Novák Imre: A mindennapi történetek írója

                                                                                          Az irodalom sohase maradhat veszteg

Martin Walserről

    

Martin Walser évtizedek óta szabályos időközönként jelentkezik egy-egy művel, és nem egyszer vált ki heves vitákat regényeivel. Ritka gazdag életművet tudhat maga mögött. Két lábbal áll a földön – ahogy mondani szokás. Monológot, párbeszédet is kiválóan ír. Nem utazik a jövőben, mindig a jelenben barangol. Walser rendkívüli nyelvteremtő is. Hölderlint, Kafkát, Nietzschét, Pascalt olvas legszívesebben, ezzel már el is árultuk, milyen hangulatok kedvesek számára. Nem utópiákat elemez, nem pusztulásról papol, kerüli az apokaliptikus látomásokat. Még a Tetthely című népszerű tévékrimi-sorozat részére is írt forgatókönyvet. Kedveli az iróniát, elnézésre hajlamos moralista, aki szívesen karikíroz, még a kabarétréfa műfajáig is elmegy.

 

1927-ben született a bajor Wasserburgban, a Bodeni-tónál. Friedrichshafenbel él, szintén a Bodeni-tónál – ahogy szűkszavúan szokott fogalmazni önéletrajzában. A szülei fogadósok voltak. A hitleri Németország őt is elragadja, a háború végén a Wehrmacht katonája, és testközelből láthatta, hogyan gyúltak lángra rossz eszmékhez súrlódva a honfitársai, mikor a történelem pulzusa felgyorsult. 1946-ban érettségizett, aztán egyetemre járt, a filozófia doktoraként végzett. Rádióriporterként kezdte pályáját. Ő is tagja lett a Gruppe 47 csoportnak, Enzensbergerrel, Grass-szal együtt. Az elsők között támadta a történelemvesztes, nagynémetség iránti restaurációs kísérletet. A csoport tagjai célul tűzték ki a német valóság feltárását, hogy elősegítsék a múltfeldolgozás, a Vergangenheitsbewältigung folyamatát, mert úgy gondolták, fals dolog elhallgatni a problémákat. Az nem volt kérdés számukra, hogy az újabb nemzedékeknek lakhatóvá kell tenni az országot, és a múlt a Szövetségi Köztársaság liberális önértékelése során ki is bontakozott.

 

A háború utáni írók újra felfedezték a német nyelvet, hiszen idegen talajból is érkeztek kifejezések, melyek beleolvadtak a korábbi nyelvhasználatba. Első regényeit általában egyes szám első személyben írta, később használta csak a harmadik személyt, mert így képes volt jobban bemutatni a körülményeket. Az én-könyveket nem is tekinti igazi regényeknek, inkább tudatfolyamnak, jegyzőkönyvnek tartja oratórium jellege miatt. Indulásakor vokabuláris-mámorral nyűgözte le olvasóit, de miután a szemére hányták, hogy hagyja magát elveszni a nyelvi ötleteiben, és mondatai belefulladnak a szavak tengerébe, módszert váltott. Az új megfogalmazási módot szervezett spontenaitásnak nevezi, mely során a cselekmény nagyobb szerepet kap, nem csak a szavak varázslatában élünk. Új stílusa jellemzi a Menekülő ló és Hullámverés című regényeit, amelynek egyformán Helm tanár úr a hőse, aki egzisztenciális válságokba kerül.

 

Könyveiben saját bajait fejezi ki a gazdasági csoda utáni német földön, ahol az a szlogen járta, hogy a háborút elvesztettük, de a békét megnyertük. Kötődik korához, nyelvéhez, mert úgy véli, ez teszi az embert emberré. Illetékes hősei életében, szuggesztíven, ihletett szövegvezetéssel ír a jó és a harag egymásba olvadásáról. Nagy beleélés jellemzi, hűvösen lírai módon ábrázolja hősei gondolatait, otthonos álmaikban is. Szenvtelen, személytelen, egy foltozóvarga egyszerűségével dolgozik.

 

A Házasságok Phillippsburgban című regénye 1957-ben született és a kispolgári létről, életről, és annak gondolkodásbéli bemutatásáról szól. A város még romokban, a pusztulás nyomai, emlékei körülöttük, de minden tárgyat meg kell becsülni, mert hasznos lehet egyszer. A jelen nagyúr. Hiába tehetséges a gyerek, nem tanulhat, mert pénzt kell keresnie, mindenki addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ér. Nem lehet feladni az életet, még akkor is, ha a halálnak következményei vannak. A szülők az utolsó percig reménykednek, hogy beteg lányukat egy férfi nyugodt álomfákkal körbevett védett házba viszi, és erre olyan fiatalembert néztek ki, aki szereti a zenét, és festeget is. A reményekkel végül le kell számolni, kár abban bízni, hogy az élet később kezdődik, és mi rárontunk az életre, mint egy nyúlra a mezőn, és cikcakkos útját követve dél felé elejtjük. Ekkor válik világossá, hogy az élet egy kóros, nem egészen tiszta mezei nyúl, ami már a telet sem éli túl. Az életből is üres kézzel fogunk távozni.

