Halászi Aladár: Kerek számok

Havonta ezer forintot költött lottóra, totóra Korondy Zoltán, a vidéki városka angol-német szakos tanára. Korholta is felesége miatta, de eleve meg volt győződve róla, hiába, hiszen Zoltán a fizetését az utolsó fillérig hazaadja. Nem iszik, nem dohányzik, enyyi szórakozása lehet egy férjnek is, ha nyelvtanfolyamokat vállal, publikál. Egyszer már fordított is németből egy 18. századi bányászati szakkönyvet, most pedig egy angol útikönyvnek jár a végén.
Megszenvedett mindkettővel, különösen a régi bányászati szaknyelvvel, de úgy van vele, amíg bírja, csinálja. A beszivárgó pénzekből módja van egy kocsit fenntartani, de gyűjteni rá már nem tud. Elereszti a füle mellett, ha zsémbel az asszony. Néha messzire révedő tekintettel mintha jövőbe látna, megszólal:
– Majd meglátod, egyszer megütjük a főnyereményt, az irigyeinket meg a guta.
– Nem lesz azoknak semmi bajuk – legyintett Judit -, de még a főnyereménynek sem.
– Azért volt már tizenhármasom is egyszer…
– Nyertél vele tízezret – vágott közbe az asszony -, utána hosszú szünet, csak a pénz folyt. Elúszott azóta a triplája is a lottóval együtt. Add ide inkább, én elteszem neked. Karácsonykor visszakapod, és tiszta nyereségként könyvelheted el.
– Majd meglátom, mit kezdesz a sok pénzzel, ha egyszer beletrafálok – mondta Zoltán, de maga se hitte, hogy előfordulhat vele valaha is ilyesmi; nem olyan sorsú ember, akinek bármikor ingyen adódna valami az életben. A gyerekeit leinti, ha így ábrándoznak, de nála elő – előjön egy-egy kisebb nyeremény alkalmával: mi lenne, ha tényleg övé lenne néhány millió. Mostanában hétről hétre halmozódik
az ötös nyerőosztály összege. A következő héten akár már tizenötmilliót vághat zsebre valamelyik szerencsés Tóbiás, ha egyedül
neki lesz öttalálatosa. De ilyen mindig mással esik meg. Az olyannal, akinek enélkül is van épp elég pénze, vagyona. A kutya is mindig a dombra tesz…
Az egyik délután kijavította két osztály angol dolgozatát, és pihenésképpen elgondolta, mit tenne a jól felhízott nyereménnyel,
ha az övé lenne. Esélye van, mint másnak, hisz öt érvényes szelvénye vár sorsára hetente a sok millió többivel együtt. Két gyerekének, vejének, leendő menyének egy-egy kerek milliót. A már megszületett unokán túl legalább három másikra számít. Nekik fél-félmilliót
rak takarékba, és ha további unokái születnének, addigra a kamatokból nekik is összejön a kvóta. Édesanyja egyedül él egy kis faluban, neki jár az első millió. Mennyi is eddig? Négy, kettő meg egy…, és négy testvére, feleségének nővére, az összesen tizenkétmillió.
Marad kettejüknek három a tizenötből. Kész, nincs tovább.
Mi lesz az alapítvánnyal, amit gondolatban a lottózás kezdete óta kész tényként kezel, ha majd nyert? Néhány szegény, de tehetséges
tanítványa megsegítését eddig is kijárta iskolai, városi keretből, de belefáradt a sok bizonykodásba, a magától értetődő összefüggésekkel
történő győzködésbe. Mostanra meg pénz sincs már, amiért érdemes volna hadakoznia.
Az igazat megvallva mindig úgy tervezte, hogy ha a szűkebb családja tagjai számára sikerülne nyernie egy-egy kerek milliót és maradna is, azt az alapítványba tenné. Amikor az az ominózus tizenhármasa volt a totón, alig tudott aludni vasárnap éjszaka.
Hétfőn már hajnalban bekapcsolta a rádiót, fülhallgatóval, hogy ne zajongjon, de az nem mondta be, csak a tízórási hírekben, mennyi a
nyeremény. Munkatársai ugratták:
– Holnap már be se kell jönnöd dolgozni. Futja majd egy év fizetésnélküli szabadságra. Valami vállalkozásba kezdesz, és meg se ismered
majd a szegény tanárokat.
– Ha arra nem is, egy-egy hosszúlépésre telik belőle – mondta savanyú képpel, amikor megtudta az eredményt.
Csütörtökön nyolckor vetődött haza Zoltán a nyelvtanfolyamról.
Fáradt, rekedt és szófukar volt, Köszönés után letette aktatáskáját, majd megengedte a vizet a kádba. Vetkőzött. Míg tele nem lett a kád,
addig megágyazott. Fürdés után az ágyban olvasta az újságot, hallgatta a rádióban a híreket. Judit a tévében nézett valami filmet,
közben tett néhány sikertelen kísérletet Zoltán megszólaltatására, de hamar feladta. A tanár úr az újságot is tollal a kezében olvassa
és javítja bosszankodva. Így tudta azonnal leírni a lottó nyerőszámait, amikor a tízórai hírekben bemondták. Mivel évek óta ugyanazokkal
a számokkal játszik, gyanúsnak tűnt a sor, de annyira nem, hogy felkeljen és megnézze, hiszen ha emlékszik is halványan a számokra,
nem tudja, közülük melyek vannak egy szelvényen. Járt már úgy, hogy négytalálatost sejtett, de csak egy kettes lett belőle, két szám
külön-külön díszelgett másik két szelvényen áthúzva.

– Legalább egyél valamit. Mit hozzak? – kérdezte Judit.
– Mindegy, de ne fáradj, majd találok a hűtőben valamit.
– A sütőben keresd – igazította el a feleség -, ha már kiszolgálod
magad.
A hurka még ehetően meleg volt. Jókora darab görbült a lábasban. Kenyeret, savanyúságot meg egy félliter bort tett a nagy tálcájára
a hurka mellé, úgy vonult be a szobába. Mielőtt a paplan alábújtatta volna lábait, a szekrényből kivette az átlátszó szatyorban
tartott lottószelvényeket. Maga mellé tette, a vacsorához pedig hozzálátott.
Gyorsan evett, hogy minél előbb végezzen vele. Álmos volt, de tudta, ha nem eszik, feje, hasa megfájdulhat, és a másnaposság állapotától is rosszabb következik. A bor fogyott a legjobban, mert szomjas is volt. A második pohárból kilöttyent egy kevéske a lottós tasakra. Szájához emelve lenyalta róla, ne folyjon az ágyneműre. Amikor tette le, megállt a karja félúton. Az újságot előkapta, oda tartotta a szatyorhoz:
– Jézus Mária! Hisz megegyeznek a számok! – villant át az agyán.
