Oláh Tamás versei

Titok

Amit magam elől elrejtek,
ráncot vet rám,
lüktető egymásuránja
érfalaimon koccan,
s dobogó kínnyalábja
két karomba vágtázik.
Ha titkom átüt rajtam,
ferde tekintettek űznek,
s mikor tükörbe nézek
egy könnyekbe fúlt arcot látok,
és azt mondom:
nem, ez nem én vagyok.
Meg se moccanok,
miközben minden más rohan.
Egyedül vagyok,
órám félve üt,
a sokaság szerteszét szalad.
Az út szélén állok,
világtalan kőszememmel
nézek hullt időmbe vissza,
és jövőm álmom szaván
nyugszik meg.

*

Les Preludes

A túlvilág hangjai ébresztgetnek,
képek képekre váltanak,
levegőtorony tetején,
néma nyáj bárányai közt lebegek,
mosolygó színek festődnek fölém,
a Föld dobogása hajtja vérem,
a csillagközi tér tisztaságán át
galaktikus távolságokba látok.
Az élő csillagok hideg korongjából
áradnak felém a kozmikus zene
boldog futamai,
ragyogtat a hegedűk kórusa,
a fúvósok csóvás üstököse szívemig üt.
A hangok ének-virágai
űrbe növő arany-ütemei vigasztalnak.
Csöngettyű-szavakkal,
boldog szerelem-sikollyal
jutok a kékségébe,
a változás ősidejébe,
és elmerülök az örök jelen
hang-fény világában.
A vékony hártya a világ és köztem
a határ, a sérülékeny közvetítő,
a bőröm köt össze engem az élőt,
az ellenséges külvilággal,
véd az élettelen, tőlem független,
ártó anyaggal szemben. Egyben tart.
Ég-föld csöndbe hullt tájain bolyongok.
Májusi madárdalok, tavaszi illatfellegek,
cakkos levelek dús emlékei
kavarognak felém,
ág-kezem bársony-tested hajlatait követi,
virágok nőnek, fűcsodák várnak,
a kielégítetlen tűzisten hajszol,
s barna törzse az égbe tör.
Fülem nyitja rám a múltbélit,
ragyogtatja a régi énekeket,
mindent, ami élt, lüktetett,
hiszen minden
az ünnepélyes szimfónia
előjátéka csupán,
aminek utolsó akkordja
távozásunkkor csendül majd fel