 

A Sok a panasz módszeremre című novellájának főhőse egy portás, tipikus Walser-figura, akit valami végzetszerű akadályoz az életében, hogy sikeres legyen. A kialakuló jóléti állam idején játszódó történet portása híján van a merészégnek, és ez már a pályaválasztásakor is világos számára, ezért nem lesz bankrabló vagy erdész. Az ő szakmai karrierjének első állomását követjük nyomon, ahogy feltérképezi munkáját, és kutatja a mélyben meghúzódó visszásságokat. A portást mindenki a beosztottjának tekinti, de ő az első embernek tartja magát a cégnél, hiszen vele találkozik először az ügyfél. Számára ez óriási felelősséget jelent, és önálló hivatalos ügyintézésbe kezd, eldönti, ki mehet be, ki nem. Össze is torlódnak az ügyfelek, és el is veszti a káosz miatt az állását, mert rájön, ő nem tud változtatni semmin. A bürokrácia lényegét ismerjük fel, az inkompetens ügyintézőt, akinek csak tovább kellene irányítania az érdeklődőket, de ő dönt mások helyett, elküld, elutasít saját belátása szerint. Azt hinnénk, hogy ettől boldog lesz, de nem mert szenved, roppant nehéznek találja a helyzetét, mert főleg a feltalálókat és a művészeket nehezen tudja lerázni. Aztán elküldi a cég, ő pedig rájön, a portásnak is merészségre van szüksége a munkájához, de ez benne még mindig nincs meg. Csak besurranókat és zavarkeltőket látott az érkező ügyfelekben. Ennyi – zárja le magában, és még véletlenül sem érti meg, hogy lassú volt, nehézkes és nem elég tárgyilagos. Bárcsak tudnánk, hogy kell vakmerőnek lenni.

 

Az utolsó matiné című írása szembefordulás a kispolgári életkódexszel. A főhős pénztári könyvelő, felesége művészetkedvelő, szenvedélyes matinéjáró és műelemző. Együtt járnak moziba, de a férj nem tud bekapcsolódni a beszélgetésekbe, idegen marad a matinéjárók között. Aztán az egyik délelőtt, a film után mindenki idegen lesz. Hazaérve különféle embereket találnak a lakásukban, ők pedig összegyűlnek az utcán és folytatják a társalgást. Elvesztették a viszonyítási pontjaikat, tájékozódási lépességüket, mint a madarak a magas légnyomástól. A főhős megszökik a matinéjáróktól, akik hánykolódnak az életükben. Minden egy film. Az emberi szorongást fogalmazza meg ártatlan őszinteséggel. Minden szituáció abszurd, de érthető. A szenvedély elveszi a szabadságot.

 

Az 1976-ban született Túl a szerelmem című kisregény főhőse Horn, olyan cég tisztviselője, akik olyan fogazatot készítenek, amelyre az evolúciónak tízezer évre van szüksége. Horn sikeres üzletkötő, de megroppan, a lét semmijébe zuhan, hiába igyekszik úgy viselkedni, hogyha valaki megfigyeli, megértse cselekedeteit. Zaklatottá válik, minden alkalommal a részletek más csoportja látszik fontosnak számára. A történetben kapcsolatai egymásba gabalyodnak és egymást közömbösítik. Jó érzéke van az érzelmek megsemmisítésére, de fél az alvástól az álmok miatt, mert egy sikertelen nap után ott bűnhődik.

 

Számára egyszerű a világ: az erős mindenben igazolást lát, a gyenge mindenben cáfolatot. Sikertelen az angliai kereskedelmi útján, és erőszakossága miatt érzett szégyen elválasztja lányaitól és feléségétől. Fokozatosan süllyed le a munkájában és családi életében. Önmaga ellen fordul, de életben marad, hiába dönt magában két marék gyógyszert, és hiába akart meghalni, eljutni a családon, szerelmem túli semmibe, csak groteszk lázadás marad a tette. Alig történik valami a szikár stílusú írásban, inkább csak rövidmondatos üzeneteket kapunk Horntól magáról, elsekélyesedett életéről. Tipikus Walser-alak, őt is valami végzetszerű akadályozza, itt is a cselekedni képtelenség a baj forrása. A regényből kiolvasható még a baloldali kollektivista, kommunitárius elvek mentén gondolkodók iránti társadalmi ellenszenv is, amely ott lappangott a közgondolkodásban.

