Novák Imre: Rigolettó-szelet

Belépek a körfolyosós házba, gyermekkorom és ifjúságom emlékképei közé. A dolgok mozdulatlannak látszanak, de belül valamilyen titkos erők mozgolódnak. Az élet nyilvánvaló jeleit fogdosom. Lelkem a hagyományokra épít. Emlékek tűnnek elő, kivilágosodnak, mint a fénykép az előhívó folyadékban. Felmegyek a lépcsőházban, a Zsolnay csempék bordó világában. Most minden sokkal kisebb. A lépcsőfordulónál megfogom a korlátot, nem lépek a fekete szegélyű kőlapokra. Csak a fehérekre.

Egymásra tóduló szavakat írok. Írom, mesélem, és mindig a civilizáció szellemi állapotáról van szó. Mindig reggel van, halovány köd lebeg. Nézem a megsemmisült tájat, a folyosók emeletre csábító lépcsőit, nézem, mit keresek itt. Előbb utóbb rájövünk, hogy az élet nem szép.

Egyik kedves tanárom olyan férfi volt, akinek a világ minden része minden pillanatban a gondolataiban volt. Univerzális volt, mint Dante vagy Goethe. Élvezni akart mindent ő is, amit érzékeivel birtokba vehet. Igazából a természettudományok izgatták, de a teológia, a történelem és a napi pletykák is érdekelték. Lelkét magánélete kalandjai, rejtett történetei töltötték be. A nőnemű lények iránti élénk érdeklődése hajtotta világ életében, aztán nem csak képzeletbeli események lettek, hanem általában az érzések testiségbe is torkolltak. A vad erotika híve volt, hiába kapott kispolgári nevelést.

Akkor, mikor még én is itt laktam, lakott a közelünkben egy harminc év körüli nő. Csak egy barna hajú kisfiúval lehetett látni. Titokzatosan suhantak a házak között. Szerények öltöztek, mozdulatukban sok franciás pardon rejlett. Anyját nagy szentfazéknak mondták. Vallásossága mentes volt a humortól és bölcsességtől. A nő emiatt menekült el tőle. Egy nap találkozott a kedvenc tanárommal. Már az első nap arról beszélt neki, hogy meg kell szelídíteni az emberi vadságot. Győzködte, megvan hozzá a szellemi erőnk, de valamit elrontunk az együttélésben, a természet zseniálisabb alkotó, mint az ember – mondta. A virág, gyümölcs nagyobb mű, mint egy székesegyház. A politikai, társadalmi közgondolkodás arról szól, hogy valamelyik meg akarja ölni a másikat többnyire a hülye amerikai filmek modorában. Hosszú hónapokig találkozgattak, a nő továbbra is finoman suhant délutánonként az agglegény tanárom lakása felé. Baj lenne, ha már menedék sem lenne.

Volt az iskolában, ahol tanítottam egy tanárnő, aki a fenntartható földi fejlődésről beszélt, és minden tini diákkal meg akarta menteni a flórát és a faunát. Az embereket állatok és virágok formájában látta. Sokat mesélt a gyerekeknek Afrikáról, ahol hosszú utazásokat tett, egyesek szerint az apja vitte magával, aki egy nemzetközi szervezetnél dolgozott, de azt nem lehetett tudni, hogy orvos volt-e vagy diplomata. Szenvedélyesen beszélt, mintha sámlin állva hirdetné az igét a templomban vagy a londoni Hyde Parkban. Szívesen szedtek szemetet vele a gyerekek.

Később gyógyszerrel kezelték kedélybetegség ellen, pedig csak a valóság iránti vágy élt benne erősebben, mint másokban. A szigorúan vett valósághoz ragaszkodott. Utálta, ha filmekben a búcsú után rögtön indul a vonat, morgott, ha látta, besétál a hős a fülkébe, és máris fütyül a bakter, előkerül a vasúti tiszt, és minden egybevág: vége a búcsúnak és indul a szerelvény is. Nincs holt idő, minden klappol.

