magából az örvény.

♦♦♦

Ezt nem lehet bírni ép ésszel – gondolta Anna, amikor reggel az ügyészség előtt kiszállt az autójából. Rettegve lépek be minden reggel az épületbe, alig várom, hogy mehessek haza, pedig szeretem ezt a munkát.

A nap folyamán nem történt semmi rendkívüli. Félve figyelte a kollégák arcát, a folyosón, büfében, étkezőben időnként hátrapillantott, nem támad-e csoportosulás mögötte, de semmi jel nem mutatott arra, hogy Tiboron kívül más is megkapta volna a videót.

Este, otthon éppen vacsorát készített, amikor hallotta, hogy valaki a zárral matat. Egyértelműen csak Zoltán lehetett; a szüleinek ugyan még nem adott a lecserélt zárak kulcsaiból, de ők csak akkor használták, ha elutazott, máskor mindig csengettek. Mozdulatlanul várt.

A férfi megpróbálkozott a másik zárral is, majd megnyomta a csengőt. Anna továbbra sem mozdult. Egy félpercnyi idő múltán Zoltán újra csengetett, ezúttal hosszan, majd miután ismét nem történt semmi, kopogott. Anna nem mozdult.

– Anna, nyisd ki, tudom, hogy itthon vagy! – hallotta tompán a férfi hangját. Feszült csendben eltelt húsz-huszonöt másodperc, majd Zoltán ököllel kezdte verni az ajtót.

– Nyisd már ki! Beszélnem kell veled! – kiabálta. Erre már muszáj volt lépnie Annának; ebben a csendes házban, amelyben többnyire értelmiségiek laktak, eddig nem fordult elő ilyen botrányos jelenet. Az ajtóhoz ment, kinyitotta, de csak résnyire, a biztonsági láncot nem akasztotta ki. Az ajtó előtt valóban Zoltán állt, nagy, vajszínű kálacsokorral – Anna kedvenc virágával – a kezében.

– Takarodj innen! Megmondtam, nem akarlak többet látni! – sziszegte indulatosan Anna és be akarta zárni az ajtót, de az nem mozdult; a szűk rés elég volt ahhoz, hogy a férfi bedugja rajta jobb lábfejét. Jó ideig így álltak, némán, farkasszemet nézve egymással.

– Nem megyek el addig, amíg nem beszéltünk – szólalt meg később Zoltán. – Akár holnap estig is nézhetjük itt egymást.

Anna belátta, nincs menekvés, kiakasztotta a láncot. A férfi belépett, felé nyújtotta a virágot, de ő nem vette el. A nappaliba mentek. Zoltán körbe nézett, és elindult egy, a polcon, a könyvek között álló üres váza felé.

– Ne tedd vízbe, vidd el. Csak attól fogadok el virágot, akit szeretek – mondta Anna, de közben nem nézett a férfira.

– Már nem szeretsz? – fordult meg Zoltán.

– Van neked bőr a pofádon? – fakadt ki dühösen Anna, miközben könnyei végigfolytak az arcán. – Mondd, ezek után hogy tudnálak szeretni? Te sem szerettél soha! Csak arra kellettem neked, hogy kihúzzalak a szarból, aljas módon kihasználtál! De vége!

– Ne mondd ezt, látom rajtad, hogy nem beszélsz őszintén. Hidd el, én szeretlek. Segíts nekem, és ha túl leszünk ezen az ügyön, ismét boldogok lehetünk együtt.

– Boldogok lehetünk? Egy… – majdnem kimondta, hogy egy gyilkossal, aztán eszébe jutott: ha elárulja, amit sejt, a férfi őt is megölheti. – egy ilyen alakkal? Nem Zoltán, mi már soha nem lehetünk együtt boldogok. És értsd meg, nem tudok segíteni. A nyomozó hivatal alapos munkát végzett, ott vannak a bizonyítékok a dossziéban, nincs mit tenni. Rajtam kívül még legalább ketten fogják átnézni a vádiratot, többek között a megyei főügyész, aki aláírja, úgy küldik át a bíróságra.

– Milyen ügyeket derítettek fel?

– Erről nem beszélhetek.

– Miért ne mondhatnád el? Egymás között vagyunk.

– Mert nem akarom! – váltott Anna határozottabb hangnemre. – Fejezzük be, légy szíves, menj el!

