Novák Imre: Egy alapos és elegáns folyami költő

Fotó: Kántor Péter

Kántor Péter költészetéről

Azt tudjuk, hogy a mai magyar költészet (se) nincs a nemzetközi és magyar nagy nyilvánosság középpontjában, pedig megérdemelné, mert korunkról szólnak költőink, korunk nyelvén beszélnek, korunk megközelítésében. Érdemes lenne arra, hogy még több ember világlátást, gondolatvilágát gazdagítsa. Ezt nem csak magyartanárként mondom, hanem az országban sétálgató és különféle városban, faluban szóba elegyedő kíváncsi emberként is, és látom, hogy a magyar próza és vers, és persze a hozzájuk kapcsolódó tanulmányok, recenziók segítenének a világlátásunk pontosabb kialakításához, valóságismeretünk gazdagításához, mint ahogy ez szerencsésebb helyeken évszázadok óta történik. Ez a csendes hallgatás okozza, hogy csak néhány kortárs szerzőt ismerünk, és arcról is csak párat. Nem lenne kárunkra, ha többet olvasnánk és hallgatnánk őket. Hasznára lenne gondolkodásunknak, beszédünknek..

A gyakran háttérbe szoruló Kántor Péter is közéjük tartozik. Gyakran halljuk róla, hogy naplószerű költészet az övé, mert feljegyzésszerűen írja le a dolgok rejtett mélyét, és láttatja őket az élmény és a mű viszonyrendszerében. A magyar nyelvnek van egy titokzatos világa, benne sok-sok jelentésmódosulási lehetőséggel. Ő ebben otthonosan mozog. Olyan természetesen folynak versszavai, ahogy patakok, és már szinte beszédnek tűnnek. Beszédét nem töri meg illetlenség, vagy indokolatlan pátosz. Írásainak alapérzése arra épül, hogy szeretné, ha őt is meghallgatnák, mert ő is el akarja mondani, milyennek látja a világot, mit vesz észre, mi izgatja, mit szeretne, és legfőképpen ő is nyomot szeretne hagyni. Szeretné elmondani, hogy mit őrizzen meg róla az utókor. Szeretné vallomásait is fülünkbe súgni, hogy adjuk tovább. Történjen az egy félhomályos szobában, vagy a vízparton a Margitsziget felé félúton. Ő szívesen mesél nekünk, akár élményekről, akár veszteségekről.

Ilyen vallomásokban számol be írásaiban az életéről, örömeiről, bánatairól, fájdalmairól. Költői figyelmének iránya a tárgyak felé fordul. Versei közéleti állásfoglalások, úgy. hogy az élet emlékmorzsáit sorolja Kántor Péter-i modorban. Versei igazi álombeszédek, visszamutatóak, várja, hogy az olvasó lelke föleszméljen. Témája mindig az emberi civilizáció szellemi állapotának megfigyelése. Szerény, nem jellemzi midászi magabiztosság, fölényesség. Nem csatlakozott egyetlen egy költészeti csoportosuláshoz sem, nem lett rabja egyetlen divatos műfajnak, szekértábornak, költői csoportosulásnak. Távol maradt a népi szürrealizmustól, az újholdasoktól, a nyelvköltészetet művelőktől is.

Kántor Péter 1949-ben született Budapesten. A Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, majd angol-orosz szakon szerzett tanári diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Élete ezer szállal kapcsolódik az irodalomhoz. Különböző gimnáziumokban tanított, és lektorálást végzett az Európa Kiadó részére. Aztán a Kortárs irodalmi lap szerkesztője lett, majd a ’90-es években az Élet és Irodalom versrovatát vezette. A hetvenes évektől jelentkezik versekkel, és angolból és oroszból fordít prózát és költeményeket. Otthonos különféle műfajokban, gondolkodásmódokban. Többek között ő ültette magyarra Puskin, Bulgakov, Paszternak, Mandelstam és O’Hara, Bly és Porter több művét. Számtalan hazai és külföldi ösztöndíjban részesült. Kiemelkedik közülük, hogy a kilencvenes évek elején New Yorkban Fulbright ösztöndíjas volt. Gyakran fordítják verseit más nyelvre, gyakran hívják nemzetközi költőfesztiválokra.