Elővette a szelvényt, úgy is stimmelt. Érezte, menten elájul vagy
infarktust kap. Egy ideig csak befelé ment a levegő és tartotta a tüdejében, mígnem hirtelen kiszakadt belőle.
– Jóllaktál? – kérdezte Judit hallva a sóhajt, amit az elégedettség jeleként fogott fel.
– Köszönöm, túl sok is volt – mondta Zoltán, és vitte ki a maradékot
a konyhába. Kint ivott még egy korty bort. Nem szólt semmit a feleségének a több mint erős gyanújáról. Arra gondolt, ha igaz, még
baja eshet tőle, ha meg ő hallotta félre, és csak négyesük vagy hármasuk van, akkor illúziót kell előbb-utóbb rombolni. Holnap majd újra
meghallgatja, megnézi az újságban, utána eldönti, mit mondjon a feleségének. Azt már biztosra vette, hogy fakír módján hallgat az
ügyről mindenki más előtt. A szelvényekre sose írja rá a nevét, címét, így van ideje kimódolni a hír terjedésének megakadályozását.
Reggel már jelentette a rádió, hogy egy boldog nyertese van a tizenötmilliónak. A szelvény számát is mondták, de azt nem jegyezte
meg Zoltán, majd csak az újságból azonosította. Most már nincs kétsége: ő az a nyertes. Az órákon ideges és ingerlékeny volt. A gyerekek
betudták a frontátvonulásnak, mert az egész iskola olyan nyűgös volt pénteken. Még szerencse, hogy vége a hétnek.
A nagyszünetben már beszélte a tantestület, hogy valaki bankot robbantott tizenötmillióval.
– Hány évtizedig kellene dolgoznom, hogy megkeressem ezt az összeget – tette fel a kérdést a magyartanár -, más meg egy nap besöpri,
és fizetett érte tíz forintot. Hát nem igaz, Zoltán?!
– Szívesen mondanám, hogy én vagyok az a más – vörösödött el saját szavaitól az inkognitóban lapuló többszörös milliomos.
– Ezt kellett volna megcsípned, nem azt a tizenhármast – szólt közbe az igazgató.
– Abból neked kényelmetlenséged származna – nevetett Zoltán.
– Csak kibírnám.
– Ez szép, de van-e talonban egy angol-német szakos kolléga? Ugyanis egy időre elkéredzkednék.
– Látod, igazad van, Korondy kolléga.
– De a nyakadba sóznám a milliós alapítvány gondját is – toldotta meg Korondy Zoltán.
– No, csak nyerd meg, majd kibírjuk, mint a többi nyűgöt – nyugtatta meg tréfásan a kollégáját az igazgató.
Biztos, ami biztos, a Totózóban is megnézte a nyertes számsort ebéd után. Semmi kétség ott sem. Amikor a kollektív szelvényeit adta
fel, a kisablakon keresztül megkérdezte, ki nyerhette a tizenöt6 milliót:
– Csak annyit tudunk, ebben a városban vették a szelvényt.
Még egyszer megnézte otthon a lottóját, ellenőrizte a sorszámot is. Attól kezdve magánál hordta. Nem tudott másra gondolni, csak
a pénz átvételére és az általa történő szétosztásra. Elvileg is sok, hát még gyakorlatilag az a tizenötmillió, amely összeget ekkora
titkolózás mellett szinte megoldhatatlan feladat elrendeznie.
Ha csak a súlyra, térfogatra gondolt, elállt a lélegzete. Legalább három ember kell hozzá. Manapság fényes nappal megtámadják az embert,
ha üres is a zsebe, nem ekkora összeggel. Jó volna a két rendőrtiszt horgásztársát megkérni, csak el ne járjon a szájuk. És az OTP-ben? Igaz is! Nem kell nekem kivennem a pénzt, csak a takarékkönyveket, kiállítva a megajándékozottak nevére. Így már elfér a
belsőzsebben az egész – elmélkedett a nyertes.
Arra az eredményre jutott, hogy csak egymilliót vesz ki készpénzben, édesanyjához címezve gondolatban, hadd örüljön a sok pénz láttán. Igaz, a tizenötön felül van némi aprópénz, azt is kiveszi.
Nem emlékezett, mennyi az, de első hallásra megjegyezte, elég lesz az ötvenedik születésnapja ünnepségére. Akkor szándékozott átadni az
ő ajándékát a meghívott rokonságnak. Az ünnepség tehát csak ürügy.
Így látja azt is, ki hogy viszonyul hozzá a milliós ajándék nélkül.
Sokat töprengett rajta, megcsinálja-e a próbát, aztán miért ne alapon
Judittal megbeszélte a születésnapi ünnepség részleteit, és azt, hogy van néhány ezer forint megtakarított pénze erre a ritka
alkalomra. Hadd legyen együtt a család.
A tavaszi szünet kezdetére esett a nagy nap, amikorra várhatóan az OTP is kiadja a nyereményt. Letett a két rendőrről, hiszen a milli7
ót az aktatáskájában is elhozza. Mindig azzal jár, nem lesz feltűnő, a Wartburgban meg különösen nem. Csak okosan kellene megbeszélni a
bankosokkal, nehogy országos ügyet csináljanak belőle.
A keddi két lyukasóra ígérkezett legalkalmasabb időnek átlépni az OTP-be. Ismerte a főnököt látásból, hiszen a gimnázium ebédlőjébe
jár ő is delenként. Köszönő viszonyuk talán elegendő lesz annak a kényes témának megbeszélésére. Csaknem megsértette a pénzintézet
igazgatóját, amikor aggodalmasan kétszer is megkérdezte, nem fedik-e fel a titkát.
– Nyugodjon meg, még a családjuknak sem fogják elmondani, hiszen a
titoktartás már csak a rablástól való félelem okán is elemi követelmény nálunk – mondta a főnök önérzetesen. Az is megfordult a fejében
megválaszolatlan kérdésként, hogy végül mennyit hagynak náluk betétben abból a tizennégymillióból.
Korondy a nyertes szelvénytől akart minél előbb megszabadulni, leadni, mert egyszerre félt az útonállóktól, a tolvajoktól, tűzvésztől,
balesettől, leginkább azonban attól, hogy felesége kimossa a dzsekijét, vele a szelvényt, mint a papírzsebkendőt szokta néha; vagy a fiú elhagyja valahol az autóstáskát, ha abban rejti el a papírok közt azt a tenyérnyi, ám sokat érő szelvényt. Egy formanyomtatványt elővett az igazgató, majd két munkatársát beszólította az irodájába, intézzék el az igazoló szelvény átvételét. A két hölgyre olyan hatást tett a hír, mintha a nagyanyjuknak kisbabája született volna. Ismerték Korondyt, az egyikük lányát tanította is.
