Hidasi Zsolt: Száz éves tölgy

Alighogy rátettem a lábam a rét szélén kanyargó földútra és feltárultak előttem a hegyek metszően éles kontúrjai, valami mágnes vonzott az erdő felé. Az első lélegzet felszabadító erejét, bár hétszer, hetvenhétszer, hétszázhetvenhétszer átéltem már, semmiért nem adnám. Minden lépés, minden lélegzet közelebb visz Hozzá. Tudom.
Egyik lábamat teszem a másik után, másikat ez egyik után. Után tán. Bandukolok az erdőben. Valami idétlen kis dallamot fütyörészek, de csak belül, nem hallatszik ki semmi, nem is zavar senkit, csak engem. „Mi ez az ostobaság?” – kérdem magamtól, de nem válaszolok.

Nem tudom, mióta mehetek így. A térdem sajog, a talpam ég. Lehunyom a szemem, és az alvó erdő vállára hajtom túlhajszolt fejemet. Várok, hátha lehull ez az istencsapása rólam és nem véglegesítem a helyzetem, azaz nem vetem magam szakadékba. Azt álmodtam, hogy egyszer felébredek és Te ott leszel velem. Csak hátra kell fordulnom, ott állsz hófehér ruhában, odajössz hozzám, és átölelsz, úgy, ahogyan csak Te tudsz ölelni. 100 éves tölgy vagyok, és én, egyedül csak én fordulok zöldbe. Szabadnak kellene éreznem magam, de gúzsba vagyok kötve. Rám zuhant minden és a maradék szabadságom maradék nimbusza is porba hullott. A fák tucatszámra, a gondolatok ezerszámra suhannak el mellettem. Furcsa érzés fog el. Mikor újra kinyitom a szemem, látom ám, hogy nincs más megoldás.
– Eggyé kell válnom Veled Erdő! Csak így lehetek az Övé. – Neki szeretnék virágozni, Neki szeretnék illatozni! – magyarázom panaszosan. – Nem akarok tovább magas lovon görnyedni! – teszem hozzá toporzékolva, mert az erdő csak hallgat komoran.

Aztán egyszerre csak kósza szél kúszik a fák köré és csodák-csodája megszólalnak a fák a lelkemben.
– Mit mondjunk neked vándor? – susogják a fák – Halld a hangokat, amiket máshol nem hallhatsz, érezd az illatokat, amiket máshol nem érezhetsz, lásd a színeket, amiket máshol nem láthatsz! Az erdő Isten temploma! Minden lépés egy nap, minden nap egy lépés. Érezz, szeress, remélj! Ne csüggedj. Várj, míg újra tavasz nem lesz lelked erdejében. Csak az idő segít. Arra kell menni – teszik még hozzá, és 47 fokos és 31 perces irányszögben bólintanak egyet koronájukkal.
Óvatosan széthajtom lelkem függönyét, és rálépek az idő ösvényére. „Minden lépés egy nap, minden nap egy lépés” – szajkózza fejemben az erdő hangja. Bebocsátásra várok, mégis félek bemenni.
A gerincen egy hófehér szőrmébe öltözött árva leánykökörcsinbe botlok. A szirmain átlilálló napfény olyan gyönyörű, hogy bele kell borzonganom. Óvatosan lépkedek tovább, nehogy rátapossak egy apró kis testvérére. Az idő lólépésben halad, vezér támad, bástya véd, néhány mozdulat és vége az első tavasznak.
Balzsamos illat járja át a levegőt, árvalányhajat borzol a szél. Egy fekete csüngőlepke aranysárga aggófűre telepedik. „Szépek vagytok” – sóhajtok fel sietve –, „de nincs időm rátok”. Már lépek is tovább. Sietek, hogy odaérjek. Hova érjek? A ruhám cafatokban lóg rajtam, az atmoszféra, mint egy nagy dunsztosüveg, rám borul. Versenyt futok az idővel. Ennyi volt a nyár.

Az erdő, mint egy festő palettája. Bronzerdőben aranysugár melegít, rozsdabordó leveleket hord a szél. Bíbor, brillant, karmazsin, kadmium. Belegázolok az avarba. Az eső szemerkélni kezd, törékeny őszi kikericsek bújnak elő a fű közül kecsesen. A színekből többdimenziós terek nyílnak, szeretnék még várni, de nem merek megállni. Egy szarvas fájdalmas félelmetes bőgése végez az ősszel.

Hirtelen havazni kezd. Ruhátlanul cammogok a kérges hóban, mindkét bokám vérzik. Hátam mögött, ameddig a szem ellát, vér festi a havat. Mint disznóöléskor. Mikor érek már oda? Hideg van. „Csak azt kérem a Jóistentől, hogy ha rosszat kérek tőle, azt ne teljesítse.”
Behunyt szemmel ballagok, a hó egy szempillantás alatt elolvad. Meleg szellő tekergőzik körülöttem, a fű kizöldül lépteim nyomán. „Ez már az új tavasz! Ez már az új tavasz!” – ujjong a lelkem. „Megtalálom hát, akit kerestem?” Ezerarcú pettyegetett tüdőfű biccent rá igent tűnődve, pirosan, lilán, kéken, ahogy kedvesen végigsimítja egy lágy tavaszi fuvallat. Érzem, már nem lehetek messze.
Csúszik a Nap az ég vajasán, most először készül lemenni, mióta útra keltem. A madarak álmosan csivitelnek, egy ág az arcomba csap, egy őz ijedten ugat fel mellettem, de nem törődöm vele. Rakosgatom a lábamat, egyiket a másik után, másikat az egyik után. Után tán. Aztán egyszerre csak kiérek lelkem erdejéből. Tétován teszek még egy-két lépést és végre leülök egy percre a hegytetőn. Bambán figyelem egy sás levelén a végtelenbe tartó aranyzöld párhuzamosokat. Egy apró harmatcseppben rám kacsint kacéran a Nap, aztán elnémul minden és elsötétül az ég.

Behunyom a szemem. Kinyitom. Újra behunyom, és amikor újra kinyitom, a napfény szétömlik a tájon, és melegen rám borul, mint egy aranyló ruha palástja. Egyszerre úgy érzem, ez a legszebb hely a világon. A völgyben párába burkolódzva, delfinként játszadoznak a narancsban, kékben, ibolyában, zöldben pompázó dolomitkúpok.
– Az erdő Isten temploma – mondom ki hangosan, és abban a pillanatban meglátom Őt. A nap sugarai csipkét vernek hófehér ruhája köré. Megérkeztem, itthon vagyok, gyökeret ereszthetek végre.
Olyan szelíden ölelte át a törzsemet, ahogyan csak Ő tud ölelni. Hatalmas koronám utolsó levelei is belezöldültek.

– Hát itt vagy végre! – mondta kedvesen – Ó ha tudnád, mennyit kerestelek, mennyit szaladtam utánad! Hiszen egész életemben téged szerettelek!

©Tarcsai Béla -Pincesoron