Zoltán elővette a telefonját, elindította a videót, és Anna felé fordította a kijelzőt.

– Ott van a laptopomon is. Csak egy kattintás, és százkilencvennégy ember számítógépén, telefonján jelenik meg. Ők pedig megosztják, aztán azoknak az ismerősei is… – mondta gúnyosan.

Anna kikapta az asztalon levő vázából a szárazvirág-csokrot, félredobta, és a vázával teljes erejével a telefon felé sújtott. A férfi gyors volt, elkapta kezét, a váza ezer csillogó kis szilánkra tört a parkettán. Anna üres tekintettel bámulta néhány percig az üvegcserepeket, majd megtörve megszólalt:

– Jól van, megteszem, amit meg tudok tenni. Most pedig takarodj innen, de gyorsan!

Zoltán nem mozdult, ugyanazzal a gúnyos mosollyal nézte a némán zokogó nőt.

– Nem értetted?! Takarodj innen! – kiáltott fel hirtelen Anna, felugrott a helyéről, és mindkét kezével megragadta a hosszúkás asztal keskenyebbik végét, hogy a férfira borítsa. Zoltán lassan felállt és elindult az ajtó felé. Már az előszobában járt, amikor Anna megindult utána. A férfi köszönés nélkül hagyta el a lakást. Anna bezárta az ajtót, lassan a hálószobába ment, és végigdőlt az ágyon. Sokáig feküdt így hangosan zokogva, és közben azon kapta magát; karjával állandóan a franciaágy másik fele felé nyúl, mintha Zoltánt akarná átölelni.

♦♦♦

Idegesen lapozgatott ide-oda a dossziéban. Beleolvasott minden egyes dokumentumba, egyikre-másikra ceruzával apró x-et rajzolt. Feszülten figyelt, és amikor már egy ideje semmi nesz nem hallatszott be a folyosóról, szétpattintotta a kapcsokat. Egyesével vette ki a lapokat, a megjelölteket becsúsztatta az íróasztal egyik résnyire kihúzott fiókjába. Amikor végzett, kihúzta a fiókot és a lapokat kapkodó mozdulatokkal a táskájába tette.

Úgy érezte, röntgenkapun megy keresztül, amikor munkaidő után kilépett az ügyészségről. Majdnem futva vágott keresztül a parkolón, és csak akkor nyugodott meg némelyest, amikor kifordult az útra és felgyorsított; talán mélyebbre is nyomta a gázpedált, mint máskor szokta. Otthon hajnalig dolgozott, átírta a kivett oldalakat, vigyázva, hogy a betűtípusok, betűméretek és oldalszámok megegyezzenek az eredetivel. Amikor elkészült, a dokumentumokat pendrive-ra mentette. Az eredeti dokumentumokat nem merte visszavinni, becsomagolta a megyei napilap egy régebbi számába és a ruhásszekrény aljába rejtette, hogy egy megfelelő alkalommal, amikor a szülei elutaznak a vidéki rokonaikhoz, a kandallójukban elégesse. Csak néhány órát tudott aludni, reggel karikás szemekkel ment be, kinyomtatta a lapokat, gondosan összerakta a dossziét, majd rosszullétére hivatkozva engedélyt kért a főnökétől, hogy hazamehessen.

Mintegy tíz nappal később elkészült a vádirat. Közben Zoltán kétszer is hívta. Találkozni akart Annával, ő azonban – bár tudat alatt vágyakozott a férfi után – nem akarta, hogy még egyszer a lakására menjen, nyilvánosan pedig főleg nem szeretett volna mutatkozni vele, így megnyugtatta, hogy mindent megtett, amit csak tudott, és letette a telefont.

Félelemben teltek a következő napok; minden pillanatban várta, hogy valamelyik felettese felfedezi: meghamisította a nyomozati anyagot. Megkönnyebbült, amikor tudomására jutott, hogy a vádiratot a megyei főügyész aláírta és átkerült a bíróságra. Már-már kezdett visszazökkenni a normális kerékvágásba, amikor…

Még nem gondolt rosszra, mikor látta, hogy két rendőrségi autó áll az ügyészség bejárata előtt; egy személyautó és egy mikrobusz. Gyakran megfordultak itt rendőrök, legfeljebb az volt szokatlan, hogy egyszerre két kocsi is érkezett. Belépett az épületbe. Az előcsarnokban nem volt senki; felsietett a lépcsőn, és meglepetten látta, hogy az irodája ajtaja nyitva van.

