A kapu
Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.
Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.
Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.
*
Levél a hitveshez
a fogkeféd elcsomagoltam
kidobni nem vitt rá a lélek
maradok hát gyógyíthatatlan
szentimentális amíg élek
a tusfürdődet félretettem
törülköztem a törülköződdel
a konyakmeggyet is megettem
nem maradt végül semmi bűnjel
de hova rejthetném a testem
titkolni, hogy te átkaroltad
a lelkem hogy fertőtlenítsem
amely nem tud nem tudni rólad
csak a tárgyak törékenyek
de tömör az emlékezet
*
Én szeretem a rejtélyeidet
én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded
még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása
a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét
meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged