Barabás Szilvia: Hirdesse

Ki versében rejlő hű szavakkal,
ki ecsettel, varázsos szén darabbal,
ki dobbanó szíve tiszta énekével,
ki hegedűből előcsalt víg zenével:
Hirdesse!
Hogy értse meg minden érző lelkű ember,
érte virrad fel holnap is a zsenge reggel,
érte ül a pacsirta a kerti faágra, s adja
a világnak dalával tudtára, hogy szép a lét,
s a viharfelhők felett mindig kék az ég.
S ha néha fejünkre langyos záporeső esik,
a földben alvó magoncoknak az mily jólesik,
ha kacér szél kapdos a lány szoknyája után,
az búzát táncoltató langyos fuvallat csupán.
A tikkasztó nyári melegben fullaszt a lehelet,
de beérik a szőlő, melyen édes bor teremhet.
A munkában serény apa kezét családja áldja,
s minden anya gyermeke mosolyát csodálja.
A turista bár kíváncsin mindig új földekre lép,
felette bárhol jár, mindig egy s ugyan az az ég,
melyre anyja tekint, s fiát karjába haza várja,
mint az elcsavargott bárányt a juhnyáj gazdája.

Ha majd az ember földi útja nem vesz több kanyart
s megvette, megette, megtette mindazt, amit akart,
örömét lelte a dalban, képekben, versben és zenében,
jólérezte magát sárcsizmában és tavaszi cipőben,
akkor lehet becsukni a boltot, mert elmondhatjuk:
Hol volt, hol nem volt, élt egy ember,
kit boldoggá tettünk legalább egyszer.