Imre Flóra versei

Álmaim-rakta házad

az utca végén ott a part játék eres finom kezed
pereg a szikkadó homok képzelet és emlékezet
az álom érdes kövei zárt spaletták szívem fele
hullámok mosták arcomat az idő ráncos fövenye

a vízbe lassan gázolok maradék fény fel-feldereng
az ég alján kék csillogás vállamon gyűrűzik a csend
értelmezhetetlen jelek véletlenszerű fény-sötét
játék nem húz le meg se tart alig érzem a közegét

az életedet akarom kéknél kékebb a végzetem
a könnyűség a mély felett a pillanatban végtelen
Rómában nem lesz ünnepély a mágneses tér eltaszít
elhullatta a mandarin gyöngéd fehér virágait

amor fati mindig soha és ringat ringat az a kék
alkonyatelőtti idő sötét ragyog ragyog sötét

*

Tünetek

reggel november szürkeség
reménytelenség városa
nem nyitja rá szemét az ég
a nap itt nem süt ki soha

vállamon ül az éjszaka
súlyos ormótlan fémmadár
talán a rothadás maga
megfojt széttipor felzabál

összecsúsznak a csigolyák
lazulnak az ízületek
az élet megadja magát
piszkos könny-eső szemereg

a bőr hideg a szív nehéz
lélegzettelen küszködés

*

Mikor szeretjük egymást

mikor szeretjük egymást gyöngyeső hull
méznap szivárog át szemhéjamon
a föld a forrástalan fénybe fordul
oldódik görcs szorongás fájdalom
kettős szivárvány lobban fel az égre
hársfavirágok illata lebeg
körülsimogatja védve-becézve
bőröd rugalmas selyme testemet
izmaid hullámain ringatózom
az őstenger áramai vagyunk
a Föld és Ég a hidrogén s az ólom
bennünk lélegzik a jövő s a múlt
a létezés átvilágít az itten
mikor szeretjük egymást él az isten