Oláh Tamás versei

Rés

A költő otthona gömb-alakú [1],
magában él, elhagyatottan,
önmagától kérdez,
amit lát és hall saját magára
sugárzik vissza,
amiről nem álmodhat,
arról képet festeni nem tud,
amit elhagy homályban marad,
a jelenvaló átélése nélkül
élménye nem keletkezhet,
finom műszere a változást
nem mérheti,
a szín forog körülötte üresen,
nélküle.
Kell egy rés, amin át kitekinthet,
hogy a fénybe mártózó
eleven szavak
köréje gyűlhessenek.
A tág tájon jó csodák, költővágyak
keringnek,
illatok ágyain tücsökszó
a csend,

a bronztesteket bársonyos
öröm öleli át.

[1] Weöres Sándor: Én és a világ

*

A szavakon túl

Figyeld meg a beszédet,
ahogy sodródva árad,
örvényeket kavar.
A mondatok vonakodó karjai
magasra nyúlnak,
súgnak, sóhajtanak,
napról, éjről csacsognak,
visszakanyarodnak,
felbomlanak,
laza hordalékot hajtanak maguk előtt.
A szóhullámok habokat vetnek,
jelek sorát írják,
ha olvasni tudsz belőlük,
eléd tárul a rejtett üzenet.
A győzelmében nem bízó
mélyről jövő sóhajjal
kezdi szavait,
a kényes kérdésre adott válaszát
egy torokköszörüléssel indítja a másik,
a gyűlölettel teli ember ajka eget nyel,
mondatát
egy lélegzetvételi szünet előzi meg,
a harapós szavak hatását
a beszédet kísérő
lándzsaéles hangsúlyok felerősítik.

A mondandóját fuvolahangon,
pajkos kacagással keverő
hosszú pillájú nő,
teste rejtett tájait is
elénk varázsolja.
Ki kénytelen bókolni annak,
akit utál,
száraz hangja alkonyával
takarja be szavait.
A csengőn csillogó hangjából is
kihalljuk a méregbe mártott tüskéket,
és gyanakvón fogadjuk
a ringó csípővel kísért szó-maszkok mögül
jött ígéretet.
Hangszálak szokatlan szökdelése
kobra-sziszegéssé változtathat
egy hízelgő mondatot,
és az összeszorított fogak közül
jött könyörgés,
lehet szitokszónak hangozik majd.
Szelídnek tűnő szavaid
szád szélén szégyené mélyülhetnek.
A rosszkedv felveheti a jó köntösét,
ám meg is tarthatja eredeti
pogány zamatát.
Van ki az
ártatlanság szép színe alá rejti
falánk és vérmes vágyait. [1]
Valót mond mégis hazugnak hiszik azt,
kit szolgává tett a csőcselék had.
A galamb is ijedten menekül,
ha varjúcsapat közé téved.
Ha a szónok szembekötősdit játszik
az ablaktáblán verdeső pille
szárny-remegését
utánzó hangja
lesz árulója.
Azt, aki számoszlopok hátára állva,
hitegetéseivel kívánja valódi tervét
eltakarni, szeme
dülledt pislogása
hamar leleplezi.
A hazugnak szöggel átszúrt nyelvel
kell beszélnie,
szóismétlései mutatják nem mond igazat.
Az ezüstkürt zenéje recsegéssé torzul,
ha félelem-sikollyal vegyül,
a közvetlen szó,
örömből kiszakadt hang
viszont aranykötésbe teszi
a vonzalmat.
Szájak, nyílók, csukódók
legyenek mezítelenek!
Ha szavaid
álom-élete önmagával azonos marad,
nem karmolnak, nem csalnak meg senkit,
a hajnal madárdala kíséri
szelíden szedett betűidet,
s az sem bánt majd,
ha azok, kiknek
ész-fénye éppen meginog,
félreértik közlendőidet.

[1] Shakespeare: Othello (Szász Károly fordítása)

*Első közlés