 

Mindenkinek, aki cégnél vagy valamilyen hivatalban, napi munkába járással keresi a kenyerét, akad élete során olyan kollégája, főnöke, akivel sikerekkel és kudarcokkal teli csatát vív, akihez esténként beszédeket tervez vagy levelet ír. Apám a főmérnökükkel harcolt, én egy főosztályvezető asszonnyal folytattam hosszú szakmai küzdelmet. Egy ilyen helyzetről szól a Levél Lord Liszthez című kötet, amely 1982-ben született és a Túl a szerelmen folytatásaként. A főhős itt is Franz Horn, aki egyetlen éjszakán végetlen hosszú, sok utóirattal megtoldott levelet ír kollégájának, Lisztnek, akivel összeütköztek. Horn már nem lázad, szenvedélyévé vált a pedantéria, megőrzési tikje lett. Az alkoholos éjszakán elfuserált életét meséli el. Liszt élete válságban van, felesége elhagyta egy lengyel zongoratanárnő miatt, és az ikrei internátusban élnek. Kapcsolatuk korunk hierarchikus viszonyainak bemutatásáról szól. Sokáig Horn volt a főnök, Arthur Thiele kedvence, de elvesztette a bizalmát és helyébe az ifjú titán, Liszt lépett. Horn megértő, tudja, hogy a főnöknek sikerekre van szüksége, a kudarcokat a munkatársaknak kell magukra vállalniuk, és vannak okozatok, melyeknek nem elegendőek az okaik.

 

A Lélekedzés 1979-ben íródott, hőse Xaver Zürm egy üzletember sofőrje. Engedelmes és megbecsült alkalmazott, de nem boldog. Tartozéka a Mercédesnek a hajdani parasztfiú, és érzi a göböt a gyomrában, hiányoznak számára az ösztönző körülmények. Örök vesztesnek látja magát, mert kiszolgáltatott a munkájában, és otthon is csak közönyös felesége és két civakodó lánya várja. Krónikus szorongása gyomorbajhoz vezet, de az orvosok nem találják az okát. Hiába jár orvostól orvosig, nem találják baja magyarázatát. Egyetlen öröme az esti rajnai fehér bor marad. Három hónapot ölel fel a történet, föltárul monológjában a családja, a sváb kisparaszti történelem. Walser történetében Kantot idézi fel, az egész német kultúrát és történelmet. Lélektani önélveboncolás a könyv. A hatalom alatt nyögő kisemberrel érzünk egyet gyomorfájdalmában.

 

A kilencvenes évek végén írt Egy kritikus halála nagy vihart kavart, pedig csak egy könnyű komédiának szánta. A felháborodások közben volt, aki kétségbe vonta Walser beszámíthatóságát is. A regény a kultúra területén történő hatalomgyakorlásról szól. Tézise, hogy az irodalmi siker a gerjesztett szenzációkon és a személyes kapcsolatokon múlik. A média immúnis az igazságra. A történetben a sztárkritikus látszólag egy gyilkosság áldozata lesz. A gyanú egy íróra terelődik, akinek lehúzta az írását, és őt a földbe döngölte. Ekkor egy csavart épít a műbe a szerző, mert kiderül, hogy a kritikus csak eljátszotta a halálát, hogy szeretőjével nyugodtan enyeleghessen. Walser azt fejtegeti, hogy miért is érdemelte volna meg a halált. A kritikus, Ehrl-König, akit korunk jelentős irodalombírálójáról mintázott, történetesen zsidó, és így a helyzet más megvilágításba kerül. Szóba kerül a kritikus tagadó magatartása kapcsán a bomlasztó zsidó sztereotípiája. Az egysíkúan magyarázott holokauszt és a német bűntudat folyik egymásba. A vitát ő maga zárta le: sosem írtam volna olyan regényt, amelyben a kritikust valóban megölik – mondta.

