Horváth Veronika versei

váróterem

sejtelmem sincs az ítéletről.
a bárányok hallgatnak –
mázolmányok lógnak a falon,
ég felé nyújtják kis lábaik.
múlt századi gyerekképek
a rendelőintézet folyosóján.
(megrepedt, igen, megrepedt a plafon.)
félek, feldobták talpukat,
pedig puha volt a gyapjuk,
alig sárgította be az idő,
csak itt-ott pergett le a festék.
(villog, igen, villog a neon.)
hogy ki gyilkolt kit, nem tudom,
de gyanús, hogy sírni kellene.

meglazult csempék közé suttogom:
maradj velem.
de nem tudom, kinek.

*

trónfosztás
a kórterem anyakirálynője

telente befekszik. felemeli ráncait, varratokat mutat.
itt volt, mégsem kapott soha tüdőgyulladást.
hasa eltűnik a hálóruha alatt. minek már neki,
bőre is úgy lóg, mint az inge. adnák inkább nekem.

másnap felülni tanít. oldalt fekszik, hajlítja térdét,
bal alkarral támaszt, jobb keze merőleges az ágyra,
így nyomja fel magát. a hasizom nélküli létben
újszülött vagyok, talán ezért nem kaptam ruhát.

mesterem, a kórterem anyakirálynője a fájdalomról
nem mesél. mint régi szeretővel, időnként összefutnak,
de nem kavarja fel a találkozás. tudását nedves törlőkendővel
együtt adja át. ráncos száját nézem: szitkot rajta ki nem ejt.

elhagyott birodalom, még barbár bitorlók
jötte előtt: gondosan bevetett fehér vaságy.
steril szövetek. minek marasztalni a hiányt?
amíg az éjszakás nővérek kiszellőztetik a szobát,

egy adag fájdalomcsillapítóval elfelejtem a nevét.

*

árnyékfalók

az ablakunk alatt zajongó fiatalok
mi vagyunk ma éjjel. fennhangon
magyarázod az elméleted,
két háztömbig tart, amin platón
meg arisztotelész éveket merengett.
asztal az, amit asztalnak képzelünk.
szavaidat kilapítja a kerekek zaja:
egy turistacsapat hostelt keres.

talán ők is mi vagyunk. felülnézetből
az élére állított kör is egyenes.
kölcsönkérhetnénk egy gurulós asztalt
leülhetnénk az utca közepén,
bérházak lassan tűnő árnyékait reggeliznénk,
miközben figyelnénk, hogyan
szűkül a tér. szűköl – mondanám, de
megvert kutyák helyett szűk ölre gondolnál,

valamire, amibe beleveszhetünk.

*

Forrás: Horváth Veronika – Minden átjárható (Fiatal Írók Szövetsége, 2017); Helikon Online (https://www.helikon.ro/).

*

A szerző így vall önmagáról:
„Minden átjárható – az életem fontosabb állomásai is. Vonattal egész gyors.
– 1990-ben születtem Győrben, Ikrényben nőttem fel, Budapesten élek. Gyógy- és drámapedagógiával, improvizációval és irodalommal foglalkozom.
– A FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) elnökségi tagja és a Hermaion Irodalmi Társaság titkára vagyok, valamint a Véneki Alkotótábor egyik főszervezője.
– 2009 óta közlik verseimet irodalmi folyóiratok. Minden átjárható című kötetem 2017-ben jelent meg a FISZ-nél. Jelenleg Móricz-ösztöndíjasként a második könyvemen dolgozom.”
Forrás: a szerző Facebook oldala.

„(…) Horváth Veronika költészete – olykor szó szerint is – a zsigerekig ás le, de nem áll meg itt, mert azt mondja: a láthatatlant gyűjtöm. A versek mélyvilágában egyszerre, egymásra montírozva van jelen egy családtörténet, gyerekkori vizek és mezők, és közben egy kislány, aki traumákon átkelve és traumákból erősödve nővé érik, olyan nővé, aki immár tudja, hogy amiről hallgatok, csak az van igazán. (…) – Győrffy Ákos

/Részlet a szerző Minden átjárható című kötetének fülszövegéből./