B. Tomos Hajnal versei

RENDBEN

Még eligazítom
ezt a függönyredőt,
kinyitom a mosdó ablakát,
járjanak ki-be a kóbor fuvallatok,
mert elmegyek
és nem tudom,
emlékszem-e majd
a függöny illatára-

szétnézek, mint hagyatkozó,
még papírra vetem
tetten ért szívhangjaim,
mert nem tudom,
mit gondolok majd a kertről,
hogyan fogadnak
új lombjaik alá a fák –

mert el sem képzelem,
utak keresztjével vállán,
ki tér majd vissza
bennem.

*

AMÍG LEHET

Körmeimet a folyó
hordalékába akasztva,
lábammal gübét vájva
a túlsó partba,
ott ívelek
mindennapi kételyeitek
sodrása felett,
szerveitekben gömbölyödő
kövek, sírásotok
felcsukló fodrain át,
hogy járjatok rajtam
legalább néhanapján,
menjetek át öreg anyátokhoz,
amíg még lehet,
amíg vár rátok
ki-ki lesve türelmetlen’
a függöny mögül –
fussatok tárt karokkal
a gyermek s jóbarát felé,
míg bírja gerincem
korhadó hídja,
amíg késnek odafent
a gáttalan vadvizek.

*

VILÁGOK

Két világ van.Ez itt,
a kicsi, a folyton náthás,
nyilalló, meg-megbotló,
mit pátyolgatunk estelente,
holnapi túlélésre biztatunk,
megmérjük lázát, jólfésüljük,
esetleg új cipőt ígérünk neki
a következő évtizedre
és kívülünk mindenütt ott van
a makró körbeforgó,
melybe mindig
mások toloncálnak,
szabják ránk a földsúlyos,
golyósúlyos, atomsúlyos mundért,
a másik világ,
melynek valamelyik utcáján
állandóan éhezik, koldul,
vagy éppen haláltusáját vívja valaki,
egyik hídja, metrója
épp most robban fel,
valamelyik sétáló, bevásárló,
óvodába menő tömegbe
részeg módra most vágódik be
egy húsztonnás szörny –
ott történünk meg nap mint nap
e két világ ravatalán,
mint tetszhalottak, kik mindenről tudnak,
hallják a tévé-híradókat,
bőrükön érzik a cinterem két ablaka közt
száguldó huzatot,
de nem adnak életjelt:
nincs erejük,
vagy már nem tartják érdemesnek.