Oláh Tamás versei

Daphné

Python, a déloszi sárkány legyőzése után,
Apollón büszkeségében eltelve,
– vagy csak unatkozva,
fene se tudja, mit hoz a holnap –
meglátta Erószt,
amint görbe íját éppen felajzza.
– Pajkos gyermek,
mi dolgod e hősi fegyverrel?
Nem a te kezedbe való az.

Aphrodité fia csak nevette,
csibészen ránézett
a költészet istenére,
látta rajta megunta már
nézni istennők keblét,
s így szólt.
– A te nyilad mindenkit,
az enyém, meglátod,
téged győz majd le.

Cornelis de Vos (1584-1651) flamand művész
Apolló és Daphné című festménye

 

Daphné nem mindegy
milyen ruhát veszel fel,
és hogyan viseled,
mikor a nap már borongva jár,
nem mindegy hol sétálsz,
s kihívó járásod akaratlan

kit simogat. Fogad meg az
Olimposzi Istenek
tanácsait!

Mikor Daphné ifjúsága
száz illatával feléje lebbent,
s látta a szél, hogyan játszik,
verseket idézve, omló fürtjeivel,
a hősből rögvest szívlovag lett,
és szomjasan nézte a lány égő ajkait,
mosolyának kristály forrását.

– Nyílj meg, nyílj szét,- suttogta maga elé.
– Hadd haljak öledbe.

Lám-lám az ösztönök hajnalán
az isten is csak ember.

Ne hidd, ami csendes vizek
hullámain, álomszárnyon ringva jön,
s a pillanat hatása alatt,
bontja ki habjait,
az mind ártatlan, s tiszta zenei fény.

Nympha futott, vér serkent ki lábából,
s a hűs forrás eldúdolta neki utolsó dalát.

– Állj meg, ne félj tőlem!
Nem tudod? Zeusz az én apám,
Delphoi földje, Kláros, Tenedos és Patara
nekem szolgál,

a dalt s lanthúrt én hangolom egybe[1].

Értsd meg, nélkülem fele
vagy valaminek, csak teremtő testem
tehet egésszé. Ne fuss előlem!

Egyiket a hatalomvágy,
a másikat a félelem tett fürgévé.

Mindig légy éber,
nézz gyakran a hátad mögé.
Olyan cipőt vegyél
amiben könnyű futnod!
Ismeretlen környékre nem menj!

S járj önvédelmi kurzusra!

Ha a tilalmak hiába zengnek:
mérges nyelvek szitkai
azt mondják majd, bajod
a te hibád volt.

Az üldözőt szerelme szárnyai röpítették.
Lehelete már a leány elomló fürtjeit érte.
– Segíts Föld anyám, – sikoltotta Daphné.
Hangja a szelek húrján messze borzongott.
– Csúfítsd el vesztemet okozó szép alakom!

Érdekes nem a főhatósághoz,
Zeuszhoz fordult segítségért.
De az is lehet csak babonásan
félt nevét kimondani.

Mindenesetre kérése teljesült.
A nympha DNS-ének átírása
azon nyomban megtörtént,
vékony ér a fiatal faháncs alatt
a lány lágy kebleit mutatta,
haja lombbá, karjai ágakká változtak,
válla vonala a törzsben
omlott el, s lábai, mily varázs,
gyökereket eresztettek.
Szűznek örök vagyon,
egy percnyi győzelem,
egy isten felett.

Apollón utolérte, de át nem ölelhette,
igaz, a frissen nőtt kéreg alatt még érezte
a lány keblét, ahogy utoljára megremeg.
Csupán ennyi jutott neki a remélt gyönyörből.
– Ha nem lehettél az enyém, babérfám leszel.
Örökzöld leveleidet, csókjaid  pillangóit
homlokomon őrzöm majd.
A győzelemhez szokott hős, merő szokásból,

valamit mégis birtokolni akart.

Daphnét simogató szelők vigasztalták.
Felhők fénylő könnyei hulltak rá.
Emlékei maradtak ködbe nyúló
bozontos képek, vagy a fa hasadékait
kitöltő tömítőanyaggá lettek.

Sose tudta meg a férfi-isten álcája
mit takart, és mitől menekült meg.

Költők, ha babérkoszorút tesznek
homlokotokra, Daphné emlékét idézzétek:
mintha élete értetek lett volna.

Apollon meg maradjon szoborrá
öntött borzalak.

[1]     Egy sor Ovdius Átváltozások című művéből

 

*

Suttogva, sikoltva

Emlékszem vonzásotok hatalmára,
eleven templomaitok kupoláira,
testetek drága üzeneteire,

a sok mámort, bűnt, bánatot,
lelkifurdalást okozó lányra, asszonyra,
a féltés villámaira[1];

egymásba folynak a tépett tollú képek,
van kit még ma is nevén idézhetek fel,
de van ki csak messze szálló
lehelet a kékben;
– vajon én megjelenek-e még álmában,
szívéig jutva, közületek valakiben?

játsszuk ki a mulandót,
kezeiteket érezzem kezemben,
lássam megint csípőtök táncát,
nyíljanak elém a parancsoló szájak,
a férfi vágyak örök központjai,
jöjjön elő rekedt hangotok,
tűnjön fel a gödröcske
függöny nélküli arcotokon,
gyűljenek újra könnyek szemeitekben

testünk örömöt játszó ritmusára,
suttogva, sikoltva éljük át újra,
ami az égről a fényt leszakítja,[2]
érezzem most is virágaitok kelyhében,
ahogy moccan, lüktet véretek árama
a végső fáradásig…

 

[1]     Vajda János költeményeiből vett szavak

[2]     József Attila: Áldalak búval, vigalommal

 

*Első közlés