Sipos Gábor Gergő versei

Holnaptalanul élek a múltban
soha nem fogom megtalálni a helyem
jelen vagyok, mint elkövetkezendő emlékek
és várom, hogy újra legyél…

*

Úgy halok meg, ahogy születtem.
Öntudatlan és tehetetlen.
Mezítelenül, ordibálva,
akaratlanul és hiába.
Szerettél? Kár! Mondhattad volna…
S hallgattam volna naponta.
Szerettelek? Á! Csak hazudtam…
Mindenkit szerettem titokban.
De legfőképpen a mosolyod,
mely gyógyított s kárhoztatott.
Álmaimban, ha felébredek,
mindig ott látom a két kezed,
ahogy rám simulva dúdolod,
hogy a két karom az otthonod.