Az irodába benézve aztán elöntötte a hideg verejték. Az iratszekrény ajtaja tárva-nyitva volt, az összes dosszié kipakolva az íróasztalra, és két ismeretlen férfi az iratokban lapozgatott. Egyenruhás rendőr lépett elé.

– Nem jöhet be – szólt rá szigorúan.

– Legyen szíves, fáradjon a főügyész úr irodájába – mondta köszönés után az egyik férfi.

Ibolya, a nagyfőnök titkárnője a szokásos mosoly nélkül, hűvösen fogadta, hellyel kínálta. Legalább háromnegyed órát ült így remegve. A főügyész közben háromszor is kijött; első alkalommal félvállról köszönt, aztán rá sem nézett, suttogva beszélt a titkárnővel. Végre megszólalt a telefon; Ibolya felvette, csak egy igent mondott, és Annára nézett.

– Bemehetsz – mondta kurtán.

A főügyész udvarias, de hivatalos hangnemben beszélt vele. Elmondta, hogy a bíró a vádirat tanulmányozása közben talált néhány ellentmondást, ezért felvette a kapcsolatot a nyomozóhivatallal, és ekkor derült ki, hogy jó néhány bizonyíték eltűnt, így terelődött rá a gyanú.

Anna ebben a zaklatott lelkiállapotban nem tudta eldönteni, mi lenne a jobb: töredelmesen bevallani mindent, vagy tagadni és felvetni annak a lehetőségét, hogy valaki más is belenyúlhatott a dossziéba, és ezzel – legalábbis egy időre – elterelni magától a gyanút. Végül úgy döntött, egyelőre nem mond semmit, valamikor úgyis kell vallomást tennie, addig lesz ideje rendezni a gondolatait.

– Amíg a vizsgálat le nem zárul, fel kell, hogy függesszem az állásából – fejezte be mondanivalóját a főügyész. Várjon az előszobában, ha az urak befejezték az iroda átvizsgálását, átkutatják a lakását is.

Annában meghűlt a vér; az újságpapírba csomagolt dokumentumok még mindig ott voltak a szekrény aljában. Ismét a várakozás idegőrlő, véget nem érő percei következtek. Több mint egy óra telt el, amikor megérkezett a csoportot vezető nyomozótiszt, megmutatta neki a házkutatási parancsot, és megkérte, menjen velük.

Elsőként a számítógépét foglalták le – az átírt oldalakat tartalmazó fájlokat szerencsére már véglegesen törölte -, majd hozzáláttak a lakás átkutatásához. Anna az előszobában állt táskája szíját tépkedve, nem akarta látni, ahogyan feldúlják az otthonát, benyúlnak olyan helyekre is, ahová sem Péternek, sem Zoltánnak nem engedett soha betekintést.

– Legyen szíves, jöjjön be! – hallotta a parancsnok hangját. Belépett a hálószobába. A férfi a szoba közepén állt, kezében a félig kibontott csomaggal.

– Ez mi? – kérdezte.

– Azok a dokumentumok – suttogta megtörve, lehajtott fejjel. A parancsnok egy fejbiccentéssel jelzett valakinek.

– Legyen szíves – hallott egy erőteljes férfihangot maga mögött. Megfordult; az egyenruhás rendőr állt mögötte, kezében bilinccsel. Engedelmesen tartotta oda a csuklóit.

Hosszú órákat töltött az előállító helyiségben, majd egy örökkévalóságnak tűnő kihallgatás következett. Az éjszakát a fogdában töltötte. Viszonylag nyugodtan aludt, bízott benne, hogy szabadlábon védekezhet. Amikor azonban másnap a bírónő kimondta az előzetes letartóztatásba helyezést, kiszaladt lába alól a talaj.

Sokáig nem tudta, mi történik vele. Ha megpróbálta felidézni ezt az időszakot, csak néhány ismerős arc sejlett fel emlékeiben, de nem tudta, kik voltak, csak később tudta meg, hogy Tünde és a szülei többször is meglátogatták. Az első, amire emlékezett, hogy felébred; körülötte minden fehér – az ágy, amelyben fekszik, a falak, és a rácsos ablakon túl a havas háztető is. Nem sokkal később rusztikus arcvonású, fehér köpenyes nő lépett az ágyához.