Nekik már nem mondta el a titoktartásra vonatkozó igényét, mert azigazgató kedvesen, de határozottan eligazította a két asszonyt. A
tanár úr elővette az otthon összeállított listát, a megbízást, hogy az ügylet gördülékenyen mehessen. A hiányzó adatokat telefonon
diktálta be a főnöknek még aznap.
– Mit gondolsz, mennyit fog adni nekünk a tanár úr? – kérdezte a tanítvány anyja halkan a másik asszonyt, amikor visszaültek asztalaikhoz.
– Semmit. A milliomosnak esze ágában sincs még csak gondolni is az ügyét intézőkre. Maximum hoz egy szál virágot vagy egy üveg pezsgőt,
és le van tudva – hangzott a válasz -. Mibe fogadjunk, hogy így lesz ez a jövő pénteken, amikor felveszi a nagy dohányt? Ekkora összeg
egy gazdag embert is kiszámíthatatlanná tesz, nem még egy csóró tanárt.
– De te kiszámítottad – nevetett az előző asszony.
– Láttam én már – igaz, nem ekkora pénzeket – felvenni ilyen-olyan embereket. Az a tudat, hogy gazdag, kivetkőzteti magukból még az akkorajellemket is, mint a tanár úr.
– Majd meglátjuk pénteken – zárta le a vitát a másik hölgy.
Korondy Zoltán tehát szombatra hívta össze a családot. Judit asszony egy szóval sem említette fenntartásait az összejövetellel kapcsolatban, nehogy olyan látszat alakuljon ki, mintha nem akarna ötven éves urának örömöt szerezni. Nagyon jól tudja, férjének első a nagy család, időnként a saját érdekeivel szemben is. Nemrég meghalt apja helyét most már anyja tölti be egészen a szülőknek elkülönített szívrekeszében. Fiuk ballagása alkalmával hajnalban felkelt, hogy elhozza édesanyját kocsival – pedig több mint hetven kilométerre
él tőlük Zoltán szülőfalujában – , és a saját osztályával is volt egy sor munkája ezen a napon az iskolában. Vissza is vitte anyját
még aznap, hiszen a kutyának, macskának, tyúkoknak enni kell adni bármekkora ünnepnapon is.
Most is meg kell majd tennie ugyanezt a nap folyamán, de nem számol ezzel a fáradsággal. Az a gondja, hogyan sétáltassa a milliót és a betétkönyveket. Vagy rejtse el a garázsban? Mellette, ellene ugyanannyi érv szólt, így majd eldönti az utolsó pillanatban.
Judit hosszú listát állított össze a beszerzendő anyagokról az ünnepi ebédhez. Még a szomszéd falvakat is bejárta tyúkokért, mert
csak azok levese az igazi, a piacra meg nem hoztak. Egy ismerősétől
még csigatésztát is kért. Nagy műgonddal készült már az anyagbeszerzéssel is a családi összejövetelre.
– Mi lesz, ha nem jönnek a testvéreid? – szólalt meg Judit a reggeli kávézás közben.
– Az előfordulhat, de te is olvastad, mit írtam nekik. Mindegyiküket kértem, jelezzenek vissza telefonon vagy levélben, jönnek-e.
– Marica felhívott tegnap az óvodában. Jönnek Karcsival – tájékoztatott Judit.
– No, rendes tőlük, hogy az egyetlen sógorukat köszöntik. Hogy vannak?
– Megvannak, csak az unokára vigyáztak már egy hete, mert betegeskedik, az anyja meg nem szeretné a hosszú távollétet a munkahelyről.
Ki tudja, a leépítéskor mit vesznek figyelembe.
– Mire nem jó egy nagypapa, hiszen Marica dolgozik – gondolta Zoltán, de nem szólt.
– Zitáék is jönnek, de lehet, hogy késnek valamennyit, mert a nászasszonyáék csak ebéd után mennek haza Pestre – folytatta Judit a
számbavételt.
– Náluk voltak? Igaz, ráérnek. A pesti húgom nem írt? A bátyám? – érdeklődött Zoltán, mert az este később ért véget a tanfolyam, nem
beszélgettek, amikor hazaért.
– Egyik sem. Józsi Hajnalkának esküvőjére sem jött el, de lehet, most megszállja a jó rokoni lélek és beállít. Szerintem ha jön, se fogja
jelezni. Magdi sem. Ő meg egyébként a millióival van elfoglalva, a pénzét szellőzteti, rá ne dohosodjék. Maga sem tudja, mennyi a pénze,
de azért a fiára az úttörőinget adta a lakodalomra, hadd használódjék el a rongyosodásig, mielőtt eldobná.
– Attól még rendes ember lehet – vette védelmébe Zoltán.
– De tudod-e hogy Zitáéknak a fiuk lagzijára tíz százalékos kamatra adta a százezret kölcsön, két hónapra? – érvelt tovább az assszony.
– Az Janinak, a surmó urának a szele volt.
– Nem vagyok én arról meggyőződve, hogy nem közös ötlet – toldotta meg Judit, de már látta férje arcán, túllépett egy képzeletbeli küszöböt, így abbahagyta. Mindketten készültek dolgozni. Zoltán fél nyolcra ment, kocsival, Judit nyolcra, gyalog.
Kolléganői kétszer kérdezték, mi a baja Zoltánnak, mert szemmel láthatóan ideges.
– Már megint a front… – mondta tétován Korondy.
– Alt Kampfer! – tette kezét az igazgató a németes kollégája vállára.
– Azzal a két nappal vagy annyira oda, amennyivel később születtél?
– kérdezte Korondy nevetve -. Hétfőn te is megkezded a második felét a száz évnek.
– Azért nem omlik össze a világ amiatt az ötven év miatt. Az öregkornak is megvan a szépsége – szólt közbe az egyik fiatal kolléganő.
– Azért ez még nem az öreg korszakunk kezdete. Igaz, Zoltán? – vette félig komolyra a szót az igazgató.
– Kinek hogy – válaszolt nevetve Korondy -, én például a mai naptól kezdek fiatalodni. Látod, milyen szép, fiatal kolléganők között dolgozhatom.
– Nem tartalak én benneteket öregnek, csak azt akartam mondani, hogy ötven év már valami az életből – hajlította a szót egyenesre az előző
kolléganő. A két férfi összenézett és nevetett.
Korondy nem beszélte meg a tanáriban senkivel sem az otthoni nagy ünnepséget. Úgy volt vele, ne kérdezgessék, mert nem tud füllenteni
se. Mindig kipirosodik az arca az olyan helyzetben is, amikor csupán titkolni szánt dolgokra kérdeznek rá. Az aktatáskáját a kocsiban hagyta, benne egy üveg pezsgőt a főnöknek, mellette egy-egy néhány szálas frézia csokorral a két OTP-s hölgynek. A piac és az ÁBC már hatkor nyit, így meg tudta befelé jövet venni. A hatodik óra után köpenyben ment át az OTP-be. Meg sem ebédelt. Talán nem is tudott volna enni. A táska egyik kezében, a két csokor a másikban.
