Marossy Péter: Tizennégy gyufaszál

Koromsötét van. Megpróbálok felülni, de beleverem a fejem valamibe. Tapogatózom, lécek vannak a fejem felett, érzem, ahogy egy szálka belemegy az ujjamba, elkapom a kezem, felszisszenek. Oldalt is lécekbe ütközöm. Megmozdulok, mire éles fájdalom hasít az oldalamba.

Egyre gyorsabban ver a szívem, olyan mintha a torkomban dobogna. Kiabálni kezdek, újabb éles fájdalom, majd hallgatózom. Síri csend. Újabb kiabálás és újabb fájdalom, de semmi válasz. Kezdek pánikba esni, egyre gyorsabban veszem a levegőt.

„Nyugalom, István! Gondolkozz!” – próbálom fékezni a bennem elhatalmasodó pánikot.

Mély levegő.

Megvan!  A gyújtóm. Utoljára még nálam volt, keresgélek, és már érzek is egy kis dobozt a zsebemben. Halleluja, a cigarettám! Benne kell lennie a gyújtómnak. Kinyitom, de nincs ott, csupán néhány szál cigaretta. Tovább keresgélek, a másik zsebemben van valami. Egy doboz, talán gyufa, érzem a tapintásából. Felnyitom, és számolni kezdek: 14 darab gyufaszál, meg egy cetli. Érzem a tűrődések éléből, hogy valaki gondosan összehajtogatta. Meggyújtom az első gyufát, a lángja beborítja a helyet. Ez az üreg nem lehet nagyobb, mint egy koporsó. Mire jobban megfigyelhetném, a gyufa már égetni kezdi az ujjpercem. Az utolsó pillanatban széthajtogatom és ránézek a kezemben tartott cetlire. Ennyi áll rajta: „Életet az életért. Így igazságos, nem?”  És egy irónikusan mosolygós arc rajza a mondat végén. Ismét beborít a sötétség, de még mindig magam előtt látom a mondatot és a mosolyt. Csak úgy áradt belőle a gúny, amitől kiráz a hideg. Érzem, ahogy megint rámtör a pánik. Újabb kiabálás. Újabb pokoli fájdalom az oldalamban. Csend. Muszáj megnyugodnom.

Mély levegő.

Meggyújtom a második gyufaszálat. Valami kijáratot keresek, rést, ahol kinézhetnék. Egy kicsi lyuk van a deszkán a lábamnál. Újabb sötétség. Megpróbálok megfordulni, de nem tudok a fájdalom és a hely szűke miatt, felnyögök, érzem, ahogy egy izzadságcsepp legördül a homlokomon.  Lerúgom a lábamról a cipőmet, majd a lábujjaimmal tapogatózni kezdek a deszkán. Módszeresen haladok deszkáról deszkára, amíg meg nem érzem a lyukat. Hozzáér a lábujjam valami hideghez és puhához. Felhúzom a lábam, ameddig tudom és megérintem a lábujjam. Valami van rajta, leszedem, tapogatom, majd megszagolom. Föld. Vizes föld. Egyre erősebben dobog a szívem, a torkomban érzem és a fülemben hallom. Dubb-dubb.

Mély levegő.

Harmadik gyufaszál. A láng fénye megnyugtat. Most már biztosra tudom, hogy élve eltemettek. Vajon, hány órára elegendő levegőm van itt? Rágyújtok egy cigarettára, pedig tudom, hogy nem szabadna, takarékoskodnom kellene a levegővel, de segít megnyugodni és gondolkodni.  A cigarettám vége úgy izzik a sötétben, mint a szentjánosbogár az éjszakában. Kavarognak a gondolataim, az okokat és a megoldásokat keresem. Az emlékeimben kutatok, de semmi. A fejemhez érek, a hajam ragacsos, földes és véres. Felszisszenek. Van egy seb a fejemen.