– Hol vagyok? – kérdezte.

– Budapesten, az IMEI-ben – válaszolta a nő.

♦♦♦

Néhány hét múlva javult annyira az állapota, hogy elhagyhatta a börtönkórházat. Meg volt győződve, hogy Kalocsára viszik, de csak a fegyház egyik cellájába kísérték át.

Néhány nap múlva beszélőre vitték. Egy hatvan év körüli, elegáns férfi várta – arca ismerősnek tűnt.

– Dr. Nádor Pál vagyok, én fogom Önt védeni – mondta a férfi.

Anna ekkor ismerte fel: a fővárosi sztárügyvéd több védőbeszédét elemezték az egyetemi szemináriumokon, és azóta is gyakran látta nyilatkozni a televízióban. Reflexszerűen kezet nyújtott volna, aztán mintha áram rázta volna meg, visszarántotta a karját, amikor nagyujjának körme az üveghez koccant.

– Ön? – kérdezte meglepetten.

– Igen, Krámer úr, a barátnője férje kért fel. Meg kell mondanom, kollegina, nagyon nagy hibát követett el, de nem reménytelen a helyzete. Az máris megnyugtató, hogy a Bács-Kiskun Megyei Bíróság valamennyi bírója személyes érintettséget jelentett be, így a fővárosi harmadik kerületi bíróság fogja tárgyalni az ügyét, nem ott kell a vádlottak padjára ülnie, ahol korábban a védelmet vagy a vádat képviselte.

– Történt valami fejlemény, amíg beteg voltam?

– Az ön ügyében a nyomozás lezárult, bűnrészességgel és foglalkozás körében elkövetett okirat-hamisítással gyanúsítják. A volt partnerét viszont meggyanúsították Ferenczffy Károly meggyilkolásával is. Egy illegális szemétlerakó felszámolásakor ugyanis kilőtt pisztolylőszer hüvelyeket találtak, amelyekről megállapították, hogy azonos típusú fegyverhez tartoznak, mint amilyennel a vállalkozót meggyilkolták. A számuk is megegyezett a Ferenczffy testében talált golyókkal, és a Papp úr DNS-ét is azonosították rajtuk.

– Letartóztatták?

– Szökésben van. Fennáll a gyanú, hogy külföldre távozott, ezért nemzetközi elfogató parancsot adtak ki ellene, az Interpol is körözi – eddig eredménytelenül.

Némileg megnyugodva tért vissza a cellájába. A következő héten Tünde is meglátogatta.

– Tibor ezerszer megbánta már, hogy letörölte azt az átkozott videót – mondta. – Így nem tudjuk bizonyítani, hogy Zoltán zsarolással kényszerített a hamisításra, csak a tanúvallomásunkkal tudunk segíteni. Ezért Tibor vállalta az ügyvédi költségeket, légy nyugodt, ez az ember nem szokott pert veszteni.

A tárgyalásra tavasszal került sor. Ott voltak a szülei és Tündéék is, a folyosón válthattak néhány szót.

– Jó híreink vannak – mondta németes akcentusával Tibor -, ezeket még te sem tudhatod. Zoltánt néhány napja elfogták Békés megyében. Egy lovastanyán a tulajdonosnő ágyából húzták ki hajnalban. Megtalálták a laptopját is, rajta a videóval. Az ügyvéd elérte, hogy a rendőrség adja át a felvételt a bíróságnak, megvan tehát a bizonyíték a zsarolásra.Anna védője kiváló munkát végzett. Felkeltette a bírónő együttérzését, így olyan ítélet született, amellyel mindenki elégedett volt: 18 havi börtön két év próbaidőre felfüggesztve. Szabadon távozhatott a bíróságról.

Néhány hónapnyi pihenés után egy dunántúli nagyvárosba költözött. Egy ügyvédi irodában dolgozik, és tervezi, hogy a próbaidő lejárta után újra saját irodát nyit ugyanabban a városban. Bár… nála néhány évvel fiatalabb, nőtlen főnökével egyre több időt töltenek együtt munkaidőn kívül is…

*Első közlés