Ózdi Annamária versei

a tű fokán

nem tudom, még mennyi időm van vissza,
de megjárok mindent, amíg csak lehet,
s bár a múlandó perc napjaimat issza,
mégis arcomat őrzik tavaszi fellegek.
Nem tudom, napom még meddig ragyog,
s merre tart a hófehér lélegzet,
társam sír lesz -e, vagy az angyalok
majdan a sötét szemfödél felett?
Nem tudom, meddig kortyolhatom az égnek
megannyi fényes bűvöletét,
s hogyan láncoljam mindezt magamhoz, hogy ne
hulljon ökölben szorítva szerteszét.
Nem tudom, hogy kint vagy bent
szebb – e az elszürkült világ,
s milyen titkok égnek benne,
a tűfokon túl odaát.
S, ha egyszer tudom, kivé lettem,
leül e mellém az éj csillaga,
s kezem kezébe fogva ígéretet tesz – e,
ha eljő a nap egyszer visszavisz haza?

*

macska

volt egy macskám, fekete folt,
kedvelt a kanapén lenni,
nem nyávogott, csak néha dorombolt,
ha akart valamit enni.
Olykor mozdulatlan bámult, jaj, hogy szerettem én,
mikor farkasszemet nézett velem az asztal közepén,
innen átugrott a székre, majd futott tovább
árnyékcsíkot húzva keresztül a szobán.
Kiment a konyhába, s a kaját úgy kérte,
hogy beledugta orrát az üres edénybe,
aztán jóllakott cicafejjel elindult felém,
hogy velem vegye biztosra gúnyos önérzetét.
Lábamhoz dörgölőzött, s körbe – körbe járt,
karcsú testével kérlelgette magát.
Majd pillanatok alatt a lábamra mászott,
onnan hódítva meg a maradék világot.