Kovács Gábor: Túljutni

(részletek egy eltűnési naplóból)

 

I.

Jó ideje nem írtam már egy betűt sem kedvenc eltűnési naplómba. Réges-régi törekvés az, amiről Oscar Wilde így ír A kritikus művészben: “abszolút semmit se csinálni, az a világ nehezebb dolga, a legnehezebb, és a legintellektuálisabb.” Ez azonban itt nem feltétlenül oszt vagy szoroz, hiszen az én alapvető célom más, jóllehet ennek éppen az egyik rokon változata: észrevenni, meglátni, túlpillantani. Ennyi bőven elég. S valóban kevés olyan dolog van, ami ne érdemelne meg valamifajta figyelmet. A kérdés csupán az, hogy mennyire tudjuk kikerülni az úgynevezett automatizmusokat, más szóval, mennyire tudunk rácsodálkozni a világra akár száz évesen is. Ebből adódóan, ha egyetlen mondattal kellene válaszolnom arra a kérdésre, hogy miért tartom fontosnak többek között kenyéradó szakmámat, a vizuális nevelést, régi nevén a rajztanítást, nyugodt szívvel azt mondanám, hogy azért, mert minden döntésünk csírája, kezdeménye a “látásmódban” gyökerezik. Ha ez utóbbit bőségre hangolt alaptónus jellemzi, azonnal, szinte varázsütésre megszűnik bennünk két lappangó, furcsán zsarnoki attitűd – a gátlástalan egoizmus és a csordaösztön – hatalma.

A nyitott, harmonikus életérzést és lelki tudást tehát éppen a teremtő képzelet képes beemelni a mindennapok világába. Hogy jobb kedvre derüljünk, azaz magasabb látási szintre emelkedjünk, nem kell feltétlenül bonyolult, összetett dolgokra gondolni. Elegendő lehet például az is, ha saját szívdobogásunkra, vagy a szomjat oltó víz üdeségére, apró buborékaira koncentrálunk. Hányféle színe, íze, hangja, képi-gondolati mintázata és dimenziója lehet az ilyen egyszerű dolgoknak?

Talán úgy nyolc-kilenc éves lehettem, amikor először  rácsodálkoztam Kandinszkij, Picasso és Braque képeire.  Valami szerencse folytán egy kis alakú, de annál igényesebb zsebkönyvben bukkantam nevezett festők és nagyhatalmú varázslók képeire, melyek mindmáig kivétel nélkül jól az emlékezetembe vésődtek. (Die moderne Malerei / IV: Von den cubisten bis zu den ersten abstrakten. Sigbert Mohn Verlag, 1965, Paris) Ki tudja miért, de gyerekfejjel is rögtön tudtam, éreztem, hogy amit látok, az színtiszta, igazi művészet. Mivel egyszerűnek tűnt, rögtön másolgatni is kezdtem a kubista felfogású csendéletek, portrék, s egyéb kellően elvont (titokzatos háromszögekből, négyzetekből, körökből-félkörökből és szabályos vonalakból álló) képek reprodukcióit. Így persze egy kicsit én is olyan lehettem, mint újdonsült példaképeim. Kandinszkij, Picasso, Braque és én hirtelen “egy levegőt kezdtünk szívni”, s egy gyermeknek az ilyen élmény maga a boldogság.

Szívdobogás, lélegzet, szomjúság. Körök, háromszögek, négyzetek és egyenes vonalak. Ez volt számomra akkoriban a megvilágosodás, ami lényegét tekintve megint csak egyfajta észrevétel, meglátás és túlpillantás.

 

II.

Halála előtt tíz évvel Max Ernst, aki kétségtelenül már ekkor a XX. század egyik legjelentősebb német festőművészévé és szobrászává nőtte ki magát, megvalósította élete nagy álmát: az üvegből készült, monumentális sakkjátékot.

