Smelka Sándor: Kabát!

Minden nyolcéves kislány kutyát szeretne. A mi Dorinánknál ez a kutyaláz tavaly ősszel kezdődött, amikor Aliz – az egyik osztálytársa – meghívta őt a szülinapi partijára. Gáborékat – a szülőket – már régről ismertük, óvodába is együtt járt a két lány, így ez volt az első olyan alkalom, amikor a kislányunk nélkülünk bulizott. Mi csak odavittük és elhoztuk.

Hazafele a kocsiban Dorina nem a tortáról beszélt, sem az ugróvárról, sem az új barátairól, csak Aliz kutyájáról lelkendezett: milyen ügyes, milyen cuki, milyen édi. Persze ő is szeretne egy kutyát, aki legalább olyan aranyos és ügyes lesz, mint Alizé. Ja, és nem mellékesen Kabát lesz a neve.

– Miért pont Kabát? – kérdeztük.

– Mert Alizét is úgy hívják.

Még lefekvéskor, fogmosás után, is ízelgettük a szót:

– Kabát… Kabát… De hülye név egy kutyának. Jó, hogy nem télikabát.

Egyébként nem forszíroztuk ezt a kutyadolgot, bár egy éve már hogy családi házban laktunk, de volt még mit felújítani otthonunkon, például a szakadt, rossz kerítést, amit az előző tulajdonostól örököltünk. Az ember nem visz haza kutyát egy ilyen udvarba, a végén még elszökik az eb. És akkor kalap-kabát! (Kabát! De hülye név!)

A tél folyamán Dorinának hétről hétre eszébe juttatta valami a leendő kutyáját, főleg karácsony előtt. (Milyen klassz lenne, ha a Jézuska hozna egy kutyát, ami persze szép és okos lesz, pacsit is ad majd, újságot hord be és Kabátnak fogják hívni.) Kabát?! Megint ez az ostoba név! Mindenesetre megvontuk a vállunkat ilyenkor, hol van még a tavasz, hol van még a kerítés?! Hol van még az a kutya?! Dorina addigra el is felejtheti ezt a nevet.

Az első tavaszunk úgy köszöntött ránk a kertes házban, hogy a kislányunk továbbra is Kabátnak hívta a leendő kutyáját. Következetesen. Ekkor már egy kicsit zavart a dolog, főleg azért, mert a kutya már elérhető közelségbe került.

A fiatal házasok városból költöztek ki abba a közeli faluba. Ott megvettek egy lestrapált parasztházat a hozzá tartozó óriási udvarral együtt. A házat fel akarták újítani: villanyszerelőként sok dolgom volt náluk azokban a hetekben. Ők a házhoz nem szakadt kerítést örököltek az előző tulajtól, hanem egy kiskutyákat váró németjuhász-keveréket. Persze szóba került a várható szaporulat, már a Facebookon és hirdetik, pedig még meg se születtek a kiskutyák, de hát előre kell gondolkodni, nem egyszerű kutyakölyköket elajándékozni. Nekem is felajánlottak egyet. Nem ígértem semmit. Otthon megbeszélem, mondtam.

– Legyen? – kérdeztem este a feleségemtől.

– Legyen.

És lett. A kölyköket május végén tervezték elválasztani. Ez pont kapóra jött nekünk, ugyanis a lányunk június elején született: kiváló időzítés egy szülinapi kutyára. Dorina eközben mit sem sejtett. A kutyát általában mi hoztuk szóba ekkor. Beszélgettünk vele a felelős állattartásról, a kutyával járó feladatokról. Dorina csillogó szemmel figyelt, talán mégis csak megsejtett valamit, és mindig elmondta, hogy ha egyszer lesz kutyája, milyen szépen fog gondoskodni majd Kabátról.

Ez a név sehogy se tetszett nekünk. Mi az, hogy Kabát?! Az óvatos kérdéseinkre, mindig azt a választ kaptuk, hogy Aliz kutyáját is Kabátnak hívják. A szülinap előestéjén, (másnap reggel indultam a kutyáért) újra felmerült ez a név.

– Beszélni kéne Aliz szüleivel, mielőtt még lesz egy Kabát nevű kutyánk.

A feleségem bólintott, majd a mobilja után nyúlt.

– Szia, Gábor, ne haragudj, hogy ilyen későn… Csak azt szeretném kérdezni, hogy hívják a kutyátokat? Aha. Értem.

A feleségem kinyomta a telefont, felém fordult, és csak ennyit mondott:

– Jackie!!

Nevetve még hozzátette:

– Mint a Kennedy.

De a mi kutyánk Kabát lett, az utóbbi hónapok alatt már a szívünkhöz nőtt ez a név.