Egervári József: Tisztítótűz

Piszkos és éles kések voltak az asztalon. Piszkosul élesek, a segéd nem mosta még el őket. A segéd az asztal alatt feküdt, vöröslött a vértől és a rémülettől, pedig egyetlen karcolás sem esett rajta, de remegett minden porcikája, akár a zselatin az epertorta tetején, amint körülölelte a kövér, egészséges eperszemeket.

A szombat reggel összes őszi fénye bekúszott a mészárszék koszos ablakain át, összekeveredett a friss hús, a padlóra ömlő vér szagával, a darálógép felett láthatatlanul örvénylő ölés spirituális kényszerével, mely lassan rátelepedett a teljes helyiségre, belemarta magát a falakba, a lucskos padlóba.

-Ez is egy mesterség – morogta Bakos Dezső mészáros egykedvűen előző este, munka végeztével. – Ölni művészet. A legkevesebb fájdalommal ölni hivatás.

-De mester, maga nem tudhatja, hogy a legkevesebb fájdalom mekkora fájdalom, csak az állat érzi, amikor ott áll a halál kapujában, és ömlik, zubog a vére, a fájdalom szétfeszíti a sebét.

Bakos Dezső elérzékenyülten nézett segédjére, fiatal még, gondolta, nem tudhatja, hogy a halál mily kegyetlen is tud lenni, kínzóan fájdalmas, őrületbe kergetően gyötrelmes. A feleségét az ágyban falta fel a rák, lassan, egyik napról a másikra, kicsiket harapva belőle; elindult a gyomrából, áttáncolt a májára, majd a tüdejére, s amikor a veséjét szaggatta már, a halál csak akkor kegyelmezett. Napról napra fogyott szeméből a fény, a tekintete olyan éles volt, akár a disznóölő kés, vádlón mart bele Bakos Dezső lelkébe, apró darabokra kaszabolta; az asszony haldoklott, ő pedig tehetetlenül nézte. Szinte belepusztult a fájdalomba, csak másképp, de mindent magába zárt, megfojtotta a szavakat, a mosolyt, nem tűrte a nevetést, Istennel vitatkozott minden este, megnevezte a bűnösöket, akik jobban kiérdemelték volna a lassú kínhalált; Gyerbaki Jenő, a polgármester, aki flegma arroganciával lerabolta a várost, Hegyős Dávid, helyi maffiózó, Gyerbaki kebelbarátja, egy agresszív pöcs, akitől mindenki rettegett a kisvárosban. Egyszer állítólag a kocsijához kötve húzott végig egy férfit a város körül, utána pedig bedobta a halastóba. Három nap után húzták ki, a rendőrség lezárta az ügyet, a csukák és a süllők rágták szét a szerencsétlent, miután ittasan beleesett és belefulladt a vízbe, állt a rendőrségi jegyzőkönyvben. Na, ők megérdemelnék a lassú kínhalált, ők megérdemelnék.

Napokon át csak ült karosszékében, nem gondolkodott, csak ült, bámult maga elé, nem is evett, megivott háromládányi sört. Negyedik nap reggel aztán magához tért, lezuhanyozott, megborotválkozott, telefonált a segédnek, hogy jöhet dolgozni. Igen, neki még van dolga, még van, amit el kell rendezni. Muszáj. Nagyon elégedetlen volt a világ folyásával, már nem nézett televíziót, nem hallgatott rádiót, nem olvasott újságot, beleszeretett az internetbe. Alig várta, hogy esténként odaülhessen a gép elé, hatalmas mancsába foghassa a filigrán egeret. Ott támadt fel halotti állapotából.

Gyorsan barátokra talált, értelmes emberekre, akiknek nem számított, hogy ő kicsoda, honnan jött, hová megy, na, és sok-sok hülyébe is belebotlott, politikai analfabétákba, hőzöngő szélsőségesekbe, szépelgő keresztényekbe és elvakult szentfazekakba is.