Max Ernst szobrászati tevékenységét és kutatásait – amely nem kevésbé jelentős mint festészete –  három fő témakörbe szokás sorolni: afrikai maszkok, madárábrázolások és sakkfigurák. Ez utóbbi témakör azért sem meglepő, mert Max tudvalevően szenvedélyes sakkjátékos volt. Feleségével, Dorothea Tanninggal és barátjával, Marcel Duchampal szenvedélyesen és gyakran éjszakába nyúlóan sakkozott.

Mint művészt természetesen a sakkjáték szimbolikája is élénken foglalkoztatta. Lehetetlennek tűnő álma – amelyet velencei mesterek válogatott csapata sok balszerencse és baleset után 1966-ban készített el -, mint mondják, percekig tartó hipnotikus hatással volt rá. Nem véletlen tehát, hogy a tervei alapján elkészült művet nemes egyszerűséggel “Immortel”-nek (halhatatlannak) nevezte el.

 

III.

Úgy vélem, nehezen cáfolható tény, hogy az élet legáltalánosabb jellege, közös vonása, bárhol is éljen valaki a földön, ma is a szenvedés. A szenvedés mélyén, annak okaként pedig – minden ámítás ellenére – egy olyan káprázat, tévhit vagy érzékcsalódás áll, amely rendre megakadályozza, hogy felismerjük a valóság igazi természetét. A jól ismert szomj vagy vágy is e káprázat eredménye, de ugyanígy a harag, az önteltség, az ok-okozati összefüggések figyelmen kívül hagyása, sőt a halál utáni élet tagadása is e káprázat körébe tartozik. Aki képes mindezt a maga egészében felismerni, abban élet és halál egyforma tudatossággal van jelen.

Ha jobban belegondolunk, csak az egyensúly és harmónia realizmussal átitatott szelleme képes egyformán hangsúlyozni, hogy érdemes mindig a legjobbra számítani, ugyanakkor soha nem árt felkészülni a legrosszabbra. Márpedig a legrosszabb, ami velünk történhet az, ha megfeledkezünk az állandótlanság törvényéről, arról, hogy minden mulandó.

Az a kultúra, amelyik nem készít fel a mulandóságra, s folyton csak az életet hangsúlyozza, nemcsak hazug, hanem ostoba is. Európa és általában a nyugat e tekintetben – minden gazdagsága mellett – régóta a sötétben botorkál. Néha azt hiszem, föl sem tudjuk fogni, hogy ez az egyoldalúság mennyire káros és szenvedéssel teli. Legfőképpen azt felejtjük el, hogy az élet önmagában, a haláltól elszakítva vagy azzal szembeállítva, nem más, mint az alapvető érzékcsalódás, a káprázat megnyilvánulása.

 

IV.

Bár közhelyszámba megy, hogy az energia energiát vonz, s csak azzal gazdálkodhatunk, amink van, a legtöbbször mégsem figyelünk erre eléggé. Nem mindegy, hogy pont ma, pont most, a jelen pillanatban éppen mennyi energiánk van. Ettől függ ugyanis egész napi jókedvünk és egészségünk, ugyanígy kedvetlenségünk és különböző bajaink, testi-lelki-szellemi problémáink egész skálája. Ahhoz tehát, hogy ne hagyjuk lemerülni aktuális energia (ki) készletünket, szükséges, hogy a már meglévő ki-t ne hagyjuk elszivárogni, s megóvjuk magunkat a teljes kimerüléstől. Mantak Chia például számos könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy az értékes életenergia három fő területen “szivároghat” el belőlünk, az első ilyen terület a reprodukciós rendszerünk, a második mezőt negatív érzelmeink képezik, a harmadik mező pedig azáltal keletkezik, hogy érzékszerveinket szüntelenül a külvilág felé fordítjuk, így nem hagyunk időt magunknak a belső elmélyedésre, a meditációra.

Mielőtt tehát belső energiáink bármiféle növelésére gondolnánk, fontos, hogy a meglévő energiánkat “konzerváljuk”, s negatív érzelmeinket megtanuljuk áthangolni.