 

Sok példát találhatunk átélésművészetének bizonyítékára. Regényeiben, novelláiban és esszéiben már a hetvenes évek óta foglalkozott a német megosztottsággal és az emberek sorsát befolyásoló hatásaival. Soha nem törődött bele a második világháború utáni helyzet örökkévalóságába. Síkra szállt a közös német történelemtudat, nemzeti érzés mellett, de soha nem nacionalista alapon várta a változást. Erről olvashatunk az 1989-ben megjelent Németországról beszélni című kötetében, ahol 1989. november 11. kapcsán – két nappal a fal megnyitása után – arról ír, hogy a XX. században ez az első eset, hogy a német történelem jó mederben folyik, és egy német forradalom sikeres. A szolidaritás nagy ünnepének tartja a fal megnyitását, az egyesülést. Elmereng a múlt fogalmán, ami hord bennünket. A jelen semmi egyéb, mint a történelem mindenkori utolsó pillanata. Hiába parányi, számunkra a legfontosabb, de a történelmet ismerve tudjuk értékelni. Walser már 1988-ban megállapította, hogy nem tud belenyugodni Németország megosztottságába, aztán 1994-ben, az Egy író délelőttje című írásában bevallja, hogy az NDK vértelen forradalma volt számára a legkedvesebb politikai esemény, amit életében látott.

 

Mindig, amíg valami van, nem az, ami majd akkor lesz, mikor már nem lesz – ezzel a filozofikus mondattal kezdődik a Szökőkút című 1998-as keltezésű önéletrajzi ihletésű regénye, amellyel hozzá kívánt járulni a személyes emlékeivel az új nemzedék történelemszemléletének kialakulásához. A főhős Johann, az író alteregója, a helybéli fogadós gyermeke. A történet 1932 telétől indul, azzal a dermesztő mondattal, hogy mama belép a pártba. A nemzetiszocializmusra vonatkozó reflexióit, a hétköznapi fasizmust, a pusztítást és a romokat veszi sorra. Úgy sétál a múltban, mint egy múzeumban. Történelmi alapja: az első világháború utáni fonák helyzet, hogy az adósságokon csak Hitler segíthet, de Hitler háborút jelent. A múlt nem úgy van benne a jelenben, hogy ki lehetne nyerni belőle, mint ahogy valamilyen anyagot ügyes eljárással kivonunk valamilyen más anyagból. Tudat- vagy viselkedés-háztartásunkban kevés dolog található, ami annyira szerepjellegű lenne, mint a múlt. Úgy él bennünk, mint amit feldolgoztunk, pedig utólag nem lehet semmit meghódítani.

 

A néhány éve írott Anyja fia hőse egy olyan férfi, akinek az anyja azt mondta, hogy a nemzéséhez nem volt szükség férfira. A hit és a tudás kapcsolatát vizsgálja ennek kapcsán. A regény előfutára a Túlvilágom című novellája, amelynek a főhőse a 63 éves életerős professzor, Augustin Feinlein nem akar többé csalódásain rágódni. Rómába indul, mert úgy döntött, mindegy hogy létezik-e Isten, de neki szüksége van rá. Carvaggio Madonnája láttán maga is zarándok lesz, hiszen minden művészet Isten bizonyítéka. Aztán bekövetkezik egy hallatlan esemény – ahogy Goethe hívja a művek fordulatait, a scherbingeni apátságból ellopja a Szent Vér-relikviát. Miután lelepleződik – a korábban általa vezetett pszichiátriára kerül – amolyan csendes bolondként.

 

Walser az értelmezésekhez szabad teret ad, a kimondhatatlan részek mögött képes a mögöttes tartalmakat sejtetni. Brutálisan életszagú az emberi sorsok összefoglalásában, és ezt nem csak a politikában szeretjük, hanem az irodalomban is, mert ez a tenniakarás a mozdulatlanság ellentéte, nekünk pedig szükségünk van egy narratívára, ami rólunk szól és nem unalmas. A hétköznapi emberek kis életének apró részleteiről és dolgairól ír, így válnak a semmitmondó események a jelentéktelen jellemzőjévé.

Számos irodalmi kitüntetésben részesült, 1981-ben megkapta a legrangosabb német irodalmi elismerést, a Büchner-díjat.

 

Hőseinek az emlékezetük okozza a bukásukat, de a sikerüket is, ezt segíti, hogy részletező módon mesél a szereplők életéről, sűrűn visszautal egy-egy korábbi mozzanatra. Írói módszere arra épül, hogy felmutatja a történetet, mintegy krónikát ír, nem szintetizál, azt meghagyja nekünk. Nem használ szimbólumokat, nem kódolja szövegét. Az ember kötelessége, hogy érthető legyen. Felismerteti velünk saját tehetetlenségünket. Úgy tartja, az írónak valamennyi figurájával rokonszenveznie kell, azokkal is, akiket az olvasó nem talál szimpatikusnak. Könyveiben a hősök élete a német sorsot képviselik, mint a Thomas Mann Doktor Faustusában szereplő Leverkühn zeneszerző.