Tetovált mennyország

kiürült mennyország lepke a vállamon,
megpihen majd tova száll csapzott szárnyakon,
mennék utána, de nehéz vagyok,
hát kiszórok szememből pár sanda csillagot,
kopognak a földön akár a lépteim,
árnyékom csörömpöl, s megrogynak térdeim,
mert tartozom Istennek néhány imával,
ijedten mormolom őket ügyetlen számmal,
remélem megbocsát, hogy örökké lázadok,
szívem körül kőfal, és nincsenek ablakok,
ezért sötétben élek akár a gyűlölet,
arcomon nappal is alkonyi szürkület,
homlokom Hold, gyűrött papírhajó,
két oldalán evez egy-egy kis marslakó,
zöldes szájukkal cinkosan rám nevetnek,
lehet elzavart angyalok kik belém szerettek,
azt hiszem az egészet álmodom,
hisz a lepke az tetovált a vállamon,
nem tud repülni, a sárgás tinta rabja,
tűvel vert mennyország a bőröm harapja.

*

Magány

fekszem az ágyon,
magányos és kiszolgáltatott vagyok,
mint utolsó mosdatás előtt a halott, 
nem tudom mi ez,
hallgatom, ahogy az ablakon eső neszez,
mintha apró angyalok ujjai dobolnának az üvegen,
és a szívem csak dobog hidegen,
idebenn, idebenn, ki ez az idegen aki nem fizet lakbért,
vért sem pumpál, ami bemegy az bent marad,
megalvad, megfagy, lassan elhal az agy,
fénytelen a szem, mondom, fekszem,
vajon ki köti fel majd állam.

nálad vagy nálam kérdezted tegnap,
közben úgy bújtam hozzád, mint aszfaltrésbe a barackmag,
gyökereim gyönyörű bőrödbe vertem,
egyre mélyebben míg szíveden nem hevertem,
mint valami magányos pásztor kint a messzi réten,
elmélázva a lüktető sötétben,
és imakönyvbe való dalt kerestem lelked zsebeiben,
mert talán feladtam azt hiszem,
és csak ráztam, ráztam nyomorúságom csorba bögréjét,
lám, a koldusok legszebbike.

mint a locsolóslag a kertiszék lábát, úgy ölellek,
Laokoón csak mostohánk, mi két ártatlan gyermek,
szólj ha zörejt hallasz, fegyvercsörrenést,
ugye mi meghagyjuk töröttlábú lovunk életét,
és táncolunk, a rettegett jégkorszak előtti utolsó pár,
kifulladásig kapkodó ölelkezések, csorranó édes nyál,
lehet nem is eső neszez az ablakon,
fekszem az ágyon hallgatom, hallgatom,
és heverek saját mocskomban, oly tisztán,
hogy szinte átlátszó árnyam.

*

Szép asszonyaimnak

Az egyiket szeretem, a másikat nem,
mert halandó vagyok, nem félisten,
hát kiűztek a mennyből az angyalok, 
ezért rojtoshasú felhőkön ballagok.

És ha egyszer újra földet érek,
szememben, remélem, ragyognak a fények,
s az emberek látják, honnan jöttem,
mert lángolni fog az ég mögöttem.

Bár lehet, azt hiszik, csak korai alkony,
de érzem, szeplős lányok várnak a parton,
és mindegy, hogy ezen vagy azon az oldalon,
a folyó közepén úgyis elsüllyed csónakom.

Így majd úszok az árral szemben,
életem szorongatva a bal kezemben,
a jobbal búcsút intek a tájnak,
és vállamra szomorú madarak szállnak.

Visszavisznek, fel a kékbe,
abba a borongós tengermélybe,
ott addig várok, míg kinő a szárnyam,
olyan apró fehér, amilyenre mindig vágytam.

*

vodka blues

valami különös orosz mélabú van,
a házunk előtti nyírfák ujjain,
keleti szél hozta szláv nyegleség, 
lehet, csak én vagyok furcsa hangulatban,
mert bánt, hogy az ágak fehér húrjain,
fennakadt az ég, így lágyan ring a messzeség.

a muzsiklányok meleg tenyerében illatok,
kőris, tölgy, talán még korai eper szaga,
széna, hol este hempergett kedvesével,
ezért kacagva kibomlott hajfonatok,
nem láttam tán’ csak az Isten egymaga,
sötétedik, már keveredik a kék a szürkeséggel.

néhány dzsúz, és kőkemény vodka után,
tegnap hajnalban kitavaszodott a számban,
mégis, leheletemtől megfakult a táj,
és távoli sziklák kopasz homlokán
ülök, vagy kifosztott kőbányák gyomrában,
várva míg szép szemedre rásimul a nyár.

*

értem, miattam

már régóta készülök a halálra,
úgy érzem mintha valami várna,
ki tudja hány éve már, 
szívem mint beteg madár ágra száll,
közben szeméből lassan porba hull a nyár.

aztán, ha itt az ősz, eső veri, eső vágja,
mégis ázott szárnyát csak kitárja,
huj, huj, utoljára a magasba törne,
szélben sikolt vörös csőre,
a szívembe mártva lesz véres tőre.

az úton lehajtott fejű parasztok mennek,
rámtalálnak, szekérderékba tesznek,
mindegy, nem vagyok se ember, se madár,
nyikorog, nyikorog a rohadt halál,
kerék nyű rossz hegedűt, számba fröccsen a sár.

mosolygó kaszák közt fekszem,
beteg virágként alig lélegzem,
hogy tud sírni a levágott fű az Istenit,
és a támolygó kordéról csorgatja könnyeit,
értem, miattam, az Istenit, a kurva Istenit.

*Első közlés