Keszthelyi György: Valaki belép

Valaki belép az első ajtón,
kinyitja a második ablakot,
majd átsétál az utolsó szobába.
Történetesen éppen ott lángolok,
hiába csüngedez a záporeső lába,
perceken belül hamuvá égek,
szerteszórnak a megjátszott alázatok,
vagy a magasztos felsőbbrendűségek.

Belépsz, mert tudod, odáig vagyok
sőt vissza is a határpontokért.
Olyankor lépsz be, amikor nem kért
tőled senki semmit, hazatérhetnél,
házam és lázam csak demarkációs sáv
lényeg és látomás között. Huzatos tavaszi szél
mond itt ellent folyton önmagának.

Nézz körül. Még csak a kezdeteknél tartasz,
nem romolhatsz tovább. Letéptem
szomorú kertemből egy csokor fehér halált,
ráhelyeztem – tudod – fekete kövedre.
Nem kísért a sorvadó szantál
érzéki füstje? – ebbe a szobába ennyi fért.
Idegen vidék ez, de mint hazatérő madár,
mégis fészkedre szállsz.
Te tudod, miért.