Smelka Sándor: A horizont

A tanítvány ismét felment a hegyre s megállt a mestere előtt. A mester egy napsütötte sziklán ült és nézte a völgyet. De nem csak azt, ami közvetlen a hegy alatt terült el, és aminek a közepén egy város épült, hanem az összes völgyet és az összes várost, ami a horizontig tarkállott, lármázott. Nem tudott betelni a látvánnyal.

– Mester – mondta a tanítvány – már nem érzem jól magam a völgyben, ahol születtem. Mindig azokra a városokra gondolok, amiket itt mutattál nekem a hegyen, amiknek a létezéséről sem tudtam idáig.

– Tudom, min mész keresztül – válaszolta a mester. – Amikor először jöttem fel ide, és szembesültem az igazsággal, én is így éreztem, mint most te.

A tanítvány elcsodálkozott:

– Te tudtad, hogy ez lesz? Tudtad azt, hogy mihelyst meglátom, hogy a világ nem csak a mi völgyünkből, városunkból áll, nem találom majd a nyugtomat? Tudtad, hogy számomra már végleg szűk lesz a völgyem?

– Igen, tudtam. Tudtam, hogy aki feljön ide, annak a város már elviselhetetlenül kicsi lesz, a világ pedig még félelmetesen nagy. Se itt, se ott nem tud már élni. Aki egyszer feljön a hegyre, az itt is marad.

– Miért nem mondtad, hogy a tudásnak ez az ára?

– Ha mondtam volna, feljöttél volna velem?

A tanítvány nem válaszolt, csak leült a mester mellé és nézte a sok ezer völgyet, várost, melyek alattuk tarkálltak, lármáztak egészen a horizontig.

Nem tudod betelni a látvánnyal.

*Első közlés