Millei Lajos: Valaki váltson már valóra

Sorsom büszkeségtől bélelt, szellősen
bús ballonkabátjába bújva,
elrévedek néha a jövőm ködébe,
és keseregve kínoz, ha hamisan hazug,
híg hiányokkal hemzsegő képe
meggyűrve, mint tépett, eszméletlen
elvek megkopott, megfakult térképe
jelenik meg nekem: ez halottnak vélt hitem
halhatatlan fénye.
Ez az útravalóm, mit kegyosztó kényébe,
öldöklő pillantások között
csomagolt az élet.
Ez fojtogatja tarisznyám nyakát,
míg vállamon átvetett pántját,
amit az elmúlás hozzám kötözött,
rojtosra ette már
a “nem hiszem” világ, vadító, vert fénye.
Ki az, ki megmondja, mikortól vakít e fény?
Ki tudja, miként lesz egy versből költemény?
Ki az, ki garantálja, hogy orkánsebes álmom
túléli hitvány, megalkuvó világom?
Ki az, aki megnyugtat csendes szeretettel,
és simogatva fejem, száján a nevemmel
küld el lefeküdni, mert aludni kell még,
hogy hihetőek legyenek,
amikor felébredek,
e hihetetlen eszmék.

*Első közlés