Börzsönyi Erika: Valóságos álmok

Mostanában gyakran álmodik megint. Álmai megszínesítik a hosszú, egyedül töltött éjszakákat, már nem magányos, elfogadta a sorsát, megéli azt. Mint ébren olyan sokszor, éjszaka is emlékezik. Dolgozik az agya, eléje vetíti a régmúlt képeit. Ezekben az álmokban van, hogy valós események idéződnek fel, máskor pedig fantáziája játszik vele, és filmszerű történeteket lát.

Szerencsére a rémálmok, amelyek régebben gyakori látogatói voltak, elmaradtak. Még zaklatottabb napjait követően sem látja a régi, ismétlődő álmokat, amikor zuhant, rohant, üldözték, megölték, nem érzi azoknak az álmoknak a szívét kiugrasztó rémületét sem.

Róza leoltja a kislámpát, éjjel fél egy van. Olvasott mostanáig, nem szívesen teszi le a könyvet, de tudja, fáradt szemének is kell a pihenés.

És akkor feltárul az álmok kapuja, és ő alig várja, hogy megérkezzen az álom.

Visszaálmodja magát első népművelési gyakorlatára, 1973 nyarán, a vidéki művelődési házba, amiről egyszer már írt, mekkora felismerésekhez vezették őt azok a hetek, amelyeket majdani szakmájának gyakorlásával töltött, tizenkilenc évesen. Nagyjából akkor döntötte el, hogy ő bizony mindenképpen könyvtáros szeretne lenni, és egy nyugodt, békés, kiszámítható hivatásban kiteljesedni. Még majdnem kislány volt, és a népművelésből – ahogy akkoriban a művelődési házakban végzett munkát nevezték – addig nem sokat látott. Többnyire székhordásra, szórólapozásra, és más, szakmailag igen fontos tevékenységekre használták őket a gyakorlatotokon.

Az első hétvége, ami a „házban” érte, meglehetősen zsúfolt volt: kiállítás megnyitó, esküvő, bál egyetlen szombat délutánra és estére, mindehhez egy gondnok, egy népművelő, Ilonka néni, a mindenhez értő takarítónő, és Róza, a gyakorlatos kislány volt „hadra fogható”. Az álomban ott állt a magas, vékony, hosszú hajú lány a kapuban, farmer és póló a szokásos öltözéke, arcán némi kétségbeesés smink helyett, és előtte a temérdek feladat.

Súlyosbította a helyzetet, hogy a kolléga, aki mindezekért a programokért felelős lett volna, már kora délután, a kiállítás megnyitása előtti órákban használhatatlanra itta magát, és az egyik irodában horkolt. Senki nem volt elérhető, a többiek szabadságon voltak, elutaztak, vagy más ok miatt nem értek rá.

Az első feladat volt valami tisztességes ruhát szerezni a lánynak, ahogy Ilonka néni megállapította. Számos lánya és unokája egyikének a mérete megegyezett a Róza méretével: 38-as, majdnem gyerek ez még, semmi hús nincsen rajta – jegyezte meg huncut mosollyal az asszony. Sötétkék szoknya, fehér blúz, idáig rendben is lennénk.

Hamarosan megérkezett a megyeszékhelyről Kirill elvtárs, aki a kiállítást volt hivatott megnyitni, befutott a közreműködő gitáros kislány is. Összeterelték azt a pár embert, aki az álmos délutánban a falu főutcáján éppen kint ténfergett és a helyi művész festményeinek kiállítása rendben megnyílt. Utána a gondnok, Feri megoldotta a kínálást, és egy kő legördült Róza nehéz szívéről is.

Közeledett az esküvő, de a versmondó csak nem érkezett meg. Az immár remekül működő csapat, Feri, Ilonka néni, és Róza belátták, hogy nincs más megoldás, nekik kell a kezükbe venniük a dolgok irányítását.

Majd te mondasz valami verset, jelentette ki Ilonka néni. Szép ruhád már úgyis van- tette hozzá.

Róza lázasan kutatott emlékezetében, jól jött neki, hogy kamaszkora óta rajongott a versekért. Radnóti Miklósnak több versét is tudta, elpróbálta hát a Tétova ódát a raktárban, és el is mondta szépen, hibátlanul a meghatott ifjú pár előtt. Szerencsére az anyakönyvvezető hölgy a helyén volt, így az esketés szertartását már nem neki kellett végeznie.

Az esküvő után a násznéptől kapott egy üveg jófajta, helyben főzött barackpálinkát, meg egy tortát, köszönetképpen.

A tortát gyorsan felvágták, de a pálinkával már hadilábon állt a lány, életében nem ivott még ehhez foghatót. Az ösztöndíjosztás utáni közös sörözések a csoporttársakkal ehhez képest babazsúrnak tűntek számára.