Az energianövelő és harmonizáló módszerek közül én a “belső mosoly” technikáját kedvelem a legjobban. Ennek lényege, hogy egyszerűen és őszintén rámosolygunk belső szerveinkre. Erőltetés nélkül, akár a vízesés, haladhatunk fentről lefelé, testünk front-, középső- és hátvonalában, sort kerítve minden fontos szervünkre. Végül az így keletkezett többletenergiát elraktározzuk a köldök alatti erőközpontban, a “hara-centrumban”. Ez utóbbi központ – amiről majd még részletesebben is írok – egyúttal testünk és lelkünk egyesítésének pontja is, ahonnan bármikor szükség szerint bőséges energiát meríthetünk. A nyugati kultúrkörben ez az ősi, keleti módszer a mai napig bizonyos megütközést kelt és értetlenséget vált ki. Érdemes lenne kideríteni, hogy vajon miért elképzelhetetlen (vagy nehezen elfogadható) számunkra, hogy fő energiaközpontunk nem a fejünkben vagy a szívünkben, hanem az alhasunkban van? Arról nem is beszélve, hogy miért nem hiszünk a mosoly gyógyító hatalmában?

 

V.

Megtörtént, megvalósult a kreatív iskolanap. Bemutató órák általános iskolásoknak – olvashattuk a programfüzetben, szórólapokon. Ennek kapcsán mindjárt ide kívánkozik egy megjegyzés. Sajnos, bármennyire is természetesen hangzik – főként a nyelvi korrupcióból adódóan -, a “bemutató óra” szókapcsolat használata itt (és persze máshol is) eleve pontatlan, ellentmondásos. Az órát ugyanis az előadó, a tanár – még ha ezt is kérnék tőle – nem bemutatja, hanem megtartja. Nem firtatnám e túlontúl megszokott kifejezés vagy szókapcsolat értelmét, ha ez ügyben minden rendben lenne, de nincs így. A bemutatásban óhatatlanul van egy olyan mozzanat, amely a külső elvárásoknak való megfeleltetésről szól. A “megtartás” ellenben belső erőről tanúskodik, a tanítás lényegéről, a szellemi jelenlétről. Szóval, az előadók ezúttal a következők voltak: Erdély Dániel, Klein Sándor, Lénárt István, Stettner Eleonóra, Szaxon Szász János, Szendrei Julianna és Szilassi Lajos. S íme a téma: a művészetek és a tudományok művelőinek együttműködése, a kreatív gondolkodás és az esztétikai érzékenység fejlesztése.

Amit láttam, az csupán töredéke volt a nap történéseinek. Ennek oka főként az volt, hogy az egyes műhelyek tevékenysége párhuzamosan folyt, ráadásul a saját órámat is elő kellett készítenem. A látottak azonban kárpótoltak hiányos lehetőségeimért. Így történt, hogy láthattam Lénárt István két óráját, amelyek a következő címmel futottak: Összehasonlító geometria síkon és gömbön – nagyobbaknak, kisebbeknek. Mit is mondhatnék pár szóban összegezve a lényeget? Irigylésre méltó humor, játékosság, emberség és tudás jellemezte ezeket a foglalkozásokat. Hasonlóan érdekes élmény volt Erdély Dániel spidron-története, majd “interaktív términtája (művészeti-tudományos csemperendszere)”, melyet gyerekek-felnőttek együttesen próbálhattak ki, illesztgethettek össze az aula műköves padlózatán. E két esemény közé ékelődött Klein Sándor kötetlen Rogers-beszélgetése, melynek címe a következő volt (ez később még fontos lesz): Kreativitás és innováció, művészet és tudomány az iskolában. Maga a foglalkozás, azért volt izgalmas számomra, mert soha nem láttam még ilyet, holott Rogers nagy rajongója, ha tetszik, híve vagyok szinte az ősidőktől kezdve. Azt, hogy az ember legbelsőbb magját tekintve nem gonosztevő, hanem sokkal inkább pozitív irányba fejlődni képes lény, egyre kevesebben merik kijelenteni. Vajon miért? Mintha önmagunkat illetően is meg lennénk félemlítve… Rogers egyik nagy érdeme tehát éppen az, hogy e félelem hamis, önámító voltát feltárta, sőt az egyéni fejlődés valódi, személy-központú alapjait kidolgozta. Visszatérve a Klein Sándor vezette Rogers-beszélgetéshez, alapvetően arra voltam kíváncsi, hogyan lehet közvetlen hangulatú beszélgetést folytatni ötven vagy akár száz emberrel. Tény, hogy lehet. Akárhogy is, de Klein non-direktív, empatikus módszere működött, igaz nem úgy, ahogy elképzeltem, ám ez a lényeget tekintve mit sem számít.