Egyszer rosszul lett. Mindentől félt, mindenben veszélyt látott. Rettegett, hogy egyszer rászalad egy villamos, fejére esik egy hatalmas hótömeg a háztetőről. Sokszor látta magát falhoz trancsírozva, ahogy egy kocsi elüti a járdán, mert a vezető elvesztette uralmát a járgány fölött. A világ eseményeit nyomon követő ember lévén tudta, mi vesz körül minket a világban, tudta, állandó fenyegetettségben létezünk. Bármikor a földre pottyanhat egy űrszerkezet, becsapódhat egy üstökös, jöhet földrengés, árvíz, elfertőződhet a levegő, felgyulladhat az összes erdő és füstködbe burkolhat egy várost. Bármikor összefuthatunk egy őrjöngő őrülttel, aki túszul ejthet, hogy pénzt követeljen, vagy azt akarja kikényszeríteni, hogy a felesége engedje látni a gyerekét.

Úgy rakosgatjuk össze a gondolatokat, mint a fényképeket szokás. A fiúkkal Juliette Greco és Bigitte Bardot képeit hasonlítgattuk össze Tordai Teriével.

A földszinten lakott a Röntgen becenévre hallgató egykori sikeres öttusázó. Egyik barátnője nőgyógyász volt, de olyan kevesen keresték a praxisát, hogy már azt gondolta, hogy a gólya hozza a kisbabát. Azóta orvos-látogató lett, és közben ornitológiai könyvet lapozgatott. Röntgen egy rábaközi faluba költözött, és hamarosan esküvőre készült. A mennyasszonyt Fifinek hívták, apja hadnagy volt a katonaságnál. A nagy sürgés forgás közepette dunántúli benyomásait, kalandjait készült megírni. Scarlatti Macskafúgáját hallgatta, ami olyan hangokat is rejt, amelyek benne maradtak a műben, amikor a zeneszerző macskája átszaladt a zongorán. A neve is innen származott. Azokat az igazán fontos pontokat kereste a vidéki életben, ahol az igazság délkörei a valóság északi köreivel találkoznak. Bár Kosztolányi szerint inkább méltányosság és emberiességet kellene írni. Elhatározta, hogyha jön a baba, a nőgyógyász barátnőjéhez fordulnak. Egy nőhöz! – hitetlenkedett a hadnagy. Nem csak az Újlipótvárosban lakni világnézet dolga. Az újlipótvárosi világlátás alapján úgy látom, nem vagyok budai, és legfőképpen nem vagyok káderdűlőn lakó és nem vagyok várbeli gondolkodású. Máshol ez úgy néz ki, nem vagyok, nem lehetek női nőgyógyász. De más sem.

Mindenkinek szívja valakinek a vérét, és ettől akkor sem szabadul meg, ha egy szakadék szélén a zubogó vizet nézi, vagy egy csendes patak szélén álmodozik. Engem vonzanak a fura alakok, akik egy-egy álom, vagy valaminek a magszállottjai. Vagy a sakk rejtelmes világában élnek, vagy vallási homályból szemlélik a világot, vagy képzelt létezésben, álomvilágban élnek. Rajtuk nem uralkodnak a világegyetem és az emberi gondolkodás törvényei. Átélik a lehetetlent, minden valószínűtlen valóságos lehet, sőt ez a vezérlőelv is. Sejtelmes tündérvilágukban nézik a természetfölöttit. Túl a logika határán, az ész határfalán. Szeszéllyel rügyeznek a gondolatról gondolatra. Tudom, hogy csak ők lehetnek boldogok, mert túlkerültek a földi valóságon. Értik a köznapi őrültség titkait.

Visszatérve a szidolozott kilincsek idejére, a körfolyosós házba, a nap besüt a gangra, kovászos uborkás üvegek sorakoznak a fal mellett, tolják őket tovább, hogy mindig érje őket a nap. Rántott hús szaga terjeng, bejárja a gyomrokat, a kisebbik Kaszás gyerek a harmadikon, a korlát szélén sétál, körülötte a csodáló csapat, Erdélyi bácsi, a házmester az öklét rázza, „szállj le, büdös kölyke, mert odamegyek”- sziszegi, – „még csak az hiányzik, hogy ez legyen a divat” – folytatja, de aztán esze ágában sincs felmászni a harmadikra, inkább liftpénz szed, aztán elmegy a borozóba, ő csak úgy hívja: borzóna, az asszonya úgysem tudja, hányan mentek fel az emeletre, és különben is nézi, ki nem fizetett még lakbért.

