Dylan D. Tides versei

Diagnózis

“Hol is kezdjem..? Haldoklom tán…
Lehet egyéb magyarázat?
Sosem voltam ilyen spontán,
ledobtam a csigaházat.

Ijesztőek a tünetek:
láz a szívem, ki nem állom;
sorra telnek a füzetek,
tollam repül, mint egy álom!

Van furcsább is: hogyha látom,
zavar csapja félre szemem
kulcsom soha nem találom,
s nem tudom, hogy mi a nevem…

Két aprócska perc jár csupán,
mégis csoda minden napom…
Mosolygok rá bágyadt-bután,
nevetését zsebre rakom,

s otthon újra felidézem,
ezeregyszer újra játszom,
hagyom vágyam, hadd emésszen,
s hogy egészen belém másszon…

Kínoz, hogyha soká hallgat,
s ha végre ír: belehalok…
Angyal lénye báj-fuvallat,
rám se néz, és szinte vallat…
Fedje fel a varázslatot!”

Az orvos a csúf jeleket
feljegyezte tételesen,
majd közölte: “Veszett lélek…
Drága Uram, attól félek,
szerelmes lett… Végzetesen…”

*

A kelenföldi hegedűnek

Én is futok. Úgy, mint mások.
Fülcimpámon sír a dér.
Dallamodból villanások,
mint megannyi könny kísér.

Megállok hát, s megtalállak.
Koszos kézbe bújsz vadul.
Hangjegyeid körbejárnak,
némely szárnyal, más lehull.

Ami kínzott, elfelejtem.
Mélyebb a te panaszod.
Hangod árva, félve sejtem:
tán sosem lesz tavaszod…

Van nálam egy talált cetli
– volt szerető szavai.
Kedvem támad felnevetni.
Mennyit értek dalai?

Ez sem fáj már. Megfordítom.
Írok néhány sort neked.
Minden apróm kiborítom
– megfizettem lelkedet.

Pár forintom csöngve pattan,
zsömlét, hitet, semmit ér.
Fagyott húrod bongva csattan,
visszhangja a ködbe tér.

*

Háború

Reggel még, az erdő mélyén, nyerésre állt az egész.
Szedett-vedett zászlóaljunk
jelmondata: “Inkább haljunk!
Ki feladja, csenevész!”

A végén csak Krumpli maradt. Nagy erő és semmi félsz.
Azt mondta, hogy védeni fog,
ő lesz, aki sosem nyafog,
én meg, ugyebár, az ész…

Hol esett el, már nem tudom… Ég a nyár, de semmi vész!
Néhány perc és itt az este!
Erre ugyan ki keresne?
Ki lenne, ki idenéz?

Szúr a szalma, csíp a piszok, de a bála elemészt.
Vége lesz az alkonypírral,
s szakítok majd a papírral…
“No nézd csak az egerészt!”

– hallom Béka öblös hangját és a szégyen bekerít…
“Hetvenkettő-kilencvenöt,
ott van, kint, a bála mögött!!!”
Rikkantása leterít…

(A buszon is duzzogok még, haragomból nincs kiút,
játsszon eztán a sok csaló nélkülem számháborút!)

*Első közlés