Forró vízzel leöntötte a rozsdamentes acélból készült asztalt, mely ott terpeszkedett a vágóhíd falához simulva, a segéd sikárkefével dörzsölte át, majd letörölte egy tiszta rongydarabbal, végül finom, hófehér, apró szemű sóval szórta be. A sónál nincs jobb fertőtlenítő, mindent elpusztít, még a csontokról is képes lemarni a véres húscafatokat, nem tudunk élni nélküle, de megölni is képes, eltünteti a nyomokat, és hallgat, tanította türelmesen segédjét.

Nyikordult a nehéz vasajtó, Gerendás atya lépett be, görnyedten, véznán, rémülten, ugyanazzal a tekintettel, mintha a szószéken állna a közlés kötelezettségétől gyötörten, ám ő soha nem közölt semmit, hitébe veszve kóborolt a számára érthetetlen és félelmetes emberi világban, mely nem fogadta be, legfeljebb használta. Mögötte Lovász Imre, a polgármesteri hivatal adócsoportjának a vezetője botladozott, folyamatosan rángatta zakója ujját, mely egy számmal nagyobb volt a kelleténél. Egy porcikája sem kívánta ezt a munkát, otthon akart már ülni a tévé előtt, falni pörköltjét, inni a sörét, de a jegyző utasította, hogy győzzék meg a hentest, okosan, szép szóval.

Harmadikként Pethő Gáspár, a hivatal jogtanácsosa botorkált befelé, azonnal befogta az orrát, nem bírta az erős szagokat; az a pletyka járt a kisvárosban, hogy azért vált el feleségétől is, mert nem tudta elviselni az emberi test természetes illatát sem; az asszony mindig punci szagú volt, a végén már úgy éreztem, nem is egy nő sétál mellettem a városban, hanem egy óriási punci, mely folyamatosan nyitogatja a száját, mesélte egyszer kissé spiccesen a Gömbölyű combok nevű vendéglátó-ipari egységben. Barátai szánakozva néztek rá, de hangosan röhögtek, egy balfácán is megérdemli az együttérzést.

Bakos Dezső felnézett, aztán el is fordította a tekintetét, végezte a dolgát. Tudta, miért jöttek. Mindennap jött valaki. Hol Gyerbaki, hol Hegyős emberei, de ő elhatározta, történjék bármi, nem adja el a mészárszéket ezeknek a gazembereknek. Két hete Orosházán Kosztos ügyvéd megírta az ajándékozási szerződést, a segédé lesz minden, a mészárszék, a ház, a gépek, a berendezések, a bútorok, ruhák, még a kutya is. Nem lesz gond, ha szól, majd bejegyeztetem a földhivatalnál, vigyorgott a kövér ügyvéd. A hentes és mészáros nem nagyon bízott meg benne, a szerződés egy példányát letétbe helyezte egy közjegyzőnél, hogy ha vele valami történne, a segéd biztosan megkapja a jussát.

-Dezső! Tudod, miért vagyunk itt – kezdte mondókáját Lovász Imre. – Ne nehezítsd meg a dolgunkat, a polgármester úr már nagyon türelmetlen, sőt, nagyon dühös.

-Úr? Egy frászt úr! – mordult fel Bakos. – Egy szemét gazember!

-Ugyan már, Dezső! Ne makacskodjon. Maga már hamarosan nyugdíjba vonul. A polgármester méltányos árat kínál ezért a lepusztult épületért – hadarta Pethő Gáspár. Utálta, hogy szombaton is hivatali ügyekkel kell foglalkozni, az erős szagoktól felkavarodott a gyomra, hányingere támadt, gyűlölte ezt a méretes embert, aki másfél fejjel magasodott fölé, aki makacs, mint egy öszvér, akinek fogalma sincs arról, hogy bármit tesz, a polgármester úgy is megszerzi, amit akar.

-Dezső! Isten nevében kérem, essünk túl ezen békességben. Iskola lesz majd itt, és öregek otthona. Lehet, magának is szüksége lesz rá.

-Atyám, hagyjon engem Istennel! Isten hol volt, amikor a feleségem kínok között pusztult el?

-Annak semmi köze ehhez – csöndesült el a pap. Megmondta ő a polgármesternek, hogy ennek az embernek már nincs hite. Ez az ember már nem befolyásolható, nem hallgat senkire, még Isten szószólójára se.