A mutatvány után Kaszás Laci büszkén sétálgat, mindenkinek jól esik egy kis nyugalom, a lányok mellette nevetgélnek, az egyik legszebb Rumi Kati. Róla azt kell tudni, hogy folyamatosan olvas az iskolában a pad. Általában Salingert, de mindig tudja, miről van szó az órán. Legjobban Birnbach Kati néni szereti, ő az angoltanára. Délutánonként zongoraóra után megy hozzá. Időnként találkozik a többiekkel a gangon, de játszani már nem marad ideje, megy tovább, kötelességszerűen. Az elsőn két fiú cipőpasztás dobozokból készített vezetékes adó-vevőkkel bibelődik, telefont akarnak készíteni.

Lakott még a házban egy másik szép tehetségű lány, aki azonban megzakkant, elborult az elméje, megbolondult – mondhatjuk úgy is, hogy meghülyült. Szelleme nem bírta az élet és halál, a szerelem és a szakítás örök ellentmondását. Mindig megragadt egy-egy érzésnél. Pedig kisiskolás korában kitűnő tanuló volt. Csendesen élt, lejárt a közértbe tejért, kenyérért. Családja mindentől óvta. Elégedettnek látszott. Legszívesebben rajzolgatott és írt otthon. Szép betűkkel teleírta a naplóját. Újra diáknak érezte magát. Kézirat napról napra nőt, bibliai hosszúságú szöveget írt.

A házban a szagok, illatok után megyek. Szimatolok a levegőbe, közelhajolok egy-egy ajtóhoz, falrészhez. Az első emeleten Bor néni-szag van, édeskés, tömény, olyan meleg-barna szag, mintha medvéhez hajolnánk, ez keveredik az Ormai néni szaggal, ez olyan hűvös, hideg, mintha jéghez érnénk. A legerőteljesebb Vandáék szaga. Különféle fűszerek illata keveredik, mintha teát vagy kakaót ittunk volna. A gondolatok felfrissítenek, mint a jeges víz a szauna után, mikor már a gőz kiszedte belőlünk a mérgeket.

Gyerekkoromban magányosan élő öreg nénik laktak egy-egy szobában. Társbérletesítették a nagy lakásokat, miután a férjük itt hagyta őket a háború után. Siratták az elesett katonát, az elhurcolt vagy bebörtönzött tanárt, tisztviselőt. Olyan események sodorták őket ilyen helyzetbe, amelyek fölött nem volt hatalmuk. A megmaradt néhány porcelánszobor, festmény, fénykép és régi pongyola emlékeztetett a boldog időkre, az egykor polgári életformára, amikor még pálmafák voltak a földszinten. Bennem egy jegesmedve szobrocska maradt meg legjobban. Nyitott szájába dugtam az ujjam. Igazán bizarr volt.

Én illendően viselkedtem velük, ha behívtak magukhoz egy kis édességre vagy maceszra. Néhányukat én sétáltattam a folyosón, mert az utcára már nem nagyon merészkedtek. Ebből állt a napi volt a levegőzésük. Görcsösen kapaszkodtak a karomba, bizonytalanul lépkedtek, nekem kellett elmondanom, mi történt az utcán, milyenek az emberek. A legjobban Vilma néni izzadt. A verejték gyöngyözött, folydogált az arcán, karján, feltehetőleg egész testén. A vonalak titkosírása végigfutott a szeplők, szőrszálak, bemélyedések, domborulatok, barázdák körül, lerajzolták életüket, sorsukat. Volt olyan köztük, aki olyan gyengén látott, hogy már csak a fényt észlelte, neki még a gangról is mesélni kellett. Bájukat vesztett asszonyok voltak, akik elvesztettek mindent, gyereket, férjet, vagyont. Néha levél érkezett külföldről a disszidált gyerektől, vagy valamilyen rokontól. Főleg Amerikából jöttek a lapok. Később csomagok is, aztán volt, akit meglátogattak, hoztak nekik ruhát, illatszert, kisrádiót, amit eladtak. Anyám is vett amerikai hálóinget, meg nejloninget, orkánkabátot nekem meg az apámnak. Gondoskodó családban nőttem fel, de mióta a szüleim meghaltak együtt nevelnek a lányaim és a fiam a feleségemmel.

