Smelka Sándor: Hazafelé

Tante Frieda minden vacsora után elindul haza, Unterjettingenbe, hogy meglátogassa édesanyját. Tante Frieda kilencvenhét éves, pontosan negyven éve annak, hogy eltemette anyukáját. Ennek ellenére gondosan összecsomagol: fogja a kosárkáját, amiben van már gombolyag, cérna, néhány színes zsebkendő. Ezekre rárakja még a papucsát, majd az egész kosárkáját elhelyezi a kerekes járókeret csomagtartóján. Ezzel indul is haza. Előtte azonban illedelmesen elköszön a szobatársától, aki már lefekvéshez készülődik, megköszön mindent a délutános gondozóktól, akikre a folyosón, esetenként a nővérszobában talál rá. A délutánosok pelenkákat, mosdótálakat tartanak a kezükben, esetleg inzulinadagolókat. Mindig rohannak, de azért udvariasan biccentenek a néni felé, sőt jó utat is kívánnak.

Tante Frieda pedig még egyszer leellenőrzi a kosárkáját, hogy valóban minden ott van-e, ami az úthoz kell: papucs, zsebkendő, gombolyagok. Anyukája szeret kézimunkázni. Nagyon szép asztalterítőket hímzett régebben. Ha minden megvan, elindul a folyosón, át az üres ebédlőn, ahol egy pillanatra megtorpan a zongora előtt. Újra az anyja jut eszébe: mintha zongorázott volna valamikor. Igen, igen, határozottan emlékszik, hogy az anyukája zongorázott, és leginkább Beethovent játszott. Esténként a Holdfény szonátát zongorázta. Tante Frieda és az öccse állandóan ezt kérték tőle lefekvés előtt. Nincs is jobb Beethovenre elaludni, mosolyog Tante Frieda.

Kilép az udvarra, elsétál a virágágyások mellett, megáll egy-egy liliomnál és a nyírfánál. Unterjettingenben rengeteg a nyírfa. Nincs is olyan udvar, ahol ne állna egy. Nekik is volt nyírfájuk. Szinte maga előtt látja, ott állt a kút mellett. Vajon megvan-e még? Vagy kivágták? Egyáltalán: mikor volt otthon utoljára? Erre azonban nem emlékszik.

Elsétál egy gazdasági épület előtt, a kukák mellett üres pelenkás dobozok hevernek egymás hátán, aztán megérkezik a kijárathoz. Megáll a táblánál, aminek egyik oldalán – az utcafelőlire – az van ráírva, hogy Seniorenheim Bethesda, a másikra – az udvarfelőlire – az, hogy Auf Wiedersehen! Bólint, hogy viszlát, és kigurul egészen az országútig, miközben nem is sejti, hogy a nővérszoba ablakából figyeli őt egy lelkiismeretes szempár, ha netalántán mégis csak…

Jobbra az út lejt, balra pedig emelkedő van. Ki tudja meddig?! Egyáltalán merre van Unterjettingen?! Milyen messze van innen?! Talán busszal kell menni. Hol lehet a megálló? Újra körbenéz. Jobbra lejt az út, elveszik a fák között. Balra meredek, fenyők szegélyezik. Tante Frieda teljesen tanácstalan. Egy kicsit még vár, töpreng, aztán megfordul. Nem olyan sürgős hazamenni. Mi történne akkor, ha itt töltene még egy éjszakát? Itt?! Hol is? De már látja is a feliratot: Bethesda. Ja, igen: Bethesdában.

Visszasétál arra, amerre jött. A folyosón összeakad a délutános gondozókkal, akiknek elmeséli, hogy most már késő haza mennie, mindjárt este lesz, majd holnap. A gondozók megértően bólogatnak ilyenkor, és amikor Tante Frieda elfordul, megkönnyebbülten elmosolyodnak, és mielőtt elrohannának a dolgukra, még egy pillantást vetnek a kilencvenhét éves néni után, ahogy a szobája felé sétálgat és – ki tudja, miért? – a Holdfény szonátát dúdolgatja magában.

Másnap este Tante Frieda újra megpróbál hazamenni.

Minden este újra megpróbál.

*Első közlés