-Dezső! Itt a papír. Aláírod, hétfőn már utaljuk is a pénzt. Megígérem – lobogtatta meg a szürke dossziét Lovász. – Mi addig el nem megyünk innen, amíg alá nem írod, mert a polgármester megmondta, kirúg bennünket hétfőn, ha nem tudunk ma itt megegyezni.

-Akkor bizony hétfőn már munkanélküliek lesztek – nézett rájuk komoran a hentes.

-Én nem – szúrta közbe Gerendás atya. Majd’ elsüllyedt szégyenében, de már kimondta.

-Dezső! Értse meg. A rendszer most nem tűr ellentmondást – gesztikulált hevesen Pethő Gáspár. – Mi is csak alkatrészek vagyunk, de mondhatnám, szolgák, akiknek mindenáron végre kell hajtani az utasításokat. Magasabb célok érdekében működünk mindannyian. Hogy jobb legyen. Mindenkinek.

-És nekem mi a jó ebben? A polgármester a felét akarja fizetni annak, amennyit ér – mordult fel Bakos. – Egyébként sem vagyok hajlandó eladni.

-Kisajátítják akkor – csóválta meg fejét a jogtanácsos. – De rosszabbul is járhat. Tudja, milyen sok baleset történik mostanában. Ezek a mai fiatalok ész nélkül száguldoznak az autóikkal.

-Fenyeget? – ordított a hentes? – Saját házamban fenyegetni mer?

-Nem, nem, dehogy! – lépett hátra egyet rémülten a férfi. – Csak annyi mindent hallani. A rendszer kíméletlen, aki nem áll be a sorba, aki nem hajol meg, azt elintézi.

Bakos Dezső kezében megvillantak a vékony, hegyes, kecses csontozó kések, a jogtanácsos bordái alatt hatoltak be a kövér, zsíros húsba, elmetszve idegeket, ereket, izmokat, majd belecsapódtak a szívbe, mely megmerevedett, és nem dobbant többé.

A pap és az adócsoport vezetője rémülten bámult Pethő Gáspár élettelenül zuhanó testére, feje tompán koppant a padlón. Nem mozdult többé.

-Dezső! Megőrültél? Ezért ezer évre lecsuknak! – sápítozott sápadtan Lovász. – Elment az eszed! Teljesen elment az eszed!

A két csontozó kés egy villanás alatt csúszott el egymáson, egymással szemben, egyetlen mély vágás, a segéd hallotta a gége recsegését. Csak egyetlen reccsenés volt, a porcok kettéhasadtak, ugyanúgy, mint amikor a disznó légcsövét vágja el éles késével. A forró, habos vér az arcára spriccelt, és az ingére. Bakos Dezsőre pillantott, aki mozdulatlanul állt Lovász összecsukló teste előtt, szemöldökét összehúzva, száját szorosan összezárva. Félelmetesnek tűnt, aztán a fejével intett neki, hogy bújjon az asztal alá. Gerendás atya lassan hátrált, a falnak vetve hátát megállt. Izzadt, érezte, ahogy elázik gyér haja, halántékán végigcsorgott apró, forró gyöngyökben, világos inge sovány felsőtestéhez tapadt, még a lába is izzadt cipőjében. Nem volt hová menekülni, Bakos Dezső lassan közeledett felé. Imádkozni akart, de nem jutott eszébe egyetlen szó sem, felnézett a hófehérre meszelt plafonra, azt várta, Isten majd átszakítja, leugrik az őrült hentes elé, villámmal agyonsújtja, lángoló pallosával kettéhasítja, ám nem történt semmi.

-Atyám, elküldöm istenéhez – nézett rá komoran Bakos Dezső. – Mondja meg neki, hogy itt nagyon eldurvultak a dolgok. Csődöt mondott. A Gonosz győzedelmeskedik, ha nem kapja össze magát, ha nem jön el, ha nem tesz rendet. Ha még egyáltalán rendet akar tenni. Ha egyáltalán még akar valamit.

A két kés a pap két fülén hatolt be, teljesen tövig. Egy hangot sem adott ki, szeme nyitva maradt, még a szemüveg sem esett le orráról, szép lassan lecsúszott a fal mellett. Bakos Dezső lehajtott fejjel állt előtte, majd lassan megfordult.

