Egervári József: Ajaj

Krivacsitz bácsin mérhetetlen fáradtság vett erőt. Belefáradtság, amely öreg csontjaiba hatolt, bár kételkedett kissé, mert nem is fizikai volt ez a fáradtság, hanem mintha bordái közül somfordált volna elő, mintha lassúbbak, kedvetlenebbek lettek volna gondolatai.
Keresni kezdte okát, mert azt nem akarta elfogadni, hogy a vénség ily módon űz belőle csúfot. Számba is vette, minden reggel örömet szerzett neki az udvaron ácsorgó hatalmas diófa látványa, alatta hűs és megnyugtató az árnyék, jólesik a fröccs, a kellemes diskurzus a szomszéddal, az ölelés, a gyerekek gondterhelten néznek rá, az unokák nevetése még felszabadult, felhőtlen.
Aztán még számba vette az élet jobb- és baloldalát, az újságok címlapját, a televízióból (többnyire) áradó szennyet, hazugságot, a sárga csekkeket, a létbizonytalanságot, a téteket és tétlenséget, szavakat és a szótlanságot, az át-, be-, ki- és mellébeszéléseket.
Krivacsitz bácsi kiült a diófa alá, azon gondolkodott, hogy létezik-e józanság, szabályszerűség, egyensúly az emberi lélekben, az emberi gondolkodásban, vagy csak a természetben van ilyen; elég-e az együttérzés, a gyengék, elesettek segítése, a tiltakozás, a halkabb és hangosabb szó, vagy már az önsorsrontó mechanizmusok teljesen élhetetlenné teszik az életet? Nem tudta megválaszolni, de elhatározta, ezen még gondolkodni fog. Idő van rá. Nem túl sok, de még van. Szomorúan érzékelte, hogy a kerítés alatt már beszivárog a megalkuvás, a félelem bűze.

*Első közlés