Dudás Sándor versei

Álarcarányok

Emberismereti pontosság
nem létezik. Látszat,
ránk illesztett álarc,
ami alól itt-ott
kikandikál a valóság.
Kölcsönös a játék.
Ám az arányok!
Ítéletben a tévedés!
Magabiztosan állunk
mozgóvonalazott kockáinkban.
Ėszleljük a világot,
arcunkon a szellőt, lábunk
előtt egy átsiető bogarat.
Hiteltelen valóságunk
mélymerülésben.

*

Ősz Budán

Ősz van megint. Színt cserélő lombok.
Tarkább ruháik próbálják a fák.
Villamossal, át a Margit-hídon,
zötykölődve érjük el Budát.

A nyugati ég alkonyvörösére
ráront az éj, e vad felhőbika.
Tekintetemmel precízen kimérve
ez is csak vonal: pontok halmaza.

Embernyüzsgés régi mozgófilmen.
Szagot, emléket, port kavar a szél.
Parlamenttől Várhegy-lábig ívben,
a Lánchídon kigyúl a fényfüzér.

Távolabbról gyorsítottan látszik,
futunk egy térben, mind egymás után.
Nem gondolunk a végállomásig.
Megérkezünk és átszállunk Budán.

*

Háromszögkeringés

Sokadik napján a kórházi lét
unalmának, a felettem lógó
kapaszkodót tekertem,
így szórakoztattam
magam.
Amíg egy tekerés
leforgott szűkülő körben
s ellenirányban,
elképzeltem egy-egy
jó percet életemből.
Visszafelé folyt
ereimben a vér,
a falon áttört
a tenger,
karéjba fogott bennünket
a félsziget, ragyogás,
fehér homok,
áttetsző víz…
Magunk magunknak
álmodtam,
igy őriztelek, kedves, míg fejem
felett a háromszögletű
keringett.
Majd újratekerve azt,
másik történetünkbe
kezdtem.

*Első közlés