Ernst Ferenc versei

Megmutatni

Barangolásaimnak ára van,
angyal leszek de szárnytalan.
Tudom, sokan ezt nem merik,
én így lettem sokkal emberibb.
A lelkek is járhatnak gyalog,
mint embernek álcázott angyalok.
Úgy szállhatnak egy buszra fel,
hogy szinte senki nem figyel.
Van mit látnom, s van miben higgyek.
Szemébe köphetek minden irigynek.
A tükröt eléjük nevetve tartom,
hogy lássák, mi van a túlsó parton.

*

Éltet

Csendfalainkra rajzol az álom,
ablaküvegre karcol a fény,
nevet az élet, most a halálon,
kacagva száguld a lét -kerekén.
Tétova perceket öl meg az óra
begyűjtve minden pillanatot,
nincs szükség most a negédes szóra,
ölelj! Csak ölelj! Így megmaradok.

*

Melléd sodort

Amikor melléd ültem,
megremegett a levegő.
Langyos fuvallat simított
végig a nyári melegben.
Amikor melléd ültem,
nézted, ahogy a lebegő
függöny, a nyitott
ablak előtt, mennyivel szebben
táncol.
Amikor melléd ültem,
úgy néztem rád, hogy
fogalmam se volt
a lelki románcról.
Amikor melléd ültem,
az volt az a pillanat,
ami úgy múlt el,
hogy örökre itt maradt.

©Koncz Csaba – Napfelkelte Githioban