Később hallottam, hogy a Rogers-beszélgetés és egyéb mellékes momentumok másokban megbotránkozást keltettek, olyanokban is, akik ott sem voltak. Az előadót felkészületlennek vélték, aki “nagy pénzért” elővezette az “ahogy esik, úgy puffan”-t. Lehet, hogy van ebben némi igazság, de legalább annyi rosszindulat is. Ez utóbbi elsősorban féltékenységből fakad, s abból a mákonyból, ami ilyenkor el szokta önteni a (lassan nem csak lelki nyomorban tartott) pedagógusok agyát. Természetét tekintve olyan ez a reakció, mint valamiféle erkölcsösnek álcázott, alapvetően kicsinyes és buta felháborodás, mintha valaki Manet (1832-1883) “Reggeli a szabadban” című képét (az egyik ott szereplő meztelen nőalak miatt) pornográfnak tartaná. Mellesleg III. Napóleon is “tisztességtelennek” ítélte az alkotást. Ugyanígy persze Rogers módszere is elfajzottnak tűnhet a hagyományos, keményvonalas iskolai szellemiség ítélőszéke előtt.

 

VI.

Apropó: szimmetria. A különböző kultúrák más-más szimmetriatípusokat részesítenek előnyben. Például az ún. kaleidoszkóp típusú szimmetria alapjai (lásd mandalák) bizonyíthatóan Indiából származnak, de egész Ázsiában, elsősorban Tibetben használatosak.

Függetlenül attól, hogy ki mennyire járatos ebben a témában, valójában mindenkinek van valamiféle elképzelése a szimmetriáról. Például jól ismerjük (mondhatnánk, tapasztalatból) az emberi test kétoldali szimmetriáját, de ugyanígy az állatok testi felépítése, vagy környezetünk számos tárgya is jó példát szolgáltat erre. Kifejezetten szépek a különböző virágok forgatásos szimmetriái és így tovább…

Joe Rosen – az amerikai Katolikus Egyetem (Washington DC) vendégprofesszora – szerint a szimmetriát lényegében úgy is felfoghatjuk, mint a változással szembeni védelmet, immunitást. Ezen elgondolás szerint a szimmetriának két lényeges eleme van:

  1. A változás lehetősége, amely még nem következett be,
  2. A változatlanság ténye, amely akkor is fennáll, ha a változás már bekövetkezett.

Ha a változás lehetséges, ám a szituáció bizonyos vonatkozásai nem teszik lehetővé a változatlanság megőrzését is, akkor a szimmetria nem jöhet létre, ellenszimmetria vagy aszimmetria keletkezik.

Egy megközelítő, “majdnem” szimmetria csak megközelítő vagy majdnem védelmet jelent. Ez azért elgondolkodtató, nem?

Számomra mindig is ez volt és most is ez a felismerés (még ha ösztönösen is): a megvilágosodás. Akkor változok, ha azonos maradok. S csak akkor maradhatok azonos, ha folyton változok.

 

VII.

A nyár közepében járunk, s egy hónapja már, hogy nem írtam semmit. Néha viszont felbukkan valami, ami akaratlanul is írásra késztet. Most például egy remek kis zsebkönyv, a Kairosz Kiadó jóvoltából.

