Novák Imre: Orsi

De jó lenne ismerni magunkat, de jó lenne tudni, mit miért teszünk, minek vagyunk a foglyai, milyen mélyen vannak bennünk múltunk eseményei, miért vagyunk.

Orsi többnyire hallgatott, félrehúzódott, az órákon figyelt, de nem beszélt. Óvatosan nézegette új világát, figyelte, hogy ez is szép lesz-e. Orsiék nem egy porfészekből költöztek Budapestre, hanem egy magát sokra tartó világból, Kelet-Magyarországról. Nem a városi nyüzsgéstől félt, vagy ijedt meg, mert az nem volt ismeretlen számára, látott már ő villamost, taxit korábban is.

Először a konyhás Marika néninek köszönt, mikor kijöttek az ebédlőből Nikivel, a padtársával. Tanítójuk azért ültette őket egymás mellé, mert Niki is vidékről érkezett Pestre, harmadikban.

Az első napokban az iskolából hazaérve, elmondta anyukájának, mit játszottak a tornaórán meg a napköziben. Még azt is elmondta, hogy Erikával meglesték, milyen nagy csomaggal mennek haza az iskolából a konyhás nénik. Az igazgató is tudta mi lesz a felesleg sorsa, de tehetetlen volt, mert többször elfogadta tőlük a maradékból készült csomagot, amit este jóízűen megettek a feleségével. Így teljes biztonsággal vitték haza a konyhások is a családtagjaiknak az ételt. Az igazgató, még ha érezte is, hogy nincs ez teljesen rendjén, de büszkén újságolta ismerőseinek, mennyire szeretik őt a kollégái, még ezek az egyszerű asszonyok is.

Orsi hónapokig készült az utazásra, a költözésre, az új iskolára. Menni kellett, mert szülei Pesten kaptak állást. Apja osztályvezető mérnök lett, és édesanyja egy patika vezetőjeként kezdett dolgozni. Orsi gyakran elképzelte, milyen lesz az életük Pesten, találgatta, kedvesen fogadják-e, lesznek-e barátnői. Azt azért nehezen tudta elképzelni, hogy nem találkozik naponta Ötvös Elzával, a barátnőjével, aki mellette ül, és vele jókat szoktak nevetni, vagy inkább vihogni. Anyukája azzal vigasztalta, hogy majd lesznek ott is barátai, és Elzával levelezhetnek is, beszélhetnek telefonon, aztán hozzátette, hogy Elzáék gyakran járnak Pestre, találkozhatnak is. A gyerekek látszólag el is hitték, hogy csak az változik, hogy nem ülnek naponta egymás mellett a suliban. De Orsi néhány hét alatt rájött, hogy nem csak ez változott meg.

A tanévnyitón robbant a bomba. Egy férfi lett a tanítója. Úgy érezte magát, mint akiről a sivatagban a szél letépi a bőrt. Rögtön más lett a helyzet, már nem Gabi néni a legfőbb igazság hirdetője, hanem egy férfi. Nyomasztóan nehezedett rá az iskola, a falak fehéren döngtek. Kiút sehol.

Orsiék különleges helyzetben voltak azzal, hogy tanító bácsijuk volt. Ez ritkaság számba ment a múlt század hetvenes éveiben, mert – ahogy mondták – elnőisedett a pálya, tovatűnt a békebeli tanító urak világa, mert azt elvitte a második világháború és az új kommunista rend. Főleg nőket képeztek tanítónak a szocialista közoktatásban, mert a férfiak kellettek a honvédségbe, a gyárakba és a földekre. Ezért állt elő az a helyzet, hogy a gyerekek alig találkoztak férfiakkal az érettségiig, aztán ha otthon is csak anya és nagymama volt, akkor elidegenedtek a gyerekek a férfiszótól, még az arcuktól is, nem beszélve a férfiakra jellemző gondolkodásmód gyengüléséről. Ennek lett a hátulütője, hogy sok gyerek nem látta, nem ismerte meg a hagyományos férfiszerepeket.