A főnök már várta. Bekísérte az irodájába, ahol már a múlt heti két hölgy és még kettő – minden bizonnyal a megyéről jöttek – fogadta a
nyertest feszengős, mosolygásos ácsorgással. Korondy nem tudta, melyiküknek adja a két csokrot, hát tartotta a kezében tovább. A főnök
gratulált, és reményét fejezte ki, hogy az OTP-vel, Lottó Igazgatósággal való kapcsolata a jövőben mindkét fél számára hasznos lesz. Néhány helyen aláírta a kitöltött lapokat, majd átvette az egymillió-harminckétezer forintot és a betétkönyveket. Berakta az aktatáskájába, de előbb kivette és átnyújtotta a főnöknek a pezsgőt, hogy igyák meg mindnyájuk egészségére. A négy hölgynek meg kibontotta a két csokrot, és szálanként osztotta szét köztük sűrű köszöngetés közben. Ahogy volt, köpenyben ült be a Wartburgba, úgy sietetthaza.
Beállt a garázsba. Amikor kijött onnan, akkor vette észre a köpenyt. Gyorsan levette, de a zakója az iskolában maradt.
– Ez hiányzott csak – gondolta -, máris megkezdődött a pénz sétáltatása.
Az iskola előtt be sem csukta a kocsi ajtaját, de vitte magával a táskát. Az asztalára tette, míg a szekrénynél a köpenyt zakóra
cserélte, és kellemes szünetet kívánva kisietett a nyereménnyel.
Otthon egyedül gondolhatta végig a szombatot, mivel felesége még dolgozott, Árpi – a fiuk – meg valamelyik barátjánál lehetett.
A táskát a kocsiban hagyta, de a kormányzár után gondosan bezárta az összes ajtót a csomagtartóval együtt. A kéziféket is behúzta, pedig
a ház alatti garázsokba nemigen törnek be, de most rémeket lát Zoltán.
Korán felkelt, mert ment édesanyjáért. Judit sem aludt tovább, hiszen főznie kell. A kávé mellett csak annyit szólt, kérjen már egy levesbe való zellert anyukától Zoltán, mert azt nem lehetett kapni.
Szinte percnyi pontossággal érkezett anyjához Zoltán, ahogy előzetesen megírta a körülbelüli időpontot. A kapuban perelt a kutyával
édesanyja, mert az is indult volna az útra. A zeller a kiskertről jutott eszébe. Vissza kellett menniük a kamrába érte. A kocsiban a családról szóló híreket cserélték ki. Akkor rökönyödött meg az öreg fiú, amikor az anyja a táskát kezébe vette a hátsó ülésen, és kérdezte, mikor vette, ezt még nem látta.
– Mi van ebben, hogy ilyen nehéz?
– Tudod, a könyvek, papírok, tollak – felelte a fia, és örült, hogy nem kellett hazudnia -. Kaptam a gyerekektől karácsonyra, mert azzal
a régivel már csúfoltak az iskolában. Vasdarabot tettek bele.
Tudod, a szótárak mindig velem vannak. A papír meg dögnehéz.
Elmúlt a veszély, mert a mama maga mellé tette, és a falu legújabb
eseményeit kezdte taglalni. Észre sem vették, hogy megérkeztek.
Csak a garázs elé állt, hátha kell még valahova mennie a nap folyamán. Édesanyja egy csomó tojást, zöldséget, almát hozott, hogy
az ünnepelt mindkét keze tele lett. A táskát hóna alá csapva ment fel a lakásukba.
Andi – a kisebbik húga – már családostul megérkezett. Három lánya a tévét nézte, a sógor kortyolgatott a borból. Délután mennek haza, addig felszívódik, kiürül belőle a szesz. Andi a konyhában beszélgetett Judittal, közben főztek. A mama is bekapcsolódott: megtisztította
a zellert meg egy-két szál zöldséget, mert kevésnek vélte a nagy fazékban. Zoltán a ruhás szekrény aljára tette be a táskát.
Judit leküldte a boltba. Mire fölment, mindnyájan felsorakoztak, és keresztlánya egy szép köszöntőt mondott, húga egy csokor
virágot nyújtott át, a sógor egy kis dobozt, benne száz horog különböző méretekben.
– Én a tojást hoztam, mert szereted – mondta az anyja megölelve fiát -, meg aztán kell az erő a kertbe, a tavaszi munkához.
– Túl jók vagytok hozzám, pedig csak ötven éves vagyok, és ez nem különösebben érdem – mondta meghatottan az ünnepelt.
Befutott a lánya, veje Árpival együtt. Az unokát a másik nagymamánál hagyták, úgyis lesznek elegen azon az ötvennégy négyzetméteren.
Ők is felsorakoztak anyjukkal együtt. Egy teleszkópos horgászbotot hoztak orsóval a virág mellé, és a veje kihívta az új idényben
„halkitermelő” versenyre az apósát.
– A fasorban sem leszel, ha ezzel a bottal, orsóval, horgokkal elkezdem a kitermelést. Honnan tudtátok, hogy nekem épp ilyenre fájt a fogam? – tapogatta elérzékenyülve az ajándékokat az ünnepelt.
– Vejed csak tudja, mi hiányzik a felszerelésedből, ha már vőlegény korában megfertőzted a horgászattal. Örülsz neki, te horgász nagypapa?
– kérdezte Hajnalka.
– Mikor hozzátok el az unokámat?
– Nemcsak a te unokád – vágott közbe Judit.
– Össze ne vesszetek rajta, mert a dédi is itt van. Az övé is – nevetett Csaba.
– Mikor láthatom az unokámat? – szólalt meg követelőzően a dédi.
– Ebéd után elhozzuk – mondta Hajnalka -, de most hadd szeretgessék a másik nagyapjáék.
Megérkeztek Maricáék is, mire harangoztak a rádióban.
– Úgy gondoltam – szólalt meg Karcsi -, ha már ilyen öreg vagy, a Wartburg zökkenőmentesen guruljon veled, ne zötykölje a rossz út
a pocakodat. Fogadd szeretettel a négy teleszkópot! Ki akartam cserélni tavaly, de tudod, hogy közben sikerült eladnom a kocsit. Te
hasznát veszed.
– Hát ti is tudjátok, mi kell annak a rusnya autónak, hogy jól menjen.
Köszönöm szépen – vette át a nehéz csomagot Korondy -, de így, tavaszi vizek idején nem tesz jót a szárazság egyiküknek sem. Ki mit iszik?