Derűs borúlátó – nemcsak frappáns, hanem kiváló cím is egy olyan interjúkötetnek, amelynek riportalanya az immár hetvenkilencedik évében járó Tüskés Tibor. Nem áll szándékomban itt recenziót írni a könyvről, csak néhány megjegyzést fűznék ehhez az alaposan végiggondolt, ugyanakkor az élőbeszéd varázsával ható szöveghez. S valóban e két dolog – különösen, ha Tüskésről van szó – egyáltalán nem zárja ki egymást. Megfontoltság és spontán természetesség együtt vannak jelen minden egyes kérdésre adott válaszában. Vele kapcsolatban nem először tapasztalom ezt a körülményt, éppen ezért alapos okom van feltételezni, hogy a szöveg elegáns csiszoltsága nem feltétlenül a szerkesztő(k) “felülíró képességének” érdeme. Mindez sokkal inkább Tüskés árnyalatokban gazdag, eleven, ám rendkívüli fegyelemmel párosult kifejezőképességének következménye.

Az emlékformáló szerep mindig is jól állt Tüskésnek, ilyen irányú tehetsége nem véletlenül tette őt a magyar irodalom kivételes szürke eminenciásává, utánozhatatlan backstage szakemberévé. Életművét, tanári és könyvtárosi munkájának hozadékát, szerteágazó szerkesztői, írói tevékenységét csak felszínesen érinti Kocsis Klára – olykor túlságosan is tendenciózus kérdésekkel megtűzdelt – interjúkötete. A lényeg azonban nem is ebben a momentumban rejlik. Sokkal fontosabb és elsöprőbb erejű az az ellentéteket összebékítő (pontosabban egységben szemlélő) bölcsesség, ami meg tudja szólítani az irodalomtörténeti ismeretekben járatlan olvasót is.

Meglehet, Tüskés valóságérzéke azért szimpatikus, mert egyfajta elfogulatlan ítélőerővel képes átvilágítani hangvételükben merőben eltérő irodalmi alkotásokat, olykor lenézett vagy törékenynek bizonyuló szellemi tartalmakat.

 

 

VIII.

Seung Sahn, zen mester szerint alapvetően háromféle betegség van: testi, mentális és dharma-betegség. Ez utóbbi főként tanárokra, vallási vagy politikai vezetőkre jellemző, valójában azonban bárki megkaphatja, akivel úgymond elszaladt a ló. A betegség egyértelmű szimptómája, ha valaki például ilyesmiket mond: “Igen, ezzel kapcsolatban én már mindent értek, nekem nincs problémám. A legjobban teszed, ha rám hallgatsz. Majd én megmondom, mit kell tenned.” Ez a dharma-betegség.

Seung Sahn ezzel új megvilágításba helyezte számomra egy barátom (azt is mondhatnám, legjobb mesterem) rég papírra vetett szavait:

“Mindenkit tanítanak. Mindenki tanít. A földlakók folyvást oktatják önmagukat, hogy el ne pusztuljanak. A tanításhoz mindenki ért. ‘Akit nem tudok megtanítani, az képezhetetlen.’

Vannak hivatásos tanítók. Ezek ám az igaziak! Hiszen ez a mesterségük. A mesterséget is tanulni kell: a mesterektől meg a mesterségtől. Vannak rossz mesterek. Vannak jók is. De maga a mesterség megtanulhatatlan. A tanító akkor ébred öntudatra, ha ezt belátja. Innen kezdve két útja van. Vagy föladja, vagy folytatja. Mindkét választás jó. De csak aki folytatja, az a tanító. De csak addig az, amíg tudja, hogy nem tudhatja.”

 

IX.

Ma délután egy külvárosi iskola előtt elhaladva akaratlanul is tanúja lettem a következő párbeszédnek:

– Na mi lesz már, indulj, te zsidó!

– Miért mondod, hogy zsidó vagyok. Te vagy a zsidó!

– Indulj már, te zsidó!

Mindez két, bicikliző kamasz fiú szájából hangzott el a legnagyobb természetességgel.