A tanító bácsit Veszprémi Istvánnak hívták, de nekik csak Pista bácsi volt. Sopronból költözött a fővárosba, és itt kezdett el tanítani. Lyukas óráit a könyvtárban töltötte, anyagot gyűjtött pedagógiai cikkeihez. Távol tartotta magát a láthatatlan dolgokban való elmélyedéstől. Azt kutatta, meddig érvényes a pedagógia világában egy-egy állítás, paradigma, eszme. Úgy gondolta, hogy a múlt nem érvényes, az csak a zűrök zűrje, és csak a jövő számít. A nőkkel nem ápolt hosszú kapcsolatokat. Úgy élt, mint aki a gyümölcsöcsben jár, és szakíthat szép dús almákat a fáról, így mindig talált magának kedvére valót.

Sokat tudott tanítványai családjának intim történeteiről. Tudta, mikor ment haza hullarészegen a jónevű professzor papa. Hallott a családi tragédiákról, tudta, mikor lőtték le Zubor Józsi bátyját a rendőrök Kassán autólopás közben. Neki elmesélték a gyerekek, ami persze nagy titok volt, hogy a nagypapa ronggyal és pévécével is fűt télen, hiába a tiltás, de mit lehet tenni, nagy a hideg és drága a tüzelő.

Hamar világossá vált számára a gyerekek életét figyelve, hogy a családi, illetve a vérségi viszonyokat felváltotta az alkalmi társas együttélésének gyakorlata. A kapcsolatok gyorsan változtak. Volt olyan gyerek, akinek minden apukáját ismerte.

Történetünkben a véletlen, vagy a sors úgy hozta, hogy több férfi is tanított ebben a tantestületben, ez hiúbbakká tette a nőket. A tanárnők, tanítónők gondosabb arcsminkkel, feltűnőbb ruhákban jártak dolgozni. Igényesebb öltözködésük célt ért, gyakrabban hallhattak finom bókokat, célzásokat nőisségükről, melyek nem is maradtak mindig viszonzatlanok.

A tanító bácsival Orsi továbbra sem beszélt, nem jelentkezett az órákon, ha a házi feladatot kérdezte Pista bácsi, nem szólt, hiába volt pontos és jó a megoldása magyarból és matematikából. Nem olvasta fel a leckéjét, hiába biztatgatta a tanítója, mikor látta, hogy az ő megoldása is jó. Egyszerűen levegőnek nézte a férfit.

Az első napok számára az undorító idegenség jegyében teltek, a gyerekek, mint vízben himbálódzó hullák folytak számára az ajtón, és süllyedtek le a padokba. Biztos volt benne, hogy ő is halál martaléka lesz. Az első hétvége estéjén Orsi elsírta magát. Siratta a múltját, a jövőjét. Legszívesebben hangosan bőgött volna, de elfojtotta a hangját, így még jobban rázkódott a tüdeje, aztán belealudt a bánatába. Apátiája elviselhetetlen volt. Mint egy a földből kitépett fa, úgy érezte magát, és tudta, gyökerei nem találnak kapaszkodót.

Szünetekben a gyerekek tanítójuk körül nyüzsögtek, de ő csak távolról figyelte őket. Millió hangjáték hangzott egyszerre. Leggyakrabban Zsuzska, egy mindig kócos kislány bújt közel a férfi tanítóhoz. Zsuzska anyukája még pólyás korában meghalt, mert a fürdőkádban megrázta az áram, mikor szárította a haját, és a készülék belesett a vízbe. Az anyja barátnője segített az apukának, és olyan sok időt töltöttek együtt, hogy a nő, amúgy egy doktornő, odaköltözött hozzájuk, és szépen gondját viselte a két gyereknek. Mindig megkérte Zolit, a nagyobbik gyereket, hogy nézzen rá kishúgára az iskolában is. Zoli szívesen evett virágszirmokat. Ezt a szokását egy indiánokról szóló könyvben olvasta, és tettetet csodálkozással nézte, hogy ez nem mindenki számára világos és követhető szokás.

