Jagos István Róbert versei

Íme vagyok

Ha most néznék szemébe a Végnek,
mondaná: Ezek a szemek égnek,
és látom benne élt negyven éved.
Mint vízben a nap: rétre csillanok.

Fényemben él mindaz, mi gyönyörű,
melyeknek talán Isten is örül.
Szétszórt és megtalált szerelmek,
felvállalt rabságaim szabadon.

Árnyaimat magam mögé csapom.
Volt mi volt, hagyom. Igen, ott hagyom.
A kihűlt kezeknek szorítását.
Sorsom összepiszkolt démonjait.

Íme vagyok. Ember, apa, férfi.
Barát, társ. Lesz, aki sose érti.
Két fiam az, ki végül leméri
negyven évemnek szórt szén-köveit.

*

Légy minden

Légy a csend szavaim között.
Angyal, ki éjjel könnyel öntözött.
Sóhaj, páradús reggelen,
a csók elernyedt testemen.
Remény, ha keserű száj ontja szennyét;
otthon, mely a Mindenségtől megvéd.
Láz: forró, perzselő.
Nő, anya, tiltott szeretőm.

*

Oldódó hófehér

Valami elromlott:
recsegnek hangok,
torzulnak arcok,
nyikorog az idő.

A tegnap le(b)omlott:
magányos gangon.
Falon még karcok:
odarótt hajcihő.

Kezemben vakolat.
Kavics a számban.
Fogak közt homok:
fáradt fogaskerék.

Arcod, mint patyolat
a koszos kádban:
csendben szűkölő
oldódó hófehér.

© Márkus László