Egervári József: Úgy is

– Ez az én léghajóm. Én építettem. Megvéd mindentől. Téged beengedlek. Csak az álmok vannak, azok maradtak, pszichedelikus álmok, mintha LSD-t szednél, repülés, egy léghajóval, kiszabadulsz, és nevetsz, mint még soha. Ugye, érted?
– Értem. Én félek a magasban. Tériszonyom van.
– Nekem emberiszonyom. Ezért repülök. A magasból olyanok, akár a hangyák, ha akarnám, eltaposhatnám mindet a cipőmmel. De nem akarom. Jó ember vagyok, azt hiszem.
– Tegnap vettem egy új ruhát. Anyám jutott eszembe. Egy kalap is járt hozzá, nagy karimájú, hófehér, rajta egy bíbor szalaggal, mely hátul egészen hosszan lelóg. Jól áll nekem az a ruha, kiadja az alakomat, a melleimet kiemeli. Hátha szeret majd valaki.
– Én szeretlek. Te vagy az én lekváros kenyerem, baracklekváros.
– Te léghajós vagy, téged másfelé fúj a szél. Nem ölelhetlek, ha én nem akarok léghajós lenni. A szemedben sötétség van. Én fényt akarok.
– Sötét van belül, az összes gyertyát elfújták már, módszeresen, gyűlöletből.
– Ne mondd ezt, nem mindenki gyűlöl.
– Nem mindenki. Nagyapámat Auschwitzben elégették. Pedig csak félig volt zsidó.
– Az én nagyapám az Andrássy úton halt meg. A verésbe. Leszakadt a veséje, azt mondta anyám.
– Sötétség van bennem. De ha repülök a léghajómmal, akkor nincs.
– Nincs is léghajód!
– De van. Én építettem. Megvéd mindentől.
– Hátha szeret majd valaki.
– Engem?
– Téged is.
– Te nem?
– Kicsit. De én utálok repülni. Azt szeretem, ha szeretnek. Ha ölelnek.
– Én tudnálak szeretni. Akkor visszajönne a fény a szemembe.
– Akkor már késő. Most kell.
– Minden most kell, azonnal?
– Igen. Nincs elég idő várni. Abba belehalunk.
– Úgy is belehalunk.
– Úgy is, de legalább ne kelljen várni.

*Első közlés