Tanító bácsijuk időnként halakat osztogatott a nap végén bébiételes üvegcsékben – mert pár hónapos volt a kislánya, és ebből volt a legtöbb otthon náluk – azoknak, akik ügyesek és jók voltak a tanítási órákon. Orsi is nagyon szerette az állatokat. Teljes átszellemüléssel nézte a tévében az Egér a Marson című mesét. Még az iskolai dolgozatai is erről szóltak. Érezte is a távolság csábító ízét, és mennyivel jobb lenne ott lenni, mint itt ezzel a férfival.

A fiúk és a lányok egész nap a játékok állandó lázában égtek. Akadt köztük durvább is. Orsit, mint új kislányt sűrűbbem érte támadás. Ha Jancsi meghúzta a haját, tanítója résen volt, megvédte, ha Juli elvette az uzsonnáját, a tanító észrevette és visszaadatta. Az elején sok konfliktusa volt, hiába szerette volna simulékonyabbnak látni az anyukája, de ő nehezen ismerte ki magát az új gyerekek között. Nem tartozott a gúnyolódók közé, mások hibáin nem élvezkedett. Ő nem tartott azokkal a gyerekekkel, akik a tanítás után a közeli patakhoz jártak, és ott békát fogtak, cigit raktak a szájába, vagy kezes kutyáik fütyijét húzogatták.

A világ csúszott vele tovább napról napra. Ő szomjúságot érzett, ha a tanítója kérdezte, máskor pedig éhes lett, vagy sűrűn kellett pisilnie. Egyszer az olvasókönyvéből egy nyuszi villával ugrott elő. Egyik álmában pedig megjelent a tanítója. Hajón utaztak, a hullámok dobálták őket. A kapitány, a férfi, a tanító bácsi volt. Reggelre beteg lett, lázasan feküdt. Semmi bálna, semmi cápa, csak nagyon fájt a feje.

Lassan barátkozott meg az osztálytársaival, és egyre több játékban vett részt. Labdázott a lányokkal, aztán köveket gyűjtöttek a kavicsos udvaron, alakokat raktak ki belőlük, néha egy-egy szép darabot hazavitt. Lassan lett a polcán egy gyűjtemény a kövekből, mindegyikről tudta, honnan származik és kivel találta.

A tanító bácsit még mindig csak távolról méregette. Néha szünetekben közelebb sétált hozzá, de csak nézte. Hallgatta, ahogy a többiek mesélnek, csak mesélnek neki, hogy azt tetszik tudni, vagy az én apukám nagyon erős, meg az anyukám vett tegnap a kishúgomnak egy kiságyat – csicseregték. Orsi úgy közelítette, mint a torreádor a bikát. Védte is magát, de támadott is volna, ha kell.

Az egyik szünet alatt Jancsi, egy eleven eszű fiú, elmesélte tanítójának, hogyan születik a kisbaba. Ez a bongyor hajú srác különösen érzékeny volt a körülöttük lévő világ eseményeire. János jártas volt az állatok és növények világában is. Egyszer arról panaszkodott, hogy soha nem lesz kész a szomszéd utcában készülő játszótér, ha az ott dolgozó munkások naphosszat a lapátot támasztják, ahelyett, hogy hánynák a földet, szerelnék az ülőhintát a mászókával.

Az osztályban a közhangulat hasonló volt, mint a régi iskolában, Gabi néninél. Ha ő nem mondott valamit a gyerekeknek, az nem is volt. Szünetekben körülvették a tanító bácsit, fogták a kezét, húzták a pulóverét, belebújtak a kabátjába. Orsi csak nézte őket, nem távolról, de nem is közelről. Méregette a férfi tanárt. Órán persze hallgatott, ha kérdezte őt, még mindig nem szólt, holott mindent megjegyzett, amit az órán hallott, minden leckéje hibátlan volt, sorra kapta érte a piros pontokat meg az ötösöket.