Beletelt néhány perc, míg a gyerekeknek kitöltötte az üdítőt, a felnőtteknek a szeszt. Csaba segédkezett. Karcsi sógor tósztot
akart mondani, de Marica leintette, hogy elég lesz azt ebéd közben is, amikor együtt lesz az egész család. Zoltán nem ivott, csak felemelte
a poharat, meg visszatette a tálcára. Fülelt, ki-kinézett, jönnek-e Józsiék. Magdira nem számított, de bátyja várható volt.
Csöngettek.
– Na, megjöttek – mondta Zoltán Józsira gondolva, de közben kinyitotta az ajtót, és úgy folytatta – Zitáék!
– Meg, meg, mert a nászasszonyék hamarabb elmentek. Édes öcsém, az Isten éltessen erőben, egészségben még legalább addig, mint amenyyit eddig éltél.
– Köszönöm a jókívánságokat! Majd igyekszem a másik ötven évet is végigélni.
Bandi – Zoltán nővérének férje – egy fonott korsó bort adott át.
Judit az ebéd ülésrendjét mondta el nevetve, hogy sok jó ember elfér kis helyen, csak ne legyenek kövérek. A gyerekek a Hajnalka régi
szobájában ebédelnek majd, a felnőttek a nagyban. Ott a szekrény ülő párkánya is be volt fogva ugyanúgy az ülésre, mint a heverők. A
kihúzott nagy asztal és a szomszédtól kért kicsi elégnek bizonyult.
Újra csöngettek. Zoltán ugrott, mert most már biztos, hogy Józsiék jöttek… A postás volt, hozott egy dísztáviratot tőlük. Egy pohár
konyakkal felköszöntötte a tanár urat, aki eztán mást nem várva leült az asztal mellé a konyhából kihozott hokedlire. Valamilyen rövid szövegen törte a fejét, hogy adja be a gyülekezetnek a nagy hírt.
Az ételre nem nagyon figyelt, annál többet a ruhásszekrény ajtajára.
Judit és Hajnalka ingáztak a konyha és a két szoba közt, majd amikor mindent behordtak és kivitték az üres leveses edényeket, ők
is leültek enni.
A vendégek amikor már a legkedvesebb biztatásra sem vettek többet az ételből, Zoltán két üveg pezsgőt vett elő. Átadta vejének
és fiának, bontsák fel és töltsenek mindenkinek. A szekrényből kiemelte a táskáját, maga mellé tette a padlóra. Felállva köszönte
meg a megemlékezést, majd tósztként folytatta a szövegét.
– Mindig is úgy gondoltam, hogy a család összetartásában van a legnagyobb erőforrás, amelyből hosszú időre feltöltődhetik mindenki.
Örömet szereztetek eljöveteletekkel, köszönöm ajándékaitokat, és azt kívánom, mindnyájan erőben, egészségben ünnepelhessünk együtt minél többször. Erre iszom – ha nem is sokat, mert anyut viszem haza – mindőnk egészségére.
Felemelték a poharaikat.
– Nagyon lírai hangulatban vagy, apa – szólalt meg Hajnalka egy korty után.
– No, hallod, egy ötven éves nagyapa teheti.
Leült, és mindenkit kért, figyeljenek, úgyis arra gondolnak majd, nem jól hallják, amit mondani fog. Egymást fürkészték, a feleségére néztek, de ő is széttárta a kezét. Zoltán mindenkin végighordozta tekintetét, és megszólalt:
– Én komolyan gondoltam, hogy a legfontosabb a család. Most én köszöntelek benneteket, mint újdonsült milliomosokat.
– Apátok begolyózott – mondta az anyja halkan Árpinak, aki kezdte kitölteni a maradék pezsgőt a poharakba. Csabának megállt a lélegzete
is. Rosszat sejtett: csak nem ment az agyára az öregnek az ötven év?!
– Jól mondom én – folytatta Zoltán -, hiszen ebben a táskában pontosan
annyi pénz van, amennyi elosztva mindnyájunkat milliomossá tesz.
– Csak nem szakadt rád az OTP?! – kérdezte ijedten Andi.
– Az nem, de tizenötmillió gondja igen – felelt nyugodt hangon a húgának.
– Gyerekek! Ezek szerint a sógor nyerte a lottó főnyereményét! – kurjantotta Karcsi.
– Ez nem igaz! – kiáltotta Zita
– Sógor! Remélem, nem tréfálsz mindnyájunkkal – vette komolyra a szót Bandi.
– Eszem ágában sincs – tette fel a táskáját az asztalra Zoltán, majd névsorolvasást tartott a könyvek alapján, de még nem mondta,
milyen elvek alapján osztotta el a pénzt. Mindenki dermedten ült.
A gyerekek is bejöttek a kisszobából a hirtelen támadt csendre, amelyben tovább folytatta szövegét a nagy nyerő:
– Egymilliót anyunak adok, de neki készpénzben, nem könyvben. Hadd lásson egyszer egy csomóban ennyit – közben kirakta a kötegeket az
asztalra -. Én is tegnap fogtam először kézbe ekkora összeget. Furcsa érzés, de ki lehet bírni. Mindnyájatoknak kívánom, sokszorozzátok
meg az összeget, anyunak meg azt: szépen élje fel erőben, egészségben.
– Gyermekem! – szólalt meg remegő hangon Zoltán édesanyja -. Minek nekem ennyi pénz?! Megvagyok én enélkül is. Ami még hátravan, azt állja a nyugdíjam. Mindenem megvan, csak egészség legyen.
– Az igaz, az egészség a legfontosabb, de én csak pénzzel tudok segíteni ebben a pillanatban. Majd fogadsz napszámosokat a kertbe, ők
műveljék, te meg pihensz, elbabrálgatsz, ha kedved úgy tartja – beszélte rá anyját a fia -, de itt vannak a gyerekeink: Hajnalka a férjével,
Árpi – még nem tudni kivel -, nekik, négyüknek négymilliót, az unokáknak fél-félmilliót tettem be a takarékba. Az unokákét
visszatartom, majd később adom át a szüleiknek a pénzt. Addig hadd szaporodjon, vagy legalább tartsa meg az értékét. Hajnalka, Árpi,
Csaba, fogjátok a könyveteket!
Ekkor Judit, Hajnalka és Zoltán édesanyja sírva fakadtak. Apja vállára borult Hajnalka, Csaba pedig mindkettőjüket átölelte. Árpi
csak mosolygott.
– Vehetek ebből egy autót? – kérdezte.
– A tiéd, azt csinálsz vele, amit akarsz, de gondolj leendő menyemre is – szólt az apja, a fiú meg anyjának átadta volna a kétmilliós könyvet, de ő elhárította:
– A tiéd, fiam.
