Murányi Zita versei

csak távolról nézni a fákat
ahogy mindig fölfele törnek és a törzsben
merevítve meg nyers tavaszi harmóniákat
egy ág zörren zenévé szelídül a lombköpeny

két gally között a néma hangközökön
is muzsikál a szél a mindenséggel zárnak
be átlót madárszárnyak csőrükben a csönd
és a nap színe sárgább mint egy búzakalásznak

arrébb már erdők burjánzó gyümölcsliget
egy-egy almában a menny is növekedni kezd
mint az az ősi nem igen számozható nulladik évezred
oly kerek amikor a fákban még semmisnek lehetett

tekinteni az évgyűrűket Ádámban
is később támadt föl a lelkiismeret
és ismerte meg ízét a paradicsomi kínnak
a fák is szaporítani kezdték ezeket a törékeny belső glóriákat

hogy támasza maradjon az égboltnak
a lomb alatt a gallyak még mindig isten kezét
jelentenék és a teremtés jóságát hogy télen sem csukódhat
össze egy-egy nyitott tenyér amibe az égen kívül semmi se fér.

*

a holdba sárga tűlevelek
karmolnak az esti sugarak
itt ülök a fény ölében és nézem a tájat
ahogy magához öleli a virradat

a fény ölében ülök
és arcomhoz szorítom a holdat
körülöttem egy univerzum sürög
és lila fényébe mosdatja a tejutat

itt ülök egy csillag száján
és a tátongó sötétségből iszom
az estéknek vége
de a fénybe is elkísér a szomj

ha ölébe ejtem sárga tutajom
egy másik korong
tört fényű mécse a napcsillókon
fölragyog

vagy bennem az isten szorul össze
ahogy fák körül a lomb
mint elidegeníthetetlen
lelki magántulajdon.

*Első közlés