Az első gondolatomra, ami eszembe jutott, nem vagyok büszke, de ez volt: elszomorító, hogy itt kell élnem, ahol már a gyerekek szájában is szitokszó lehet egy másik nemzet, egy másik kultúra torz képzetekkel társított neve. Persze nem a gyerekeket hibáztatom, ők csak azt szajkózzák, amit a felnőttektől hallanak. S el sem tudják képzelni, hogy közben micsoda sötétség áldozatai.

Lehet, hogy kissé régi vágású vagyok, de az én szememben a zsidó szó a becsületesség, az egyenesség szinonimája. Hogy messzebb ne menjek, János evangéliumában Jézus például így kiált fel Nátánáel láttán (aki azonos az apostolok névsorában említett Bertalannal): “Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne kétszínűség!” Az igaz szó itt valódit is jelent, amit jól kidomborít a következő angol fordítás: “Here is a real Israelite; there is nothing false in him!”

Meggyőződésem, hogy a jézusi kijelentés minden nemzet igaz képviselőjére érvényes. Így az igaz magyarra is. Csak hát…

 

Az ember rejtőzködő állat. Ehhez nem férhet különösebb kétség. Ha például rákérdezel valakire, hogy ebben a pillanatban mire gondol, száz az egyhez, hogy nem kapsz tőle őszinte választ. Miért? Egyszerűen a lappangó szégyenérzet miatt. A legtöbben szégyelljük kendőzés nélkül bevallani, hogy éppen mire gondolunk. Arra gondolván, hogy a rólunk kialakított kép ennek következtében nemcsak kedvezőtlen, hanem egyenesen leleplező erejű lesz. Vagyis nem olyan, amilyennek láttatni szeretnénk magunkat. Nincs ez másképpen a zűrösebb álmokkal sem. Ha nem hiszed, kérj meg valakit, mesélje el egy álmát szélesebb nyilvánosság előtt. Nem fognak tolongani a jelentkezők. Tehát tabu tabuk hátán egy látszólag már túlontúl is felvilágosult korban. A rejtőzködés mintha különös sporttá vagy életszükségletté vált volna. Csak most látom, hogy a szürrealizmus egykori élharcosai mekkorát robbantottak le ebből az általános, guanószerű képmutatásból az automatikus írás vagy automatikus festés munkamódszerével, ami egyébként semmit sem vesztett időszerűségéből. Max Ernst, Hans Arp, André Breton, Joan Miro, Jackson Pollock, Marc Chagall, René Magritte, Tristan Tzara, Paul Éluard áldás poraitokra…

Ennek ellenére tévedésnek tartom azt a nézetet, mely szerint – különösen a média révén – a hazugság ma mindent elönt. Nem feltétlenül. A baj gyökere ennél sokkal mélyebben van. Bennünk van menthetetlenül. Így aztán amíg az ember nem válik újra tűzzé a vízben és vízzé a tűzben, nyomába sem érhet az ősök szellemének.

Mellesleg, vizuális típus lévén, könnyen el tudom képzelni a narancssárgát (egészen pontosan a buddhista szerzetesek köntösének sáfrányszínét) az őszinteség színének. Furcsamód már az ősi ájurvédikus tanítások is megemlítik, hogy a narancssárga a víz belső színe, melynek energiája egyszerre helyhez kötött és messze ható. Ettől függetlenül tény, hogy mindenütt, ahol megjelenik ez a színminőség, sajátos erőt és hangulatot sugároz. Kellően nyers és kellően kifinomult ahhoz, hogy ne legyen “diplomatikus”, ha erőre van szükség, s ne legyen “tapintatlan”, amikor csak a szellem beszélhet.

 

 

XI.

Fellini Casanova című filmjét elsősorban szabadsága, nagyvonalúsága és rendkívüli képzeletgazdagsága miatt szeretem. Ez az önarckép jellegű film nemcsak Fellini úgynevezett ornamentális stílusát tükrözi jól, hanem arisztokrata-értelmiségi főhőse tragikus életútját is. Casanova, a félreértett zseni, hasonló szellemű megközelítésére csak az irodalomban, Szentkuthy Miklósnál találtam példát (Széljegyzetek Casanovához, 1939).