Valami mászik az oldalamon. Kiráz tőle a hideg, a gyufáért kapok és meggyújtom a negyedik gyufaszálat. Felemelem az ingem és egy 4-5 centiméteres földigilisztát látok, ő is keresi a kijáratot. Nem bántom. A cigaretta leég, a gyufa kialszik. Újból sötét. Beleöklözöm a fejem felett levő deszkákba, miközben kétségbeesve beleordítok a sötétségbe. Hallgatózom, de semmi.

Mély levegő.

Piszkosul fáj az oldalam minden lélegzetvételnél. Muszáj megnéznem, ezért meggyújtom az ötödik gyufaszálat. Lila. Mintha egy térképen elterülő tengert bámulnék. Fanni! Ma nekem kellett volna elhoznom az iskolából. Automatikusan a zsebemhez kapok a telefonomért, de nincs meg. Mi van, ha neki is baja esett? Újabb pánik és fojtogató érzés a torkomban. Rémképek peregnek le a szemem előtt, ahogy a lányomat bántják, én meg, mint egy ketrecbe zárt vadállat döngetni kezdem a léceket és ordítok. Minden ütéskor és ordításkor mintha kést szúrnának az oldalamba, de nem érdekel.

Mély levegőt veszek, muszáj lehiggadnom.

Meggyújtom a hatodik gyufaszálat és a következő cigarettát. Beszívom, kifújom a füstöt. Be és ki. A gyufa fényében ismét megnézem a helyet és a deszkákat, amelyekből a koporsót készítették. Látszik rajta, hogy házilag rakhatták össze, nem túl erősek a lécek, de a föld alatt ez amúgy is mellékes. A gyufa leég és ahogy ismét ellep a sötétség, bevillan egy kép, egy fogászati rendelő. A fogász…! Hát persze. Délelőtt 11:45. Szabó doki nem volt bent, egy fiatalabb fickó helyettesítette. Hogy is hívták? Nem jut eszembe. Hirtelen világossá válik minden, talán akkor kábíthattak és rabolhattak el. Sárára gondolok, az én Sárámra.

Mély levegő levegőt veszek, és miközben rágondolok, legördül arcomon az első könnycsepp.

A levegő egyre sűrűbbé válik, szinte érzem, ahogy a testemre nehezül. Muszáj kijutnom. Kiszórom a cigarettákat a fejem mellé és meggyújtom a dobozt a hetedik gyufaszállal. A láng bevilágítja a koporsót és fekete füst száll fel az égő dobozból. Felhúzom a lábaimat, ameddig csak tudom, majd teljes erőből megrúgom a lécet, amelyiken a lyuk van. Éles fájdalom hasít az oldalamba, pár másodpercig nem kapok levegőt, a léc viszont eltörött. Újból sötétség.

Megpróbálok megfordulni, de a mozgás okozta éles fájdalom megállít. Látva és érezve tehetetlenségemet lecsordul arcomon a második könnycsepp, mielőtt újból próbálkozom. Mérhetetlen düh borít el, ölni tudnék. Ebből a dühből gyűjtve erőt, ordítások közepette sikerül annyira megfordulnom, hogy a kezeimmel elérem a törött lécet. A levegő olyan súlyossá válik, hogy nem bírok lélegezni, az oldalamban mintha kések lennének. Sárára és Fannira gondolok és arra, hogy szükségük van rám. Muszáj kitartanom értük.

Megmarkolom a deszkát és magam felé húzom, hogy teljesen letörjön, majd a gyufásdobozért nyúlok a lábammal, a lábujjaim közé veszem, onnan a kezembe. Meggyújtom a következőt: nyolcadik gyufaszál. A rés elég nagy ahhoz, hogy a két kezem beférjen. Ismét mozgolódni kezdek, hogy közelebb kerüljek a réshez. Amikor a kezemmel már jól érem a nyirkos, fekete földet, ásni kezdek. Kaparom, vájom, tudom, hogy az életem a tét. Érzem, ahogy bemegy a körmöm alá, beomlik a koporsóba, megtelik vele az ingem. Ások, amíg beér a kezem. Kapkodom a levegőt, muszáj megpihennem, az izzadság patakzik az arcomon és földet érzek a számban.

