Édes Anna prózái

Pillanatkép

Ülök a teraszon, jéghideg üdítő az asztalon, lábam a széken, kezemben Radnóti válogatott versei. Álmosító késő délután. Becsukom a könyvet és nézem a kutyáimat. A német juhász (Lédy) és a Rottweiler (Roxi), mindketten kalandos úton kerültek hozzám. Lédy-t megvettem a lelketlen, alkoholista gazdájától, ahol egyméteres láncon volt kikötve, víz és árnyék nélkül, a teste tele volt sebekkel. Roxi minden reggel a kapuban ült. Csont sovány volt, valaki kitehette egy autóból. Nagyon félt. Mindennap kitettem neki ételt és vizet. Beszéltem hozzá, de bizalmatlanul méricskélt. Amikor becsuktam a kaput, nagy sokára odament és enni kezdett. Aztán egyszer nem várta meg, hogy bemenjek odaóvatoskodott. Néhány nap múlva megszelídült. Csóválta a farkát és most már félelem nélkül jött felém. Tudta, érezte, nincs mitől tartania.
Most lustán, biztonságban fekszenek az árnyékban. Felállok.
– Na, lányok, vacsiidő – mondom. Ez a varázsmondat, amitől rögtön talpon vannak és izgatottan szaladgálnak körülöttem. Egy kis dögönyözés, simizés után bemegyek.
Kihozom az ételüket és leteszem a két tálat. Leülök és nézem, ahogyan esznek. Roxi két perc alatt behabzsolja az övét, Lédy komótosan, ráérősen eszik. Egyszer csak Roxi odarombol a kapuhoz és olyan vehemenciával ugat, mintha tíz rablógyilkos akarna átmászni a kerítésen, pedig még egy légy sem jár arra. Lédy felkapja a fejét és ő is ott terem. Védelmezik a területet, a gazdát. A SEMMITŐL! Nem értem! Roxi most visszaszalad, és amíg a hős Lédy szolgál és véd, ő megeszi a részét. Mire Lédy észbe kap, már üres a tálja. Csalódottan huppan a fenekére. Esküszöm, a roti kajánul vigyorog! Nem tudom abbahagyni a nevetést! Van, aki szerint az állatok nem gondolkodnak. Tanúsíthatom, hogy DE!

*

És mondá vala az Úr…

Gyülekezünk a temetőben. Korán van. A ravatalozóban a kislány rezzenéstelen, krétafehér arccal áll, nézi az apját. Nyolc éves. Tétován nyúl a halott felé. Visszakapja a kezét. Most értette meg a halál jéghideg üzenetét. Mellettem fekete varjak sugdolóznak:
– Nézd már, a Katinak volt pofája ilyen pici koszorút hozni, pedig Feri sokszor adott neki kölcsön!
– Látod a boltost? Szürke nadrág van rajta, ez se tud legalább a temetésre rendesen felöltözni?
– Feri sógora meg ezzel az új macával képes idejönni, szegény felesége mit szólna, ha élne?
– Hát, halottról vagy jót, vagy semmit, de Feri is tehet róla, hogy itt hagyta az asszony! Soha nem volt otthon, mindig csak a munka. El is vitte szegényt!
Érzem, ahogy remegni kezdek. Ordítani akarok!
– Emberek vagytok ti? A kezetekben rózsafüzér, a lelketekben fekete gyalázat! Álságos hitetek gyomorforgató!
Odamegyek a gyerekhez, megfogom a kezét, rám se néz, jön velem. Kiviszem. Magam felé fordítom, leguggolok hozzá, átölelem. Szótlanul tűri. Most nem érez, katatón, mozdulatlan állapot. Tenyerembe fogom a fejét, halkan, szinte suttogva beszélek hozzá. Lassan rám néz. Hirtelen megölel. Zokog, megállíthatalanul, ahogy csak a gyerekek tudnak. Végre! Az Úr pedig nem mond semmit.

*

Boby

Lobog a tűz a kandallóban. Éjfél körül jár az idő. Gondolkodom. Holnap nehéz napom lesz. Szürcsölöm a jázmin teám. Aludni kellene. A fahasábok pattogása elálmosít. Felállok. Egy hang szűrődik be a tudatomba. Messziről, fájdalmasan szól. Kinyitom az ablakot. Egy kutya. Semmihez sem hasonlítható mély szenvedése görcsbe rántja a gyomrom.
Öltözök. Nem teszem fel a bukómat, hallani akarom, merről jön a hang. Lépésben haladok. Üres telek. Megállok, előveszem az elemlámpát. Sokat megyek, jeges, havas a talaj. Nagyon hideg van. Végre megtalálom a kutyát. Óvatosan közeledek felé, nem tudhatom, mi a baj. Rávilágítok. Az oldalán fekszik, feje körül vértócsa. Egy nagy sebből vérzik. Az első és hátsó két lába dróttal összekötve.
– Boby? – szólítom halkan. Ismerem ezt a kutyát. Időnként elmegyek az enyémekkel futni, néha hozzánk csatlakozik a gazdája. Negyven körüli, sportos, jóképű, nagyképű.
Leguggolok, megsimogatom, beszélek hozzá. A farka bágyadtan dobol a havon. Hívom az állatorvost. Ismerjük egymást a kórházból. Tavaly beteg volt. A mi osztályunkon műtötték.
– Bármi gondod van, éjjel, nappal hívhatsz – mondta, amikor hazaengedték. Most megteszem. – Rögtön ott vagyok – feleli a telefonban.
Alig tudom levenni a drótokat a kutya lábáról. Mélyen belevág a húsába. A doki megjön. Megvizsgálja a sebet a fején. Rám néz.
– Mentsd meg! Kérlek!
– Nem lehet – csóválja meg a fejét. – De adok neki egy injekciót, elalszik.
Letérdelek a jeges földre, simogatom a kutyát. Lassan hatni kezd a szérum. Nézünk egymás szemébe. A doki felemel.
– Hagyd elmenni! Neki is könnyebb lesz.
– Tudom, kié a kutya.
– Én is bólint a doki. – Nemrég jelentette, hogy ellopták.
Néhány nap múlva találkozunk a postán. Hosszú a sor, beszélgetünk.
– Hallom, megtaláltad a kutyámat – mondja. Vigyorog. Ránézek. Valami nem jól van. Megszólal a vészcsengő a fejemben. – Nem baj, hogy így alakult – folytatja flegmán. – Külföldi munkát kaptam, nem vihettem volna.
– Te voltál! – mondom.
– Ugyan már, ne hisztizz! Csak egy kutya!
Kegyetlen fények a szemében. Lekicsinylő vigyor a száján. Elfordul. Részéről a beszélgetés véget ért. Elborul az agyam. Neki pedig lehervad az idióta vigyor a képéről, amikor megütöm a bukómmal. Kimegyek a mocimhoz. Várok kicsit, hogy múljon a remegés. Felteszem a bukóm a fejemre, eltörött a plexi. Nem baj, törlesztettem. Nem vagyok rá büszke, de megtettem. Soha többé nem fordul elő.
– Remélem, egy jó nagy csonttal vártak a kutyamennyországban, Boby – suttogom magam elé.

*Első közlés