Butola Zoltán versei

Antinómiák

Meghaltam már,
de létezem.
Jóllakattál,
mégis éhezem.
Megbízom benned
féltékenyen.
Türelmetlen vagyok
türelmesen.
Jelentéktelen tárgyak
fontossá váltak.
Magamba nézek
és téged látlak.

*

Rét(eg)ek

1.

Legyőzlek most…
De nem.
Nem akarok diadalt aratni.
Meggyőzlek most…
Ezt sem.
Nem akarok tovább tanítani.

Ha Te erre vársz,
akkor hiába pazaroljuk egymásra
a soha már nem pótolható időt,
akkor kár összegyűrni a lepedőt.

2.

Szeretnék kedves és jó lenni hozzád,
Hogy lássam szelíd, mosolygós orcád.

3.

Olyannak szeretlek, amilyen vagy.
Bonyolult, rózsalugas-lelkeddel,
Szomorú, éltető, vidám és megverő,
Ragyogó tündérlány-szemeddel.

4.

Tamáskodsz, hogy jó színész lennél,
Bár a figyelmes közönségnek hihetnél.
Eddig nem láttam még soha olyan csodát,
Hogy egy nő ily módon alakuljon át.
Egy órán belül volt bánatos feleség,
Ábrándos kamaszlány, de ez még nem elég,
Esdeklő apáca, veszélyes boszorkány,
Féltő, büszke anya, mézhangú csalogány,
Távolságot tartó, zárkózott úrinő,
Eminens tanuló, csábító szerető.

5.

Szeretnék úgy beléd simulni,
ahogy a lezúduló vízesés után
a féktelen folyó erejét vesztve
a lankás tájba olvad bele.

Öled pillangószárnya kinyílik,
S nem vágysz többé soha, soha
magányra.

6.

A vég közeleg.
Kitörlöm képzetem,
S eldobom életem.

7.

Magától nyílik ki a szerelem tankönyve,
Nincs itt többé szükség ruhára, öltönyre.

8.

Van-e a szerelemnek foka?
És egyáltalán: mi az oka?
Fokát én nem mérem,
Okát sem kutatom,
Állapotom rögzítem:
Szeretlek, nagyon.

9.

Az izzó vas beleég húsomba,
Nem maradt már üvöltés se torkomba’,
Bordám törött, bénán csüng kezem,
Lábam elé lökted kivágott nyelvem.

Kín a lét, minden gondolat,
Vár a csend, hol nincs már több mozdulat,
Agyamban az utolsó kérdés foszlánya,
Mielőtt elnyel a pokolnak országa…

10.

Futni veled ott, kéz a kézben,
szellő-járta tarka-virágos réten,
hátat fordítani a zord világnak,
kitárni lelkünk a napsugárnak.

Lihegve ledőlsz, fekszel a pázsiton,
elnyúlsz lustán, mint macska a grádicson,
ahogy jóllakottan, elégedett képpel
dorombol, s játszik a kandúr szívével.

De te nem játszol már tovább,
feltör a mélyből a csitíthatatlan vágy,
magadhoz húzol, öledet kitárod,
valósággá érik minden titkos álmod.

Ajkadat harapva jussod követeled,
olümposzi isten az, akit ölelhetsz,
azzá teszi vágyad, vibráló láng-tested,
egyébként csak férfi, százszor lefestetted.

11.

Lefutunk a partra,
jókor, kora reggel,
lábunkat mohón
nyaldossa a tenger.

Zéland fekete homokja
hátamon, s térdeden.
Felkel a nap,
de késő,
már mienk a végtelen.

12.

Boldog vagy, Kedvesem?
– Igen. – mondod halkan.
Ez az a pillanat, amiért meghaltam.
Ez az a pillanat, amiért én éltem,
amiért bolyongtam lenn, a sötétségben.

*

Tél

Tél van.
Csendesen esik,
szállingózik a hó.
Sejtelmes, mesés a táj.
Lelkem mégis halott.
Nem éleszti fel
többé a napsugár.
Itt bent is tél van,
örök fagy honol,
éneket, vidám dalt
nem hall, nem dúdol.
Ennyi volt csak a nyár?
A hosszú, boldog ősz?
Nem jön már tavasz?
Nem. A tél legyőz.
S te, csalárd Szerelem
miért adtál reményt?
Miért hitegettél?
Miért írtál szívembe
egy kész Rózsa-regényt?
Tudom, válasz nincs,
bolond, ki ezt várja,
őrült, hiú képzet:
visszajön a párja.

Tél van.
Csendesen esik,
szállingózik a hó.
Sejtelmes, mesés a táj.
Lelkem mégis halott.
Nem éleszti fel
többé a napsugár.