Az álombeli Róza, akárcsak a valóságos, 45 évvel ezelőtt, megitta élete első pohár kerítésszaggató-erősségű pálinkáját. Marta a torkát veszettül, köhögött tőle, de aztán érezte, ahogy a pálinka lecsúszik a torkán és a gyomrába ér, érezte a szájában a gyümölcs határozottan finom ízét, amely áttűnt az erős szesz hatása mögött is.

Na, most már igazi vidéki népművelő lettél, felavattunk!- közölte Rózával az időközben feléledt és hadrendbe állt kolléga, akinek szemlátomást volt már néhány évtizedes gyakorlata.

Rózával kissé forgott a világ, boldog bódultságban dolgozta végig az estét (és az álmot), majd a fél éjszakát a bálban.

Fáradtan álltak a már kiürült nagyteremben, éjfél után pár perccel. Feri, Ilonka néni, Róza, és Pista, a kolléga. Rózában akkor tudatosodott, hogy nincs mivel hazamennie. Az utolsó vonat rég elment, éjszaka autóstoppal közlekedni életveszélyes és reménytelen, mivel akkoriban a forgalom az utakon nappal is elég gyér volt, éjszaka pedig szinte senki sem járt. Kocsija közülük senkinek sem volt, és nem ismertek senkit, akit ilyenkor meg lehetne kérni az önkéntes taxizásra.

Ilonka néni felajánlotta, hogy aludjon náluk, elfér, nem foglal sok helyet. De Róza tudta, hogy haza kell jutnia, mert édesanyja az aggodalomtól rosszul lesz, addig nem képes elaludni, míg ő nem ér haza. Telefon akkor még az orvoson, patikuson és a papon kívül talán senkinek sem volt a faluban. Ha valaki telefonálni akart, csak akkor tehette meg, amikor a posta nyitva volt.

Tizennégy kilométer! Ennyi állt előtte, amikor elindult haza gyalog, a műúton. Éjszaka, fáradtan, félelemmel telve.

Meleg nyári éjszaka volt, a Hold és a csillagok fénye világította meg az utat.

Feri, a gondnok, felajánlotta, hogy elkíséri, s ő hálásan elfogadta.

Elindultak. Néha elhúzott ugyan mellettük egy-két autó, volt, hogy megpróbálták leinteni valamelyiket, de nem állt meg nekik senki.

Végig beszélgettek, talán, hogy a fáradtságukat, vagy az álmosságot elűzzék. Róza sok mindent megtudott a magányos öreglegény Feriről, akinek saját elmondása szerint soha nem volt bátorsága nőkkel ismerkedni, tartott tőlük. Emiatt aztán idővel kiöregedett abból a korból, amikor még nősülésre szánhatta volna el magát, és magára maradt. Sokat olvasott, kijárt a helyi csapat meccseire szurkolni, volt néhány haverja, de igazi barátja egy sem. A lány is mesélt magáról, az életéről, terveiről.

Már közel jártak Róza falujához, és a falu határában hatalmas szalmakazlak álltak.

Rózának fájt a lába, a mögöttük hagyott kilométerek próbára tették őt.

Egyszerre gondoltak rá, hogy megállnak, a kazlak egyikének tövében leheveredtek, és csak nézték perceken át a csillagos eget.

Nem történt semmi köztük, nem szerelem volt ez, mégis, valami meghittség, az egymásra utalt két ember pillanatnyi harmóniája. Csaknem elaludtak, a fáradtság kis híján legyűrte őket. Az álombeli Rózát, a még majdnem kislányt, és az alvó, álmot látó felnőtt asszonyt egybemosta az álom, eltűnt köztük a több évtizedes távolság.

Aztán Feri egészen hazáig kísérte őt, a kurta kis fekete kölcsönszoknyában, amire néhány szalmaszál rátapadt a kazalból, amiben megpihentek. Egyikük sem vette észre.

Már hajnalodott, mikor hazaértek. A kapuban elköszöntek egymástól, a férfi visszaindult az állomásra, hogy az első vonatot megvárja.

Róza anyja ébren volt még, magán kívül az aggodalomtól, hogy hol volt, éjszakára még soha nem maradt ki! Megütötte, kurvának nevezte a lányt. Hiszen ott volt az árulkodó szalmaszál a szoknyán! Hiába bizonygatta, hogy nem történt semmi, hogy éjszakába nyúlóan dolgozott, és hazáig gyalogolt, anyja nem hitt neki. Hogy szűz még, és a kezét sem fogták meg, egy csókot sem kapott! Anyja nem hitt neki.

A valóságban mindez aztán folytatódott tovább, a maga fordulataival írta Róza életének történetét.

Az álom mégsem ezzel a fordulattal fejeződött be ma reggel. Nem volt szomorúság, elillant minden az álommal.

Kint sütött a nap, énekeltek a madarak, és az álomba lassan beúszott a valóság, az áprilisi reggel, ébredéssel, álmokkal és új reményekkel.

*Első közlés