Murányi Zita versei

a törzs csupasz a földön bíbor levelek sora
reszket az ősz isteni sóhaja és a
fűszálakat is betakarja
nézd milyen méltósággal
vetkőzik le a fa
kopasz ágait az égre nyújtja
mint egy rozsdás furulya
örökké ugyanazt a nótát fújja
és nem tudja kihez kellene fohászkodnia
korai volna még havaznia
ez a tavasz ravatala
és megáll a szél csönd ül a gallyra
mint egy vörös párna minden
avarkupacban fejét mélyebbre
hajtja a törzs ölén a legvékonyabb
sugarakat szorítja magához az éjszaka.

*

fönn a magasban egy vörös avarkupac
sugarait sorra elpotyogtatja a nap
zöld cipők ropognak a hajnali tűztáncban
a levél ellenszegülhet a lombhullásnak de
fölállnak-e fekvő fűszálak
megpillantod-e a fényt
ha arcodra ejtik az éjszakákat
ebben a múlhatatlan örökkévalóságban
szél korbácsolja a gallyat mennyivel lesz sötétebb
ha fák törzsében az évmilliók is összesimulnak
az ember halhatatlan lassan az égig növekszik
akár karcos szívén a bánat
örök álma maradhat-e az isten
sebző tüskéjeként lángolhat-e a csillagomlásnak.

*

minden reggel úgy ébredsz
elveszíted az álmodat
valami amit megfoghatsz
az a fél pár lyukas zokni
az éjszaka abba is belebújt
az ég széle vagy a
szekrényhez koccanó sarkad
a legmázsásabb bútordarab
a száj ahonnan elköltöztek a szavak
az űr aminek odaadhatod magad
minden reggel úgy ébredsz
a fény vagy amit sötétségben hagysz
a világosság a paplan alatt
és odafönt a nap mintha
isten is visszadobta volna az aranyhalat.

*