Az elsőn lakott egy író. Egy íróféle, aki megrekedt Kassák és Babits között. Olyan ember volt, aki szándékosan hátat fordított a XX. századnak. Nagy Pál volt a neve, mikor becézték, Nagy Palinak hívták, ebből született a Nappali elnevezés. Ott áll a Nappali – mondták már iskolás korában is. Nem tett különbséget a valóság és a képzelet között. „Így van, vagy is lehetne” – nála ez egyrement. Nem keresett különbséget a helyzetek között. Nem volt ellenanyag benne, nem volt agresszív. 1956 után az ő családjában is torlódtak az események, újra szétszóródott a család, mint máshol. Aztán csak kérdezgethettük: ki ölte meg Kennedyt, Andy Warholt meg a nagybátyámat? Újra Európa közútjára kerültünk.

Nappali anyja szenvedélyes dohányos volt. Arra volt büszke, hogy gyerekét is úgy szoptatta, hogy a bal kezében ott volt cigaretta. Apja sokat utazott, és az anyjának lett egy szeretője. Egy papucsmotor-versenyző, ezért gyakran ment a gyerekkel a Dunára, hol versenyre, hol edzésre. Aztán a gyerekek unták a motorbúgást, az állandó szelet a parton, nem volt kellemes az együttlét. Lassan idegenedetek el egymástól, mikor már megunták a bujkálást és a gyerekeke nyűgösködését.

Nappali az írás öröméért írt. A tények nem érdekelték. Fogalmak és szavak vették körül. A fogalom és világa, szóban leírva. Verseket egy titkos szerelméhez írt. Egyik írásában egy tizenhat éves lány hulla részegen sétálgatott egy húszéves fiúval, aki egy hirtelen mozdulattal leteperte és szeretkezett vele. A lány csak órák múlva vette észre, hogy csupa vér a cucca. De nem emlékezett semmire. Ezt megmutatta nekem, egy kis könyvben volt, amit magának dedikált. Azt mondta már kiskorában is ilyen történeteken töprengett.

Hihetetlenül pontosan emlékezett régi eseményekre, és szívesen brillírozott is ismerősei körében jó memóriájával. Megnyugodva hallgatta, amikor ámuldoztak emlékezetén. Bújócska volt ez a halállal nála. Egyébként türelmesen nézett, mint egy vallásteremtő. Biedermeier diszkrécióval szólt még a kocsmában is. Az italtól gyorsan elálmosodott, és olyan gyorsan elszenderedett, mint a pálinkától a csecsemők. Gyakran a magas eget kémlelte, nézte mélységét, távolságát, azt mondta, hogy érzi, az visszatekint rá, belelát sejtjeibe, hogy lássa, mi az emberi egy virágban és egy rovarban. Volt még egy szokása. Ha focizni ment, akkor válogatott, elhasznált ruhákat vett fel. A jó focista, a jó játékos nem a külsőségekre ad – mondogatta, ha nevettek öltözetén. Vannak titokzatos dolgok, amelyekről nem tudjuk, mikor törnek fel valamelyikünkből. Ilyenkor elmélkedünk az elkülönülésről és társas életről. Nem gondolkodhatunk örökké a hazánkon, mint a népi írók a huszadik században.

A másodikon lakott egy cipészmester. Üzlete volt a Belvárosban. Finom bőrcipőket varrt, csak tehetősek engedhették meg maguknak, hogy nála vásároljanak. Ismerték a szakmában már a harmincas évek vége óta, könnyen jutott hozzá a jó minőségű alapanyagokhoz, feketén szállítottak neki. „Kéz alatt” kapom – mondogatta. Időnként rajtakapták, a hatvanas évek nem a kisiparosok világa volt. Ilyenkor lefoglalták a készletét, vitték a rendőrségre, de néhány hónap után újra szabad lett, megúszta kisebb-nagyobb büntetéssel, és folytatta az üzletet, ott ahol abbahagyta. Állítólag volt egy jó embere a kapitányságon, akivel együtt volt orosz fogságban, és ő segített neki, ha egy „jóakarója” befújta a nyomozóknak. Ha szabadlábon volt, gyakran szivarozgatott vasárnaponként a folyosón, nézegette a szépasszonyokat. Egyedül élt, a felesége még az ötvenes években elhagyta, egy katonatiszttel Veszprémbe költözött, állítólag nem bírta már, hogy állandóan valahol valamilyen nőnél tölti az estéket. Vitte a fiát is magával. A cipészmester úgy szerette a szép nőket, mint az elegáns cipőket. Szívesen csapta a szelet egy-egy találkozáskor a lépcsőfordulónál a piacról hazasiető háziasszonyoknak, akiknek csak a munka, a család és a rohanás jutott. Megszínesítette az életüket a beszélgetésekbe szőtt bókokkal. Legjobban a szalmaözvegyeket szerette.