Nem a huszadik századi világot bemutató szövegeket olvastak, ezek inkább egy elképzelt világban játszódtak, mint az ő valóságukban. Arról tanultak, hogy Pisti a játszótéren két bácsit lát, akik méricskélnek, mert a két szereplő – a párttitkár bácsi és a mérnök bácsi- újratervezik a hintázó helyet, a homokozót, a focipályát, és még rakétát is építenek a térre. Amikor ezt meghallja Pisti, az olvasmány szerint, boldogan megy haza és aznap éjjel már focikapuval álmodik, anyukája mosolyogva nézi álmát.

Ilyen magvas gondolatokkal teli életeseményeket elemezgettek az alsó tagozatosok a hetvenes években, míg szüleik a munkahelyükön a párttagkönyvek előnyeitől és hátrányaitól lendítve vagy visszahúzva haladtak a pályájukon, vagy rostokoltak valahol egy kihívásoktól mentes mellékvágányon.

Orsi tanító bácsija azon kevés pedagógus közé tartozott, aki tudta, hogy nem szabad írással gyötörni kilenc éves kor alatt – főleg a fiúkat – a gyerekeket, mert még nem erősödött meg a kézközépcsontjuk, és arra is vigyázott, hogy ne a mindennapi, a hírekben szereplő örömteli események ferdítsék gondolataikat. Néha mesélt nekik a világ fonákságairól, elmondta, ha egy felüljárót úgy építettek meg, hogy nem ért össze a megfelelő találkozási pontnál a két oldalról érkező út. Szívesen alkalmazta a drámapedagógia módszereit, helyzetgyakorlatokat talált ki, amiben valamilyen konfliktus rejtezett. Ezeket kellett eljátszaniuk a gyerekeknek. Egyik kedvence volt, amikor az operaénekes gyakorlásával zavarja a szomszédokat, mert a vékony falak, nem szigeteltek rendesen.

Orsi minden este jóleső érzéssel gondolt az iskolára, hogy ma sem beszélt azzal a férfival. Büszke volt magára. Aztán elalvás előtt eszébe jutott a város, ahol régen éltek. Sóhajtozott, bár egyre több élmény akadt új lakhelyükön. Visszagondolt arra, hogy hetekig készültek a költözésre, az utazásra. Anyja azért izgult, nehogy eltörjön valami a szállítás közben, ezért gondosan papírba csomagolta a herendi vázákat és a poharakat. Ő is segített. Nem értette, miért kell kilenc évesen egy másik városba mennie, mikor itt jó, és miért kell új gyerekekkel új iskolába járnia, elhagyni a szomszédjukat, Piri nénit, aki ahányszor találkoznak, rámosolyog, megsimogatja, mikor felér a lépcsőn. Ha ő ott volt, nem félt, hogy az erőszakos arcú Laci bácsi, egy igazi katona bácsi kiengedi rá a kutyáját.

A szomszéd Piri nénit külföldön élő lányára emlékeztette, és ezt többször el is mondta. Pont úgy nyitod az ajtót, ahogy az én Juditkám tette – mondogatta. Gyakran adott neki csokit is. Piri néni ismerte a ház lakóit, időnként mesélt is Orsi anyukájának. Elmondta, hogy Kővári Béla bácsi tizenhat évesen horogkeresztet tetováltatott negyvennégyben a karjára, aztán késsel ő vágta ki magából, és évtizedekig hallgatott, ha politikáról, történelemről volt szó, pedig sűrűn járt kocsmába, ahol gyakran tör elő a társadalomelemző hajlam. A földszinti Bözsi néniről tudta, hogy a háború végén gazdagodtak meg a férjével, aki egy órásmesternél dolgozott. Amikor a vészkorszak elvitte a zsidó órást, minden hátramaradt. Piri néni tudta, hogy ezekhez jutottak hozzá, onnan a pénz. Ő is kedves volt, néha adott neki egy szép almát, mert azt mondta, olyan szép, mint Hófehérke. Érződött szájszagán, hogy gyakran szopogat sósborszeszes kockacukrot.

