Fekete Anna versei

KÖZÖTT

A nap végignéz a katonáin.

Mielőtt letenné a fegyvert,
vigyázzba állnak a Rocky-Mountains
sziklái. Semmi sem mozdul.
Madarat, árnyékot, iramlót
megállít a rettegés.

Se meghalni, se születni nem szabad.
Csendben vár, akit megaláztak.
Saját szívébe húzódik vissza a szél.

*

VILÁGTALAN

Tele az ég szárnycsapásokkal, karcolásokkal,
bár csak a vakok látják a levegő rebbenéseit: tudják
a híres mesélők és jövendőmondók. Az érzékek
függőhídjain bolyongva érzik a nyomot,
amit egy másik mozdulat vagy maga a vágy
otthagyott. Te mindig feketét látsz?, kérdezik folyton.
Vagy örökös szürkét? Hömpölygő fehéret?
De hát semmit sem, felelik szerényen.

*

MEGCSALVA ÉRZEM MAGAM

Hisz minden nő helyettem mosolyog,
az én cipőmben száll ki a taxiból, helyettem
mondja, hogy nem érek rá ma, de holnap
talán… És áttipeg kristálykapun,
a vízválasztón, az én kabátkámban,
az én cipőmben… Hát így érzem magam
divatlap-olvasás közben: itt ez a sok riherongy,
elhasználja az életemet. Jobb lenne imádkozni:
hogy képes legyek megbocsátani,
hogy az összes nő nem én vagyok.

A csillagokban bízom csak,
mert a felfoghatatlan messzeség
megment attól, hogy a helyükbe
képzeljem magam. Olyan távoliak.
És olyan annátlanok.