Fiatal korában jóképű férfi volt. Gondtalanul élt, mint aki örökké tükörbe néz, és nem látja a mögötte lévő valóságot. Az apja hivatalnok volt, talán a kultuszminisztériumban, de lehet, hogy egy biztosítótársaságnál. Jó iskolába járatta a gyerekét. Az Izabella utcai kereskedelmiben érettségizett. Esélyekkel teli élet állt előtte. Megfordult Bécsben, Párizsban is. Nyitva álltak előtte a lehetőségek, az egyetemek kapui, de elpuskázta sorra a jó alkalmakat. Igazából nem érdekelte semmi a bulizáson kívül. Egy nap apja megunta a kalandozásokat, méregbe jött, és elvitte egy cipészmesterhez, hogy tanulja ki a szakmát. Még otthonról is elküldte, hónapos szobát bérelt neki közel a műhelyhez, a külvárosban. Álljon meg a saját lábán. A szakmát meg is tanulta, nem is volt ügyetlen, ahogy mester mondogatta róla. Aztán behívták katonának, csúszott-mászott az orosz vidéken, aztán fogságba esett két évre. Hazatérve, itthon a negyvenes évek végén egy cipőgyárban dolgozott. Párttag lett, üzemi félórákat szervezett, ő volt a meós. Igyekezett emberséges normákat összeállítani, nem is utálták a melósok. Ötvenhatban ott volt a Rádiónál, és ő is híve lett munkás-önigazgatás eszméjének. Bízott a függetlenségben. Ő lett a gyár munkástanácsának vezetője. Járt a Corvin közben is. A forradalom leverése után két évet ült, majd visszament a gyárba, de szabadságra vágyott. Apja halála után örökölt pénzből felszerelt egy kis műhelyt, BM-es ismeretsége révén még engedélyt is kapott. Maszek lett. Beleöregett a huszadik századba. Maradtak számára az elcsábítható csalódott nők. Mindig tudta, hogy hézag vagy csapda előtt áll.

Visszatérve a régi házba, jövök az iskolából, már kézitáskám van, nem hátitáskával járok. Vígan lóbálom, ettem egy fagyit a Rigolettóban. Táskám kicsit nyikorog. Nem igazi bőr. Jön a délután, hozza Ormai nénit, hívhatom hozzánk telefonálni. Mindennap háromkor hívja a lánya. Ormai néni félig vak vagy egészen az, az nem derült ki soha, mert néha meglepő módon látott. A férjével él, Egyetlen lányuk boldog családanya. Olyan csendesen búgnak egymással, ahogy Debussy zenéjében beszél a szél és a tenger. Saci, az unokája nálam kisebb, ő a hétvégeken jön. Az apja orvos, aki kedves mamának szólítja anyósát. Dicséri közgazda feleségét, hogy milyen sikeres a kutatóintézetben, jólesik az öregeknek egyetlen lányuk boldogsága. Az életvonalaik nem gabalyodtak még össze. A gyerek jól tanul. Akkor még nem robbant szét a család, az orvos apa még nem lépett le egy szemészmedikával, a kislány csak később maradt ki a középiskolából, mert nem bírta a tanulást meg a barátokkal való találkozásokat összeegyeztetni. Akkor még meggyőzően mosolyogtak a hosszas búcsúzkodás közben a folyosón a vasárnapi látogatáskor.

Ezekre gondoltam, mikor egy quebeci franciatanárnővel utaztam a Citadella felé a buszon. Velem nézte 900 méter magasból a Szent Lőrinc folyót. Rúzsnyoma estig az arcomon maradt. Hamar véget ért a sétánk, mikor rájöttem: túlbuzgó hívő, meg akarja szabni, mi a jó nekem.

*Első közlés