De ez már a múlté lett. Lassan megismerte az osztálytársait. A fiúk imádtak focizni, biciklizni, a lányok szívesen beszélgettek, ritkán labdáztak, ugróiskoláztak. Aztán jellemző volt a gúnyolódás, meg az otromba sértegetés. Játékaikba beépültek a hetvenes évek sikeres filmjei, könyvek, rajzfilmek, képregények hősei, a kor sikeres zenekarainak bálványai. Gyakran megrángatták az iskolai élet rácsait. A fiúk a csillagok háborújában éltek, a tejúton száguldoztak, lézerkarddal vívtak az osztályban, a lányok abbás dalokat énekelgettek. Néhányuknak boszorka természete volt, de az elméjük szabadon ficánkolt. Orsi is szerette ezeket a dalokat. Ő nem félt Vuk történetétől, nem ijedt meg a Vukban szereplő brutalitástól, mint Sanyi, aki hajnalonként úszóedzésre járt, és több kilométert leúszott tanítás előtt. Időnként fél tízkor rádőlt az asztalra, mert nagyon fáradt volt.

Egy másik gyerek, a többiekhez képest lakli. Egy rabiátus lakli, aki boxoló állásban az öklét körözve hívta a fiúkat, hogy boxoljanak. Gyere verekedni, mondogatta. Általában arrébb lökték azzal, hogy nincs kedvük. Kétkedő fiú volt. Nem hitt abban, hogy járt ember a Holdon, de abban szentül meg volt győződve, hogy a repülőgépek kondenzcsíkja mérgező anyagokat szór a Földre.

A lakótelepeket úgy építették, mintha örökké minden úgy maradna, a bölcsisek, ovisok, iskolások sose nőnének fel, szüleik nem öregednének meg. Életük végig a közért, a patyolat és a játszótér Bermuda háromszögében zajlana.

Az új várost a régitől még a szaga is megkülönböztette. Más illatuk volt a tárgyaknak, a fáknak, az embereknek is, a városi füst rájuk telepedett, és beléjük ívódott, és elzárta a növények lélegző leveleinek erezetét, és a fűben rohadó szemét, ételmaradék bűze összeolvadt a kutyaürülékkel, madártetemekkel. Itt csak nyoma volt virágillatú tereknek, a közeli erdőből érkező friss levegőnek. A házak pinceablakaiból hűvös macskahúgy áradt kutya- és egérszaggal, a padlás feljárókból az évtizedes kosz, korom döglött madarak tollait hozta az átfújó szél. Az eldobott cigarettavégek, csokipapírok, letört faágakkal, lehullott levelekkel és más kidobott kacatokkal együtt úsztak az utcai tócsákban vagy hányások levében.

Az iskolával szemben egy templom állt, de az ünnepségekre nem a tisztelendő urat hívták, hanem a kerületi pártszervezet tiszteletbeli elnökét, aki partizán volt az akkori iratok szerint. Ezen nem csodálkozott senki, mert akkor Isten hivatalosan nem létezett. A veterán partizán gyakran használta az illegalitás és konspiráció szavakat, amit kevés gyerek értett.

Ha már a nyelvnél tartunk, tudnunk kell, Pest mindig sok nyelven beszélt. Ő eleinte néha csak a dallamát érezte a szavaknak. Sokszor csak abból próbált következtetni a jelentésére. Időnként zavarba hozták ilyen kifejezések, mint a smarni, zónapörkölt, becsinált leves, vagy grenadírmars. Ezeket az ételelnevezéseket általánosan használták itt.

Lassan megismerte a gyerekeket. Saci, aki mögötte ült, a számokkal harcolt, pedig nem volt lassú észjárású gyerek. Ahogy az anyukája tanította neki, az ujjain számolt, de annyira elfogta izgalom egy-egy matek órán, hogy izzadt a tenyere és holtsápadt lett. Így persze nehezen birkózott meg az összeadásokkal, hiába hívta segítségül a kezeit. Olyan szépen olvasott, hogy mindenki csodálkozott a számolási problémáin. A számtan órák idegborzoló csigalassúsággal teltek számára, pedig komolyan vette a tanulást, a munkáját, ahogy akkoriban mondták, hogy a gyerek munkája a tanulás. A tanárok többségével ellentétben Pista bácsi nem volt az absztrakciónak nagyobb híve, mint a tapasztalásnak, mint a mennyiségek tapintásának. Úgy tartotta az utóbbi jobban érthetővé teszi a szám- és mennyiségtant.