Első kötetének Kavics a címe. 1976-ban jelent meg. Duna parti lakos lévén a folyó fontos számára, gondolatai gyakran terelődnek a vén Dunára, ami az idő múlásának jelképe is, meg ahonnan gyakran fúj a szél. Többek között ezért is tartja magát folyami költőnek. A másik ilyen jellemző motívuma a kavics, gyakran visszatér költészetében. A dunai kavics nem kő, amit felemelhetünk, vagy arrébb rúghatunk, és még gyűjthetjük is őket, az a Duna kavicsa, édes, még cukrot is neveztek el róla, jóízűen ropogtattuk a színes dunakavicsokat. Amúgy a kő egy másik viszonylatban elhozza a tájat, ahonnan származik, hozza magával az emlékeket, ha magunkkal hozzuk egy út, egy látogatás során. Nekünk is van a polcunkon néhány kavics a Föld különböző pontjairól.

Ha szemügyre veszünk még köteteiből néhányat, láthatjuk, nála a tárgyak többek, mint tárgyak, testetlen árnyak. Képes teret adni a profán hétköznapi dolgoknak is, bármilyen banalitásból ki tud indulni. Ezek is kavicsok, gondolatait, érzéseit fejezik ki. Verseit olvasva, megérezzük, hogyan tudunk fontos dolgokat megőrizni, hogyan marad meg örökre az édesanya emléke, és a sakkozás élménye apával. Nála is az idő kötőanyaga az emlék, a hangokkal, képekkel, zörejekkel, dallamokkal rögzült esemény. Így képződnek szövegei. A mindennapi életből indul, köröket tesz a fogalmak körül és organikus növekedésével hol szkepszisünk, hol életerőnk nő. Műveiben a tapasztalat és a képzelet egyeztetése zajlik. Néha úgy tűnik, mintha előzetesen már szó lett volna valamilyen eseményről, és most csak megerősítést nyer az író és az olvasó közös emlékeként. Nem az előrelátható dolgokról beszélek, hanem a gondolatokról, melyek úgy jönnek, mintha már itt lettek volna. Olvasása közben egyszer csak felkapjuk a fejünket, hogy ezt már hallottuk, olvastuk, és ekkor nyerik el előttünk szavai az értelmüket.

A Grádicsok 1985-ös kötetében is fülünkbe súgja tapasztalatait. Kántor szellemidéző. Nála heves, vad vakkantásokat hullat a csönd. Döcög a vonat, mint a halottasmenet, aztán felidézi Kassák és József Attila alakját, a semmi ágán ül szíve. Végighalad a magyar irodalmon. Szövegeibe mindenki azt lát bele, amit akar, ő csak be akarja vonni az olvasót a saját dolgaiba. Szerinte minden írás arról szól, hogy az a jó, ha megosztjuk egymással a gondolatainkat, közös dolgainkat.

A monologikus művei a leggyakoribbak. Képekben, tárgyakban gondolkodik, beléjük kapaszkodik, néha ironikus mellékízekkel. Az apró dolgok végtelenbe szökő világát írja le. Közhelyszerű történésekkel nyit, aztán jön a dolgok neheze, ahogy nevezi a hallatlan történést, és máris mást kezdenek jelenteni a szavak. Olyan a költészete, mint egy 1965-ben készített kád víz, nem folyik le, és ki se hűl. Körvonalazza a kimondhatatlant, megszólaltatja a valóságot. Valódi kortárs verseket ír, kellemetlenül pontos megfigyelő.

Egy tárgy, egy emlék is lehet verseinek indító motívuma. Lehet az egy fotel, egy erkélyajtó, egy sétapálcás úr és egy napernyős hölgy. Láthatjuk, az egyszerű témaválasztások mestere, csalhatatlan érzékkel bukkan rá egy-egy tárgyban, emlékben lappangó lehetőségre, a világot megfogalmazó gondolatokra. Mindennapos dolgaink foglakoztatják, és azokból jut átfogó gondolatokhoz. Így van ez egy könyvselejtezésről szóló versében. Válogatna a könyvek között, hogy legyen helye a jövőnek, de a múlt szorít, ő pedig vigyáz az emlékeire, nincs szíve megválni egytől se.

A publikus és a privát tér közötti határok elmosódnak írásaiban. Problémaérzékenység és tapasztalatösszegző személyesség jellemzi. Visszafogott hangú, de sodró iramú a szövege, az apró fordulatok és a reflexiók közlésének mestere. Személyes életéből vett események, érzések megfogalmazásakor mindig túllép a privát szférán, és gondolatai közösségi érzéshez kapcsolódnak, előhívnak egy kollektív tapasztalatot. Rendkívüli formaérzék jellemzi. A ritmikus formákat kedveli, jambikus, trochaikus, daktilikus sorokat ír, és nem ritkán ütemhangsúlyos verselést használ. Kevés nála a szabadvers. A nyelv filozófiai problémái is izgatják, az absztrakció és a valóság viszonyait vizsgálja. Folyami hajós, ahogy nevezi magát. Tanyát csak néha lel kikötőben. Hajózik, úszkál ide-oda. Időnként ő áll a kormányhídra és kémleli a távolt, de tudja, érdemes onnan a fedélzetre is figyelni, meg az utat is nézni kell.

