Botár Attila versei

HIÁNYZÓK

A hagyományból mintha valamit
ők értenének. A leszúrt husángot
tizenkét kődarabbal kerítik,
s az ekék vasát őszi földbe mártók
a cipót késheggyel keresztelik,
s ha megköpködött tenyerük kaszát fog
kalász a perc, s rakják asztagait
a történelemből végképp hiányzók.
De számolok. A számon kívül szorultak
sokadalmából sóhaj sincs jelen,
verejtékük, mint sírjuk névtelen,
nincs ünnepe, mert nyoma sincs nyomuknak.
Anyák. Apák. Tüdőnek friss lehellet.
Csak ápolták, amit ápolni kellett.

*

MINT NYÁJAS UTALÁS

A versírásnál fáradékonyabb
szokással, kőtörés, nyáj, utazások,
asszonysóhajnyi éjek, nem lepett meg,
aki sorsul kiadta sorsomat,
mert minden részben az egész tanyázott –:
a szem-szőlő egy hegyoldal gerezdet,
tüzét-mézét mint nyájas utalás,
idézhet fel, amúgy nyelveden reszket
a torkod lénye, kis magyar danász.

*

VIS ANIMI

Tedd és ne tedd. Házadat úgy emeld,
hogy tél és nyár látogatóba jönnek.
Lesz, hogy naponta havat és levert
szirmot söpörsz a szemközti küszöbnek.
Mögötte ajtó. És mögötte priccs.
A néma deszka ismer és nem ismer.
És úgy felejt el, hogy emlékezik
a kőre: szétporlott a hegygerinccel,
s most sivatag. Te mégsem álmodod:
amit emeltél, trónusáig ér el,
amit nem raktál, szívéhez szokott,
s hogy vele lehessen még, szeme kérlel,
de szökik időd, benne kuporog,
amíg kihagy egy-egy lélegzetvétel.