-Zitáéké a következő könyvecske. Teljen benne örömötök a sógorral – mondta ünnepélyesen Zoltán, majd a nővéréhez lépett, átadta
az ajándékot és megcsókolta -. Legkisebbik testvéremé is a nyeremény – fordult Andi felé -. Azt hiszem, jó helyre megy ez a kis pénz.
Pista, Andi férje nyúlt érte, mert felesége legbelül ült, nem tudott felállni se. A gyerekek kivették apjuk kezéből, sokáig forgatták,
majd anyjuk magához vette a legkisebbiktől.
– Most pedig feleségem legszebb testvérének, az én sógornőmnek, kománémnak nyújtom át ezt a kis aprópénzt. Feltehetően Karcsi is segít
majd okosan felhasználni.
– Az isten áldjon meg Zolikám! – fakadt sírva Marica. Nem volt biztos abban, hogy kap, hiszen ő csak „jött” rokona Zoltánnak, nem
testvére. Láthatóan Judit is fellélegzett, amikor a jelen lévő két testvér után harmadikként ő kapta.
– Már csak te vagy hátra Judit, de azért neked is maradt kétmillió – tartotta magasra a könyvecskét. Hosszan ölelte a feleségét. Mindketten
nevetve sírtak -. Erre iszunk, gyerekek!
Árpi és Csaba mindenkinek töltött. Még a lányok is koccintottak az üdítővel. Bandi, a rangidős férfi felállt az asztaltól, poharát
melléig emelve tósztot mondott:
– Kedves sógor! Kedves mindnyájan! Születésnapra jöttünk, és milliomosként távozunk házadból. Ennek a pénznek a testvéri, rokoni szeretet a kamatos kamata, amely reményeink szerint nemcsak megmarad, hanem növekszik is. Ilyen gesztust nem tapasztaltam még senkitől, de remélem, a gyerekek előtt szép példaként áll majd arra, milyen áldozatokra képes testvéreiért, gyermekeiért, unokáiért, édesanyjáért egy szerető testvér, apa, nagyapa, férj, gyerek. Büszkék lehetünk, hogy Zoltán mihozzánk tartozik. Isten éltesse sokáig erőben,
egészségben!
– Mindnyájunkat! – toldotta meg az ünnepelt.
Feloldódott a hangulat, és még a gyerekek is számolták, hány forintja maradt Zoltán bácsinak, keresztapunak.
– Ha Magdi néniét, Józsi bátyáét is leszámítjuk, csak egymilliója maradt – mondták.
– Jól számoltatok – nevetett Zoltán -, de én is azt csinálok vele, amit akarok.
– Mit csinál vele keresztapu? – kérdezte igazi nagy érdeklődéssel Viki, Andi legkisebbik lánya.
– Az olyan derék, jó, értelmes gyerekeket fogom segíteni, mint amilyenek ti vagytok. Ehhez azonban az én iskolámba kell járnia a gyereknek.
Judit kiszaladt a konyhába és sírt.
Ez a váratlan hír a többieket is mellbevágta, de ők összeszede20 lődzködtek és hazamentek. A gyerekek kocsival szaladtak a kis unokáért,
lássa a dédi is, mielőtt apjuk hazaviszi a falujába. Árpi velük ment Csaba szüleihez, hogy megbeszélhessék az alig megemészthető
eseményeket. A könyvecskéket anyjuknak adták, vigyázzon rá, míg vissza nem érnek.
– Mit szóltok az öreghez? – kérdezte Árpi Hajnalka felé fordulva, amikor Csaba beindította az autót.
– Én még most sem tudom elhinni. De hogy ilyen módon ossza el, hogy neki semmi se maradjon, ez már mindennek a teteje. Anya ezért ment ki a konyhába sírni – mondta Hajnalka.
– Ő tudja, mi a nagyobb érték a saját számára – szólt közbe Csaba -, mindig is ilyen volt, meg aztán kétmillió mégis maradt nekik is.
Házuk van, bebútorozzák, vesznek egy jó kocsit, a maradékot kamatra beteszik. Ki fogja hozni az öreg millióját is egy idő után. Gondoljatok
bele: huszonöt százalékos kamattal négy év se kell, hogy megduplázódjon a pénz.
– Romlani fog, inkább fektetnék be valamibe, aggályoskodott Hajnalka.
– Lesz nekik mindig, amennyi kell – mondta optimistán Csaba, és már ott is volt szüleinél a három fiatal.
Nem beszélték meg, de egyikük sem szólt a pénzről. Apja kérdésére válaszolt csak Csaba:
– Hogy van az a vén ötven éves apósod?
– Köszöni szépen, elviseli a sorsát.
Zoltán és édesanyja segítettek Juditnak a lakás visszarendezésében, a mosogatásban. Egy szó nem esett köztük.
Pistáéknak be nem állt a szájuk hazáig. Még a gyerekek is be21 leszóltak szüleik beszélgetésébe:
– Édesapa, te adnál-e a rokonoknak, ha annyit nyernél, mint Zoltán bátya?
– Nyerjek előbb, aztán majd meglátom – zárta le a dialógust Pista a gyerekekkel, de Andinak mondta tovább -: – Nem azért mondom, de nem értem a sógort. Józsinak nincs gyereke, Magdinak meg csak egy van, de több pénze, mint tegnap Zoltán sógornak. Nekünk három gyerekünk van, sőt az egyik ráadásul keresztlánya, mégis ugyanannyit adott, mint nekik. Magdi még csak nem is üzent annyit se, hogy bakfitty, de megkapja a milliót.
– Lehet, hogy el se fogja fogadni – vágott közbe Andi.
– Akkor szétfűrészelem ezt a papírjaguárt, megeszem a kalapom. Hogy Magdi ne fogadná el?! Addig legyek szegény, amíg el nem tolja a
képét Zoltánékhoz a pénzért.
– Bátyám végig se gondolta ezt az egészet: egy testvér, egymillió és kész. Örüljünk neki, hogy ennyit is adott végül – mondta Andi.
– Persze, de a keresztlányának is adhatott volna – folytatta Pista már az előbb is vázolt gondolatot.
– Biztosan kapok még valamikor ajándékot – szólt közbe Viki.
– Tőlem is kapsz, ha nem hajolsz el – mondta nevetve az anyja, és ezzel a vitát lezárta.
Bandi és Zita hamar hazaértek. Százszor megnézték a könyvet, közben értékelték a napot:
– Mindig mondtam, hogy az öcsémnek arany szíve van – mélázott Zita -, de soha nem értett a pénzhez. Tizenötmillióból olyan vállalkozást
lehetne csinálni, hogy akár el is felejthetné, hogy valaha tanár volt.
– Lehetett volna, már nem lehet – vetette közbe Bandi -. Majd a következő főnyereményből.