Fő erénye a játékosság. Belelát az emberek sorsába, nem csak a sajátját éli meg. Lírai őszinteséggel és epikus valósághűséggel írja le az őt körülvevő világot. Írásaiban a dolgok valódi neheze alapján mesél. Az egyik legtitokzatosabb dolog, az emlékezés foglalkoztatja. Régi zárakat nyit fel, tárgyak, alakok, érzések tűnnek elő. Az elsüllyedt idők történeteit idézi.

Ilyen a 1997-ben megjelent Búcsú és megérkezés is. Emlékek és hangulatok leírása. A versek ürügye lehet bármilyen élethelyzet, sőt még a képleírás is. Festményt leíró verstípust korábban Csanádi Imrénél olvashattunk. Az egyik képleírás Eugene Boudin strandfestő képeiről szól, a másik egy németalföldi Hendrick Averkamp Jég-öröm című festménye mellé íródott. A festés maga izgatja, költői eszközökkel újra megjeleníti a képet, megeleveníti az ábrázolt jelenetet, helyszínt, és rögzíti az örökkévalóságnak hangokkal, zörejekkel, mozdulatokkal, történéssel.

Lóstaféta kötetében (2002) régi toposzokat dolgoz fel. Radnótihoz, Vörösmartyhoz fordul, hiszen a fontos dolgok nem változnak, az irodalom az alapvetéseket variálja, amelyet az évszakok darabolnak, rendeznek össze. A kikötő bluesban összekapcsolja a tenger és az út motívumokat. Minden tengerpart örök utca, /és minden örök utca nyár.

2012-ben megjelent Köztünk maradjon kötete is bensőségesen szóló séta az időben, nem számít, hogy valami nagyon elveszett, véget ért, nincs. Csendes melankóliával újraidézi a hangulatokat, a tájakat, a mozdulatokat. Napjaink hírei is foglalkoztatják, ír a romagyilkosságokról, és a Károlyi Mihály elleni indulatokról. (Jómagam sétáltam úgy a Fiumei sírkertben, hogy láttam, hogyan szitkozódott ott napjaink egyik véleményformálója az emlékműve előtt.) Az utóbbi az Öregember a térről, a szobor emlékére íródott. A címadó vers a nagy dolgokkal való leszámolás. A személyes világába invitál. 2012-ben az év legjobb versei közé választották  A könyvespolc előtt című írását.

Nálunk a fordítás összekapcsolódik a nemzeti műveltséggel, művelődéssel és a haladással. A magyar író, költő jelentős időt szán más népek, főleg a nyugatiak irodalmának átültetésére magyar nyelvre, becsatornázásukra a magyar közgondolkodásba, hogy hassanak a közszellemre, és váljanak a magyar műveltség részévé, ami szellemi értéknek számít. Fordításaival ő is hozzájárult, hogy az angol és amerikai, illetve az orosz irodalom széles körben hozzáférhető nálunk. Kántor Péternek – a fordítás során – gondolataiba költöznek a szerzők. Beletemetkezik az amerikai farmer Bly költészetébe, akinél a szürrealista látásmód ötvöződik a népköltészettel. Puskin fordítása közben Puskinról ír, aztán Bulgakov, O’Hara jön és velük él, mint szellemi társakkal. Pilnyakkal, az orosz avantgarde próza egyik nagy alakjával eszmetöredékek közé vezet. Ezért is tarják a legjobb fordítók közt számon. Nem fontoskodik, hanem fordít, hajtja a kíváncsiság a világirodalom felé, a nagy összefüggések izgatják, azokat keresi.

Bele van ágyazódva a magyar irodalomba, de nem diktál stílust, a szellemi egyensúlyunk visszaállítására bíztat. Ismer minket, tudja, hogy szeretünk leltározni, mert akkor úgy érezzük, hogy urai vagyunk a helyzetnek, mi adjuk meg a határokat, és jó, ha tudjuk, mi van a dolgok mélyén, mi az, ami már máshová sorolandó. Bár az életben ritkák a tiszta választóvonalak. Életszálaink is egymásba fonódnak, és így keletkezik életünk tapintható és olvasható szövete.

Érdekli a közélet, de nem politikai költő, de nem is él időn kívüli térben. Egy interjúban azt mondta, hogy az élet egy hosszú pillanat, az ember pedig szeretné kifejezni, amit ebből a pillanatból felfogott. Úgy érzi, muszáj neki elmondania a magáét, mert ha nem mondja el, a torkán akad, megfullasztja. Ő ezt szeretné elkerülni, ezért ír a közéletről, mert meg kell tanulni rálátni a dolgainkra.