A lányok a napköziben krepp-papírból virágokat vágtak ki, befestették, és körberakták az osztályteremben a falon. A fiúk szívesen sakkoztak. Egy magas fiú, Laci volt a legügyesebb, rendíthetetlen nyugalommal tolta a műanyag bábukat a fekete-fehér nejlon mezőkön. Könnyedén bánt el ellenfeleivel, az iskolai bajnokságon is jól szerepelt, de nem volt fanatikus. A fociban tartózkodó volt. Megállt hátul, a kapujuk előtt, és várta, mikor gurul arra a labda, és ha jött, elrúgta, az nem számított neki, hogy hová. Ezért sem ment előre csatárnak, ő nem gólt akart rúgni, az a siker őt hidegen hagyta.

Akadt a fiúk között olyan, aki visszaélt az erőfölényével, és elvette a lányoktól a labdát, és addig nem adta vissza, amíg azok nem könyörögtek, vagy szitkozódtak, vagy dühöngtek. Gábor, egy gyorsbeszédű fiú hologramos matricákat gyűjtött, de Orsi félt rájuk nézni, mert egy félelmetes szellemvilágot jelentett számára. Fura fiú volt, gyakran beárulta társait. Az anyukájával élt, és szemmel láthatóan ideges lett, ha szóba hozták az apját. Ízléstelen tolakodás volt, ha az apja felől érdeklődtek, mert nem is ismerte, és neki csak úgy lebegett ég és föld között, mint Mohamed koporsója. felfedezőkről olvasgatott, expedíciós akart lenni, ahogy ő fogalmazott. Neki volt a legnagyobb akváriuma otthon, ő értett legjobban ahhoz, hogy milyen legyen a növények elrendezése, melyik halakat lehet együtt tartani. Az iskolai akváriumot is ő kezelte, ő etette a halakat.

Nem messze Orsitól ült Ancsa, akinek az apja a szemműtétje után megvakult. A férfi zenész volt. Esténként egy étteremben zongorázott. Ancsa kísérte naponta munkába, haza pedig a kislány anyukája. Feltűnt, hogy mindig mosolyognak. A zongorista nem szerette a vendéglőt, mert zavarta, hogy vizezik a töményt, a bort, sört, szóval mindent, fűrészport tesznek a fasírtba, meg azt is botrányosnak gondolta, hogy félig zaccból, félig kávéból főzik a duplát. Bár ez akkoriban általános volt, de én nem vagyok biztos, hogy ez a szokás teljesen kihalt volna nálunk.

Ha vizsgálódás során az érdeklődés szondáját leengedjük a kor mély kútjába, újra előkerülhet az iskola igazgatója is, akit nem nevezhetünk sportkedvelőnek. Akkortájt a központból, a tanácstól érkeztek a sportszerek, egyenesen a legbiztosabb helyre, az igazgatóhoz. Egyszer a testnevelő tanár az igazgató irodájából öt focilabdát vitt ki az udvarra a gyerekeknek. Nem maradt ott sokáig, mert a főnök megelégelte a gyerekzsivajt, amit a labdák utáni rohangászás váltott ki a gyerekből és egyszerűen elvette tőlük. Visszatetette a polcra.

