Sipos Gábor Gergő versei

Miért szerettem azt a reggelt,
mikor azt álmodtam, ott vagyok
árva, gyenge karjaidban,
s a mosolyodban rám ragyog
az összes jó, mit kaptam egyszer,
s tudván azt, hogy meghalok,
halkan, csendben már alig van
bármi, amit adhatok.

Két szemedben barna tenger,
édes, mézes fájdalom.
Miért szerettem azt a reggelt,
miért szerettem? Nem tudom.
Nincs már bennem semmi jóság,
nem mosolyogsz már nekem.
Halál szórja forró csókját,
s átkarolja életem,
átöleli életem,
elborítja életem.

*

S miattad várom az őszt,
elhalni aranyló,
emésztő, nagy, puha,
ódon illatú őszben,
ahogy elvesztem akkor,
mikor elszáradt falevélként
libbentem
barna tekinteted árnyán,
hűvös pillantásod szele
elborított a reménnyel,
hogy nem kell már e
kegyetlen
verőfényes nyári melegben
mosolyogni sokáig,
mert eljön az ősz és
körbeölel
révetegen szomorú,
józanító suhanással.
Igen.
Nincs egyebem
csak az ősz,
csak az elmúlás,
s a szemfödelem
a szerelmed,
pillámon csendben időz,
rohanással.