Ha az ember többször megnéz egy filmet, mindig feltűnik neki valami új, eddig kevésbé nyilvánvaló elem. Most azonban nem ez történt, hanem valami olyasmit vettem észre, ami éppenséggel hiányzik a filmből. Nincs egyetlen gyermekszereplője sem, de még csak a statisztéria szintjén sem. Hiába vizslattam át kétszer is a kezdő karneváli jelenetet, sehol egy gyerek. És így tovább, végig az egész filmen keine Kinder …

Igaz persze, hogy a XVIII. században a gyerekeket nem tartották túl nagy becsben, a kisdedeknek egyéves korukig alig volt valami értéke. A nők – a fogamzásgátlók hiánya és a szigorú abortusztilalom miatt – termékeny koruk végéig szülni kényszerültek, gyakran tízszer vagy tizenötször is életükben. A korabeli európai helyzet e tekintetben hasonló volt ahhoz, amit ma a harmadik világ elmaradott térségeiben lehet tapasztalni. Mindezt tetézte csak a szegények gondjain “segíteni kívánó” lelencházak és dologházak intézménye. A gazdagok pedig, ha nem kívánt gyermeküktől akartak megszabadulni, egyszerűen dajkaságba adták csecsemőiket. A gyakori halál és a még gyakoribb születés tehát Európában is kegyetlenül, embertelen módon járult hozzá a gazdasági fejlődéshez. Ebből adódóan nincs okunk semmiféle kulturális színezetű büszkeségre. Ráadásul nagyon is úgy tűnik, hogy hajlamosak vagyunk a túl gyors felejtésre.

Fellini erről nem beszél, viszont nem is szerepeltet gyerekeket a filmben.

 

XII.

Olvasom Kristóf barátom riportját a Civil Korzó nevű újságban Finnországból. Az már első pillantásra feltűnik, hogy sűrű leírással van dolgom. Tehát nem árt még egyszer elolvasnom. Az írás nyelvezete, alaphangja megnyugtatóan józan, s ha néha csapongónak tűnik is, végig hű marad választott témájához: “észak eszméjéhez”. Az első fénylő mondat meghatározó jellegű, mégis szinte rejtve van: “A töltés mentén súlyos fenyőillatban lépkedek.” S valóban, ez a “lépkedés” átvitt értelemben is, embertől-emberig, tárgytól-tárgyig, eszközzé válik egy magát szerényen a kisbetűs magyar valóságból idecsöppent peregrinus-deák-nak nevező kutató, elemző lélek számára.

A tudósításnak egy jól megválasztott szöveghelyén Aalto Alveri – hírneves finn építész – jelmondata ékeskedik: “Az almafa minden virága egységes szabványt követ, mégis mindegyik különböző. És ez az, ahogy nekünk is meg kell tanulnunk építeni.” Majd sok egyéb mellett szó esik még a pécsi születésű Breuer Marcell “szék-elméletét” is hasznosító paimo székről és a Hattula nevű vidéki kőtemplom tiszta formáiról, amelyek ugyancsak Aalto tehetségét dicsérik. Nem is beszélve a Jyväskylä-i Egyetem ma is virágzó, sajátos hangulatú életéről, ahol a nyár örömére először 1881-ben rendeztek az országban szabadtéri fesztivált…

Észak eszménye? Általánosan tapasztalható tolerancia, kedvesség, valódi vendégszeretet, “az egyéniség és az egyetemesség közötti érzékeny egyezség”? Ismerős szavak, Kristóf. Bárcsak itthon mi is a bőrünkön érezhetnénk őket!

 

XIII.

Túljutni – lényegében azt jelenti, hogy leválunk – éppen a saját tapasztalat által – a különböző vélekedésekről, a vélemények értéke ugyanis viszonylagos; azért az, mert olyan dolgoktól függenek, melyek léte maga is relatív. Azt hinni valakinek, hogy tud, a tudást akadályozó legnagyobb korlát. Az abszolút bizonyosság feltételezése végzetes szellemi stagnálást idéz elő. Ezért csakis természetesnek maradni szükséges.

 

*Első közlés