Szövegei, mintha színházi előadások szünetében elhangzó beszélgetések lennének. Bensőséges, intim közlések, de nem csak azért hangzanak el, hogy elüssük az időt néhány sikamlós megjegyzéssel, hanem azért, hogy mondatai köztünk maradjanak. Bizalmasan szól hozzánk, mintha egy XVIII. századi szabadkőműves páholyban lennénk. Őrzi felvilágosodásunkat. Nem varr, díszeket, hímeket életünkre, nála a Duna az ihlet temploma, ez vezeti versről versre, bámulattal nézi. Nem az utókor szempontjából nézi korunkat, hanem a jelen szemlélőjeként azt figyeli, mit vihetünk magunkkal és mit hagyunk itt. Átélte történelmünk egyik borzadályát, kifejezi félelmeinket, unalmunkat, titkos vágyainkat, és megírja nekünk magyarul. Meghitt pillanatokat ragad meg, a szövegei egyszerre anekdotikusak és fikciókkal teli szövevényes úton zajló kalandozások. Nem felejti a lábnyomokat, se azt, aki re emlékezteti. Vele eljuthatunk oda, ahol a valóság átszerveződik, ahol a víz selymesedik, és a nap szemérmetlenül eléget mindent.

Nem a sírásalapú társadalomban hisz, nincs benne múltba vágyódó romantikus túlzásokra való hajlam. Nyugodt temperamentumú, hangja tartózkodó. Bemutatja alakjait, aztán itt hagyja nekünk őket, hogy beszélgessünk vele is. Zárkózott költő, mondhatnánk úgy is, nem őt ünneplik a bohémnegyedben a gondokat felejtő pesti srácok.

Mint minden igazi költőnek, neki is van egy mély, belső személyisége, ahogy Marcel Proust fogalmazott a köznapi élettől való irodalmi különbözőségről. Versei erkölcsi állásfoglalások. Leás a múltba, életét dokumentálja, vagy azon is túlra. Ismerős gondolatokat, ismerős módon fogalmaz meg. Verseivel mi is utazunk Kántor Péter hajóján, aztán sétálunk a pesti flaszteron, és haladunk az útjelzők között, nézzük a Duna vizét, hogy mi folyik itt.

Életével hitelesíti írásait, nem jön nihilista világból és nem is halad oda. Művei kapcsán tapasztalhatjuk a koncentrálás és az ihletettség varázslatos fokait, ami a versei mögött rejtőző láthatatlan birodalomba vezet. Harmóniakereső természetével találja meg a konfliktusok feloldódását. Nem mondja, hogy minden szennyezett, de azért érződik rajta, hogy tudja, nem árt takarítani. Az utóbbi időben megjelent Valahol itt című kötete az elmúlt évek gyűjteménye. Kántor a kis dolgokkal kezdi itt is, tartózkodóan és tapintatosan. Az az érdekes nála, ahogy megfogalmazza témáit, ahogy körültapogatja. Itt teljesen mindegy, hogy nagy ügyekről, fontos eseményekről van szó, vagy banális szerelmi ügyekről, esetekről. Lehet szó benzinből kifogyott autóról, vagy tévé híradó híreiről. Minden verse tépelődés, de olyan közel van hozzánk, hogy megengedheti magának, hogy ne mondjon ki minden szót, és mégis érthető legyen.

Versei egy másodlagos, rejtett jelentés keresésére késztetik az olvasót, és mindig találunk is valami mélyebb értelmet is a kézenfekvő történetek közé bújtatva. Nem szenvedésprodukcióval igyekszik imponálni. Nem szószátyár, költészete sokoldalú, ezerszínű, nem felületes.  Sajátos, egyéni és érdekes a humora. Akinek van képzelete, az érti őt. Összeér benne a filozófus, az irodalomtörténész, a fordító és a költő. Tudja, a valóság tanúk nélkül is létezik. Gondolkodását a felelősség és lehetőség átgondolása jellemzi, amit a ráció és morál szempontjai szerint vezet. Nem asszertív állításokat sorol, nem hochmecol, annál több benne a megértő gondolkodás. Írásai szubjektív korképek az őszintén rögzített valóságról, és mi képesek leszünk értelmezni a szavak mögötti hátteret.

Nem teremt közhelyparádét. Körképet ad mindennapi életünkről, a társadalmi viszonyokról, körülöttünk tapasztalható szellemi áramlatokról, Budapest atmoszférájáról. Alakok sokféleségeivel találkozhatunk írásaiban. pontos mondatokkal szól világunkról, sok utalással.

*Első közlés