-Kijöhetsz az asztal alól. Vége van – intett a segédnek, aki előmászott az asztal alól, bizonytalanul odasétált a halottakhoz, föléjük hajolt, mindegyiket alaposan megnézte.

-Mester? Most mi lesz?

-Mi lenne?

-Keresni fogják őket.

-Meg is fogják találni mindet.

-De akkor jön majd a rendőrség, magát pedig elviszik. Nem kellene inkább eltüntetni őket?

-Nem, fiam. Az ember nem futhat el a felelősség elől. Mindenki azt hiszi, hogy neki sikerül, de nem sikerülhet senkinek sem, előbb-utóbb mindenkit utolér a végzet. Bárhogyan is történjék, lopakodva, vagy szemből, az ember nem térhet ki előle, nem menekülhet. Még van kis dolgom. Meglátogatom ezeknek az idiótáknak a megbízóit.

-De mester! Ne tegye – nézett rá könyörgőn a segéd. – El sem jut hozzájuk, a gorilláik leterítik. Lehet, meg is ölik.

-Nem baj, fiam – fogta meg a vállát Bakos Dezső. – Valakinek tenni kell valamit. Nem elég elégedetlenkedni, nem elég morogni. Ha Justitia megkötözve fekszik a porban, akkor valakinek ki kell szabadítani.

-Ki az a Justitia, mester?

-Az most mindegy, fiam. Az igazságért küzdeni kell. Mindent elrendeztem. Te most elmégy Szegedre, várnak téged. Gondoskodnak rólad, amíg itt befejeződik a cirkusz. Most megyek, lezuhanyozom, felöltözöm ünneplő ruhába, aztán megyek a dolgomra.

Fél óra telt el, Bakos Dezső visszasétált a mészárszékre, a fiú ott ücsörgött a darálógép előtt, fel sem nézett, a körmét piszkálta.

-Te miért nem indultál még az állomásra? – csattant fel szigorúan a hentes.

-Még dolgom volt. Összetakarítottam.

-Mondtam, hogy sipirc innen, nem?

-Mondta.

-Akkor?

-Elrendeztem ezeket az embereket. Justitia is megértené. Maga nem mehet börtönbe mester úr, nem halhat meg.

Bakos könnybe lábadt szemmel nézett körbe. Szerette a fiút, mintha csak sajátja lenne. A fiú komótosan felállt, a kazánban lobogott a tűz, de még rádobott két vastag akácfát.

-Hatra itt vagyok, mester úr – intett, aztán gyorsan kilépett a mészárszék ajtaján.

Bakos Dezső nekitámaszkodott a hűtőkamra ajtajának, nagyot sóhajtott; nem sodorhatja bajba a fiút. Ha ez kiderül, akkor azonnal elviszik őket a rendőrök. Nem, ők nem úszhatják meg, ők ahhoz túlságosan kicsik. Lehajtotta fejét, nem tudta, mitévő legyen; Gyerbaki és Hegyős sem úszhatja meg, nem, egyetlen gazember sem úszhatja meg. A kazánban lobogott a tűz, benézett az apró ablakon, csak a vöröslő parázs látszott, semmi más. Szerette a fiút. Justitia hallgatott. Bűnös, igen, bűnös, embert ölt. Nem őket kellett volna elintézni. Ők csak csicskák voltak, gyáva, lefizetett senkiházi emberek, de mindig a gyáva, lefizetett senkiházi miatt gondolják a gazemberek, hogy ők érinthetetlenek, őket nem érheti el a végzet, mert szerintük mindenki megvásárolható, mindenki megfélemlíthető. Tévednek. Mindig lesz valaki, aki nem tiszteli a szabályokat, akit nem lehet megvenni, aki nem hajlandó megrettenni. Mindig lesz olyan.

Leült egy székre. Csak bámult maga elé, miközben eleredtek a könnyei. A kazánban vadul lobogott a tűz. Nem volt ereje megmozdulni sem.

 

*Első közlés

 

1 hozzászólás

  1. Sajnálatos dolog, hogy ez a magyar valóság, amit ez az igényesen megfogalmazott írás bemutat nekünk! gratulálok alkotójának és a szerkesztőségnek.

Comments are closed.