Tartozik hozzá egy másik előhalászható, előbukkanó eset is, amiben egy képesítés nélküli napközis tanítónő volt a főhős. Egy dobozos sört vitt magával munkába, amit este akart ajándékba adni barátjának. Hogy ne melegedjen meg nagyon, a lánymosdóban a csap alá tette, ahol vizet folyatott rá egész délután. ez szokás volt a jégszekrény hiányos világban. De egy kislány, aki kíváncsi volt arra, hogy nyílik, felnyitotta a záró lemezkét. Ebből lett a baj, mert büntetésből intőt kapott a gyerek. Másnap bejött az apja, és egy húsz forintost dobott az igazgató asztalára, hogy ebből itassa a pedagógusait.

Akadt még gyerekek világát kevésbé megértő és támogató tanár. A leghíresebb, leghírhedettebb Zoli bácsi volt, a matektanár. Sok gyerek bőgött miatta esténként otthon, és könyörgött, hogy ne kelljen másnap iskolába mennie. Egyszer az iskolai étterem előtt elcsúszott egy banánhéjon. Könyvei, papírjai a levegőbe repültek, alaposan be is verte a fejét. Matekpéldák, egyenletek robbantak szét benne. Kábultan látta, hogy a gyerekek elmennek mellette. Később jobban lett, de rossz érzésekkel ment haza.

Orsi az osztálytársaival már egész jól összemelegedett, de a tanítójával nem beszélt. Megcsinálta, amit kért, de egy szó se jött ki belőle, ha kérdezte, ő csak állt, hallgatott. Zavarta tanítójának barna férfiszaga. Amúgy részt vett a játékokban is, bújócskáztak az udvaron álló fekete ládákban álló leánderek között. Valóságos kis lugast hoztak létre Miklós bácsival, a biológia tanárral. Még fákat is ültettek.

Volt egy kislány, akinek a beszédén érezte a kecskeméti kiejtés ízét, de nem szólt neki, gondolta, ő is észreveszi, ha hallja őt. Így mutatta ki szellemi fölényét, hogy ő a létező világ nyelvén beszél. A kislány apja rendőr volt, és otthon állandóan arról panaszkodott, hogy bent az őrszobán pszichopata. A másik gyereke, a fia az iskola réme volt, a napköziben egy nagyítóval sétálgatott, és ha gondolt egyet, hirtelen igazoltatott valakit, vagyis a falhoz szorította, ahogy azt a filmeken látta. Amúgy kételkedő gyerek volt, gyanakvó korszakában élt, ő sem hitt a holdraszállásban.

Orsi különösen érzékeny volt a szagokra. Pékségek, fodrászüzletek előtt mélyet szippantott. Már messziről megérezte a samponok szagát, amelyek keveredtek a kölnik, parfümök és hajlakkok illatával.

Volt a tanárok között egy még ijesztőbb férfi. Széles mozdulatokkal terelgette a gyerekeket. Az volt a szavajárása, hogy te mit flutyukálsz, fiam. Gyertek flutyukálni, mondta, ha mentek az udvarra, vagy ebédelni, de ha nem figyelt valaki az órán, arra is így szólt rá, hogy te mit flutyukálsz. Jól megvolt a gyerekekkel, egész nap flutyukáltak.

Úgy látszik, titokzatos erők működnek agyunkban, lelkünkben, amelyek hol felerősítenek, hol leállítanak egy-egy gondolatot, tettet, elhatározást. Így történt, hogy Orsi, miközben a többiekkel álldogált a tanítójuk körül, hirtelen megérezte a férfi szagát, és az apjára emlékeztette.

Én is kérek halat – mondta a tanítójának, mert éppen az aznapi kiosztáson volt a sor, mert már csak egy bébiételes üveg volt. Megkapta, és boldogan leült velük a padba. észre se vette, hogy a tanítóhoz szólt. Áttört egy láthatatlan üvegfalat. Magabiztos lett, mint ahogy a jó lovas is határozottságot képes sugallni a lónak, az pedig megérzi és meghálálja. Egész délután könnyedén mozgott, akár a búvárok, és ő is kíváncsian vizsgálta a körülötte lévő tárgyakat.

A gondolatok nehezen értelmezik a világűrt és a végtelent. Ő távolabb került a pokoltól.

Megjelent a Magyar Múzsa 2018. októberi számában