Fábián István versei

Magyar este

Éj-húsát vesztett szürkület:
uszulnak utánad kutyák.
Életedre tették éltüket.
Közös velük a rémület.

Hálóba bukott madarak vergődnek
a perccé szűkült időn keresztül,
szívszűkület van, menekülés van,
bénulás van itt mindenestül.

Szívküret: sárban kaparnak
a ráderesztett ebek fáradatlan,
te ismered legjobban lelküket.

Követnek süket, akácos áradatban.
Szemük bólogat, világít sötét mesékben,
országod fényes, békés. Lakatlan.

©Fábián !stván – Arc

***

Mediterráneum

Az ember – a szépkörmű –
haját fésült ívekre bontja,
európai bálokban töltekezik,

indulókat hajtogat krepp-papírból
és szemfödelekké dobolja
a kétszer örökölt lövészárkokat.

Aztán a tömeggyilkosságok árkai
vízmosásokként futnak
a hullákkal telő tengerig.

Csak az Isten bóklászik másfele:
gipszparipáit lovagolja
az elforgó zenedobozban,

majd pedig mosakszik és nem múló
szagok szivárványillatával
kövéredik megint csak a tébolyult tenger,

a Földközi.

©Fábián !stván – Fa

***

Napok ára

láttuk a gonoszság torkát,
felvágtuk az utolsó tortát.

bábuvá festve öl le az este:
az éjfél ölre fordul a sötétnél.

foszlott hajjal vés a hajnal,
üvegtáblák törnek részeg robajjal.

másnapos kedvvel küld a reggel
visszahullni, a mára visszamúlni.

gallyazó munkára holnapba hullni
szalad az idő: ócska spulni.

véredet eladni, árulni: fillér a léted:
múlásod hiába kérded,

dolgoztál, hiába hajlott a térded.
hajolj most ingyen. Úgy ni!

©Fábián !stván – Gyerekek