Ferenczfi Faragó Eszter. Jeremiás

mai magyar siralom

Templomunk régen lerombolva már.
Látod-e, Isten, mit tettünk magunkkal!
Hol vannak fiaid, hogy megépüljenek?
Testünk tégláit vad keselyűk tépik –
Pedig kezünkből ettek éveken át,
s nem jött számunkra sehol sem irgalom!
Nem jött számunkra sehonnan kegyelem!
Nincs szánalom az ég alatt sehol sem!

Testünk húsait marja az irgalom,
vértől csöpögve századokon át.
Ifjak és vének lassú tánca mögött
halálba küldött nemzedékeink.
Most fogyott el végleg, lásd, a türelem;
iszamós az utca, a ház szennytől bűzlik.
Parázna lett az isten is itt végleg –
vagy már őt is fölfalták bűneink?

Ne küldj el, Uram, elkárhozom inkább,
ez a nép nem ad, csak tékozol szüntelen.
Ha ad, akkor is csak saruját csapkodja*,
megváltani nem tud, harácsolva ágál.
Én tényleg szerettelek nagyon.
Bíztam és biztattam. Ám halálra szántak.
Mohó szájakkal a barabbáskiáltók
öntudatlanul megváltásért sírnak.

Bevett várunkban bőrünk élve nyúzzák,
szemünk előtt árva kicsinyeink porban.
Néma sikolyunk belevész a csöndbe,
letépett körmünkkel hű kutyáink futnak.
Játssz még, játssz nekünk, Izrael gyermeke,
ne nézd apádat, szülődet, mint ölik!
Jahve is elfordult, szégyelli könnyeit,
készül-e megváltás? Vagy halál… örökre…

Templomunk végleg lerombolva már.
Hallod-e Isten! Kész-e már a terved?
S erős-e a kereszt, hogy felfogja bűneink?
Feltámad-e majd az a kemény Isten,
hogy feltámasszon egy egész nemzetet?
S feltámadsz-e magad is hű fiaiddal,
egy eladott nemzetet igazul vezetve,
vagy ez a nép már könnyű földet kíván?

*Saruját csapkodja: utalás a mózesi törvényre, mely szerint ha az elhunyt testvérhez nem megy hozzá az özvegy,vagy az élő fivér nem hajlandó az özvegyet elvenni, akkor így fejezi ki; nem vállalja, hogy testvérének a születendő gyermek tovább vihesse a nevét.

**Első közlés