Oláh Tamás versei

Levegő

A híg eget bejárva
sem találunk
máshol erre az eleven anyagra,
az engedetlen erőre,
a vihar nehéz lélegzetére,
melyet nyugtalan szárnyak
küldnek sokfelé,
és idegen kiáltások szállnak vele
a világban,
a kezes jószágra,
mely magában dohog, dünnyög,
vagy vigasztalón simogat.

A nehéz hűség tartja
vinnyogva, nyerítve
a közelünkben,
a Föld vonzása fogja fülön,
fon köré
eltéphetetlen szálat,
s mint néma nyáj legel körül minket,
száll, száll
keresztül-kasul a kontinensek,
és a tengerek fölött,
nem tud megszökni tőlünk,
szétterül, de velünk marad,
„mint bársony permeteg”,1
türelmes jó barát,
vagy éppen szúrós közeg,
jön, megy mint az Idő,
az orkán tegnapot eszik,
a holnapi lég a maival
lesz teletömve,
kiissza a felhőkből a mérget,
és kitartóan oktatja szaglószervünket.
A fent és a lent csöndes,
ünnepélyes, a Napvilág,
a hulló planéták didergő tere
üresen nyújtózik,
mi tüdős állatok,
csak itt,
ahol még bőségesen jut nekünk belőle,
élhetünk.
Szívjuk hát egyfolytában,
a nitrogén,
az oxigén,
és az argon
keverékét,
orron be, szájon ki,
nincs egy percünk se nélküle.
Változó az arca égövek szerint,
lehet fázós, mikor
észak homályló havát leheli ránk
tűzben égő fergeteg, mikor
a sivatag forró leheletét hozza,
vagy marad a láthatár se nem hideg,
se nem meleg puha takarója,
arktikus,
trópusi,
vagy mediterrán,
mindegy minek nevezed,
éget, vág, szúr,
és ha nem kapsz belőle eleget,
tested fújtatója leáll.
Mély sóhaj,
vagy pihegés kíséri hangját,
a győztes kacagása szól belőle,
s rád csap, ha kihajolsz a vonatablakon,
bordáid ropognak,
vagy némán emelkednek,
mikor magadba veszed,
néha csak asztmásan köhögsz tőle,
lihegő támadáshoz ad
láthatatlan anyagot,
vagy ihletet a festőnek,
mikor a lelkét leheli a képbe.
Izmai megfeszülnek,
csapkodja a hullámokat,
a roncsolt csónaktesteket
a parti sziklákhoz.
Szerelmi lázban mély sóhaj,
a tomboló vágy cinkosa,
viszi a testek csiklandós illatát,
vagy a robbanás szelét adja,
fuss el tőle messze,
fuss, kifulladásig.
Sötétben, világosban ugyan olyan,
de lehűtve cseppfolyós lesz,
és világoskék,
fáj, lüktet, ellenáll,
veled sír,
veled jajgat,
a betegnek légszomj,
a haldokló hörgése,
sírás és búcsúzás,
az első, édes, nyers hatás,
ami ér, ha megjöttél,
s mikor elmész
az utolsó leheleted
belőle ered.

1 József Attila: Levegőt

*

Most

A pillanat, ami éppen
járja szemem előtt
furcsa táncát,
viszi lomhán a jelent,
hajtja az itt és a most
tenyérnyi üzenetét
a magasba,
aztán valami mégis a földre löki,
– s múlik el,
marad mozdulatlan.

Vajon mivé lesz?
A ködbe fúlt világosság,
a szemhunyás után
hová tűnik?
A kép képre íródik,
ami megtörtént eltűnik,
por, korom, s ami még látható
derengő mélységbe hullik.
Az eleven szégyen
testbe zárva hallgat.
A távoli tenger hiába énekel.
A tegnap szál virág,
mit már letéptek.1
Hervadtan hever.
A kimondott szavak
sírdogálnak egy keveset,
aztán fekete rögök közé
keverednek, hiába vágynak
a kék világba.
Múltam tükröm mélyéből
néz gyarló örökösére.
A távlat csalóka,
ami szép megcsúnyul,
a rút ránca kisimul.
A hűtlen tegnap most
keres társat,
de magában marad.
Kavargó leveleit veti rám.
Amit éppen átélek
megvénül hamar,
szétmállik, kihull kezem közül,
megfogni többé nem tudom.
Összedermed, üteme kihagy.
Kerengő kiáltása
a messzeségbe olvad.
Vissza nem repül.
A most marad kapu
ég és föld között,
vize visz, elsodor, szele
borzolja hajamat,
felhője köhögtet,
villáma ragyogtat.
Még a régmúlt
nyirkos leheletét fújja,
a tegnap fásult szokásait
élteti tovább.
Fehér a haj, a pupilla tág,
holnapom hó fútta távoli táj.
Kitör a vulkán,
hegyre rót vörös ránc lesz.
Ami következik,
a fülledt és sötétlő
függöny mögött felsejlik,
a névtelen, tárgy-nélküli kép,
nem fárad, türelemmel vár.
Jelenem az ős-forrásból
táplálkozik.
Most ablakot nyitok.
Karjaimat kitárom.
Az ölelő égből merítek erőt.

 

1Federico García Lorca: A sejtelem

*Első közlés