Meggyújtom a kilencedik gyufaszálat, hogy lássam mennyit haladtam.

A járat, amely nem szélesebb, mint egy átlagos fejméret folyamatosan beomlik. Látom a láng fényében, ahogy a föld visszaveszi azt a helyet. Mérgemben ordítani tudnék, egyre jobban érzem a helyzet kilátástalanságát. Zihálok a fáradtságtól, pedig tudom, hogy spórolnom kell a levegőmmel, amiből már nem sok maradt a cigarettáknak, gyufáknak és a légzésemnek köszönhetően.

Ismét ások, nem tudom mennyi ideig, teljesen elvesztettem az időérzékem. Csak a földet érzem a kezemben, szagát az orromban, ízét a számban. Hideg és nyirkos. Megtelik a fejemnél minden földdel, már rajta fekszem.

A gyufáért nyúlok: tizedik gyufaszál.

Mintha semmit nem dolgoztam volna, folyamatosan beomlik az üreg. Újabb pánik lesz úrrá rajtam, lüktetést hallok a fülemben, majd mintha fojtogatnának. A miértekre gondolok, Fanni kicsi, kerek arcára, aranyszőke hajára, Sára mosolyára, kék szemére és hullámos hajára. Látom magam előtt, mikor mérges: szája vékony vonallá szűkül, szemöldöke összehúzódik és rágni kezdi a körmét.  Nem tudom, miért történik ez velem. Fohászkodni kezdek, pedig nem vagyok vallásos, hogy csak ők legyenek biztonságban, csak nekik ne essen semmi bántódásuk. Még egy utolsót kiálltok a reményem végső fellángolásaként. Semmi választ. Síri csend. Ekkor valami elhal bennem.

Tizenegyedik gyufaszál. A járat teljesen beomlott, a föld nem ereszt ebből a börtönből.

A gyufa fényében meglátom a földigilisztát. Elérem a kezemmel. A mellkasomra teszem. Hirtelen olyan mérhetetlenül egyedül érzem magam, hogy beszélni kezdek hozzá. Először bemutatkozom, majd nevet adok neki: Gergely. Azt jelenti, hogy éber és őrködő. Ő vigyáz majd rám. Zihálva beszélek, a levegő egyre ritkább, minden szó után fáj az oldalam. Mondom Gergőnek, hogy ölni tudnék egy cigarettáért. Tudom, hogy nem szabad, de olyan erős késztetést érzek, hogy muszáj rágyújtsak egyre. Meggyújtom a tizenkettedik gyufaszálat, hogy megkeressem a kiszórt cigarettákat. Egyet találok még, majdnem ellepi a föld. Mintha csak engem várt volna, érte nyúlok a lábammal, magamhoz veszem.

Tizenharmadik gyufaszál.

Alig akar meggyúlni a cigaretta. Nincs oxigén. Zihálok és a cigi enyhe, alig látható fényét nézem. Gergely időközben a földre mászott, ami beborítja az egész helyet. Még mindig beszélek hozzá, sőt kérdezek is tőle. Megkérdem, hogy szerinte miért kerültem ide, mit tettem. Ekkor, mintha jobbra-balra ingatná magát. Elmosolyodom, azt hiszem, ő sem tudja. Teljesen megbolondultam.  Nagyon fáradtnak érzem magam. Sára és Fanni jár a fejemben, mesélek is róluk Gergelynek. Azt, hogy Fanni milyen ügyesen tanul és talán ügyvéd lesz belőle. Majd elmesélem az első találkozásunkat Sárával a tengerparton, látom magam előtt, ahogy hosszú barna haját fújja szél és nevet. Utolsó erőmmel előveszem a cetlit a mosolygós arccal és meggyújtom.

Tizennegyedik gyufaszál. Utolsó könnycsepp.