Mindketten nevettek, és azt beszélték, ők mit csináltak volna a tizenötmillióval, hiszen amit kaptak, nincs mit beszélniük
róla, mert a házra felvett kölcsön szőröstől-bőröstől felszippantja.
Maricáék vonattal mentek haza. Mi másról folyhatott volna a beszélgetés, mint a főnyereményről, de halkan, meg ne hallja valaki,
mert menten kirabolják őket.
– Mindig álmodozó volt a sógor – kezdte Marica –. Ezzel az alapítvánnyal megvárhatta volna a testvérem véleményét is. A Judit kétmilliója
gyakorlatilag közös. Ennyi maradt nekik a tizenötből.
– Nézd, eddig megéltek, eztán is megélnek. Az biztos, hogy vehettek volna egy pazarul berendezett kertes házat, kocsit, de akkor nem
lett volna a rokonságnak más, mint a látvány és az irigység. Azon gondolkodj, te hogyan osztod meg a két gyereked között – szögezte a szót Maricának Karcsi.
– Ezen még nem gondolkodtam, de a zömét nekik adjuk.
-Na, látod, a sógor is ezt csinálta – nevetett Karcsi.
– Neked Zoltán a legjobb ember a világon, tudom, de nem elég jónak lenni a mai világban.
Hajnalkáék elbúcsúztak nagyanyjuktól, apjuktól, mert mentek haza.
Vállalati összejövetel lesz az este a Csaba cégénél. Zoltán kiborította a táska maradékát a heverőre: az „aprópénzt”, a Józsi,
Magdi és az alapítvány betétkönyvét, majd gyors mozdulatokkal visszarakta
édesanyja millióját. Még csak meg se érintették a nap folyamán. Viki akarta megsimogatni, tapintani, de anyja csúnyán nézett rá, így nem merte.
– Készen vagy, anyu? Mehetünk – mondta Zoltán, majd Judit felé fordulva:
– Három órán belül visszaérek. Hűtsd le a bort, mert én is innék veled.
Az autóstáskáját mindenestül otthon hagyta. Az aktatáskája terelhette el a figyelmét róla. Csak az indítókulcsot forgatta az
ujján. Szeretett volna minél előbb túl lenni a szállításon, mert neki is sok volt az élményből mára. Jó ideig nem szólt egyikük sem.
Korondy próbálta tréfára venni a dolgot, elvégre nem volt ez a nap utolsó a sok között:
– Mondtam-e már neked, hogy megütöttem a főnyereményt, az irigyeket meg a guta?
– Hála Istennek, gyermekem! De nekem kár volt adnod. Megélek én a nyugdíjból. Andi meg szépen árul a kertből, több ezret évente. Ha a szívem nem rendetlenkedik, az idén is vetek babot. Annak mindig jó ára van, emellett a krumpli, alma megterem, amennyi a gyerekeknek
elég.
– Rendben van, de a nehezét tényleg napszámossal végeztesd, különben nem ér a kert egy hajítófát sem, ha beteggé tesz – beszélte rá anyját a napszámosra újra a fia -. Arra meg vigyázz, ki ne kottyantsd a pénzed, mert betörnek hozzád. Azt csinálsz vele, amit akarsz, de
sokat ne hagyj belőle készpénzben otthon. Talán olyan könyvbe kéne tenned, amelyik ha el is vész, nélküled senki nem tudja felvenni a bankban.
– Majd berakom a többi mellé. Összegyűlt már ötvenezer. Sosem lehet tudni, mikor bukunk fel már ilyen korban. Aki eltemet, annak ne legyen gondja a fizetnivalóval.
– Azt tényleg nem tudhatjuk, meddig élünk, de most hál’istennek jól nézel ki, csak ne hajtanád mindig túl magad… – Elhallgatott, mert
mentőt, rendőrségi kocsit látott villogni -. Valami nagy baleset
lehet.
A kesztyűtartóban tapogatni kezdte az autóstáskáját, de meg
kellett állapítania, otthon hagyta.
– A végén még megbüntetnek, bekísérnek, mert semmi igazolványom nincs – nevetett bosszúsan Korondy, közben lassított, mert a helyszínre ért.
Úgy vette ki a két sérült kocsi helyzetéből, hogy szabálytalan előzés történhetett, de nem állhatott meg bámészkodni, a rendőr tovább
tessékelte.
A maradék úton mindketten emlékezetes balesetről beszéltek, és kárhoztatták a sietést, az erőszakos vezetést. Otthon a kutya
boldog csaholásba kezdett. Ugrált Zoltánra, a táskát ki akarta venni
a kezéből.
– Ezt azért mégse, Harri – simogatta meg szabad kezével a kutya fejét.
-. Reggel óta nem láttalak. Vigyáztál a házra? Eztán éberebb legyél!
Nem állt be az udvarra, csak a kapura fordult rá, úgyis megy rögtön vissza, csak beviszi a pénzt. Az asztalon meglátta Józsi levelét.
– Bátyámék hogy vannak?
– Jól.
– Mért nem jöttek akkor el ma hozzánk?
– Azt írja, sokba kerül a vonat Pestről kettejüknek.
A mama érezte, kellett volna szólnia Zoltánnak a bátyja leveléről, de fia elterelte a szót a témáról, miközben kiszedte a táskából a pénzt az asztalra.
– Magdiék?
– Nem tudom, gyermekem. Nekem sem írtak egy sort se. Vigyázz az úton! – mondta végül, mert fia felállt és megcsókolta.
– Te meg a kertben vigyázz magadra – mondta, és a kutyát kicselezve beült az autóba.
Hazafelé nem kapcsolt automatikára, vagyis igyekezett a vezetés minden mozzanatára figyelni, hogy elhessentse a tolakodó gondolatokat,
mégis hamar felidéződtek a mai nap mozzanatai, melyek közül némelyek túlhangsúlyozódtak, mások meg beleolvadtak észrevétlenül
a történések folyamába Korondy pillanatnyi értékelése szerint. Mélázhatott, hiszen nem volt nagy forgalom szombat este.
Azon kezdett töprengeni, miként lehetne a legszerényebb, senki által nagyképűnek nem nevezhető módon felajánlania alapítvány céljára
a milliót. Úgy döntött, nyitott lesz, mindenki csatlakozhat hozzá, ha akar, sőt rábízza tényleg az igazgatóra, szedjen össze egy kuratóriumot, dolgozzák is ki az alapszabályt, ne ő diktáljon. Ez a nyűg bizonyára édes teher lesz. Azt is eldöntötte, hogy abban még véleménye sem lesz, ki kapja végül az évek folyamán a díjakat.
Egy rendőr megállította. Egyszeriben ideges lett, de az jámboran kérte, vigye már a kollégája után, aki egy részeg motorost vett üldözőbe. Korondy megkönnyebbült. A rendőr a kesztyűtartóba dobált horgász eszközöket nézegette ki-kivéve egyenként őket. Néhány kilóméter
után kitehette utasát Zoltán, és tovább szőhette gondolatait. Vajon mit fog mondani Judit, amikor csak ketten lesznek otthon? Ismerte
felesége értékrendjét, így nem számított semmilyen konfliktusra.
Nem játszott olyat, mint máskor, hogy megpróbálta volna kitalálni a párbeszéd fordulatait. Újra csak vezetett. A baleset helyén már
rend volt meg törmelék és krétarajz az aszfalton. Görögországi útjuk jutott eszébe, ahol nagy balesetet láttak tíz éve. Vajon el tudnak-
e menni újra abba a szép országba? Hogy sokallta Árpi a követ; milyen boldog volt Hajnalka a szamár hátán; Judit hogy fogta két bokája közé a tizenöt kilós dinnyét. Tényleg tizenöt volt az is. Judittól függ, neki van pénze.
Beállt volna a garázsba, de a kulcsért föl kellett szaladnia.
A felesége mély hallgatásba burkolózott. Horgolt. Minden a helyén.
A tévé nem szólt. A jelek szerint várta a férjét, és a horgolás jó idegesség levezető tevékenység.
– Árpi?
– A klubban van valami műsor, oda ment. A kulcs ott van a telefon fölötti kulcstartón. Hozz már föl őszibarackot meg meggyet a garázsból.
Zoltánt furcsa érzés fogta el. Valami nem tetszik az asszonynak.
De mi? Az alapítvány nem lehet, mindig kedvezően nyilatkozott róla, ha bármivel kapcsolatban felvetődött. Józsi? Magdi? Mi fájhat
ezek után? Majd megmondja – gondolta Zoltán. A legnagyobb üvegekből hozott fel hármat. Ő a cseresznyét szereti, így a nagy ebéd
után legyen gyümölcs vacsora.
– Nagy balesetet láttam – kezdte Zoltán a beszélgetést. A konyhából
tálcán vitte be kompótos tányérkákba szedett cseresznyét és
barackot.
– A borod a hűtőben – mondta az asszony, de fel se nézett a horgo27
lásából, csak nagy műgonddal emelgette, számolta a szemeket.
– Iszol te is? Hozzak poharat? – ajánlkozott a férje.
– Köszönöm, nekem jó lesz a befőtt.
Úgy látta Korondy, jobb, ha a felesége hozakodik elő a sérelmével.
Engedte a vizet a kádba, megvetette az ágyát. Judit megszólalt:
– Magdi egy negyed órája telefonált, hogy holnap köszönt fel. Jönnek
családostul.
– Látod, mit tesz az emberrel az ötven év. Egyszerre fontos lesz.
Ki telefonálhatott neki? Maricáék nem, a gyerekeink nem… Mindegy.
Szeretettel fogadjuk őket. Borunk, pálinkánk van, leves, sült maradt elég. Esetleg üdítőt kellene hozni a presszóból meg néhány
üveg sört. Azt se tudom, mit szoktak inni, hiszen csak egyszer, a Zita fia lakodalmán ültünk egy asztalnál. Talán meg sem ismerném
Janit csapongott Zoltán.
– Majd megismered. Holnap farfelvágva rohannak. A gyerek bizonyára kinőtte már az úttörőinget.
– Már vagy öt éve nem láttuk őket – folytatta a férj.
Judit kezdett belejönni a társalgásba, sőt bement a fürdőszobába is férje után, folytatni a diskurzust Magdiék kárára.
– Nem tudom, szóltak-e Józsinak is – váltott át a másik testvérére Zoltán -, de ha nem, holnapután levelet teszek fel nekik. Látod,
mégis felköszönt mindenki, emellett egy csomó ajándékot is kaptam – emelte feleségére tekintetét nevetve a kádban.
Judit hozott hideg bort Zoltánnak, magának egy pohárka pálinkát.
A kád szélére ülve koccintott.
– Szervusz, öreg! Simán nem tudod ezt a napot se megünnepelni. Fő28 nyeremény kell hozzá. Így könnyű. Azért szólhattál volna, mert túl
jól sikerült a meglepetés. Ha Csaba nem kap el, beleesem a levesbe.
– Egy újabb tyúk a levesben csak javítja az ízeket – csípte meg Korondy a feleségét gyengéden az arcán, majd megitta a bort.
– Ne szemtelenkedj a kétszeres milliomos hölggyel! Ha jól meggondolom, neked egy lyukas petákod se maradt. Ha jó leszel, majd én is
veszek neked valamit a jövő héten. Meg fogsz lepődni, mint én.
– Hallod, feleségem, én már semmin nem csodálkozom ezek után, de leírom és borítékolom a meglepetést, és dupla öröm lesz, ha eltalálom.
Fogadjunk egy millióba, hogy kitalálom – nevetett Zoltán.
– Hol a milliód? Nem vagy fogadóképes, de adhatok kölcsön, ha ilyen eredményesen hazárdirozol – nevetett Judit, és mosta a férje hátát.
Zoltán elmondta az alapítvánnyal kapcsolatos tervét, de megtoldotta az eddig kigondoltakat azzal, hogy fizetésének egy százalékát minden hónapban beadja a kuratóriumnak kifogván a szelet azok vitorlájából, akik azt mondanák: könnyű neki, ingyen jött. Az egy százalékért
viszont megdolgozik, és követhető példa lehetne. Ennek mentén a többiek csatlakozása is várható, végtére ez volna a nagy nyeresége a nyereménynek.
– Attól tartok, megváltoznak a kollégáid irányodban – mondta Judit, de azt gondolta, hogy egyenesen meggyűlölik.
– Én a régi maradok, ők miért lennének másak? Nem kértem tőlük soha egy percnyi munkát ügyeim intézésére; nem tartozom egyiküknek sem.
– Hát éppen ez az – használta fel érvként az elmondottakat Judit.
– Ezt az alapítványt éppen ezért mások intézik majd. Egyáltalán nem fog személyemhez kapcsolódni, csak a könyvelés alkalmával, amikor
befizetem a százalékomat.
– Mikor gondoltad ki a százalékodat? – érdeklődött a feleség.
– Visszafelé az úton.
– Jó hely. Neked vízparton, kocsiban és kapálás közben születnek a nagy gondolataid.
– Meg a totózóban – toldotta meg a férj nagyot nevetve.
– Igaz is, megtaníthatnál totózni – kérte Judit.
– Jó tandíjért és tisztes százalékért megoldjuk a kérdést, asszonyom – felállt és kilépett a kádból. Felesége ráterítette a törülközőt, és jól megdörzsölte hátát, nyakát. Többé nem esett szó pénzről, rokonról, alapítványról, semmiről. Kitelt a nap.

*Első közlés