Smelka Sándor: Komámasszony, hol a holló?

Csitt! Ne olyan hangosan! Nem szeretném, ha egyesek megtudnák, hogy erre járok. Nem, nem egy elfuserált bagoly vagyok. Bizonyára csodálkozol, hogy hollóként éjszaka settenkedek itt, mi?! A helyzet az, hogy illegalitásban vagyok. Csitt! Köröznek, és nagyon kérlek, ne lődd le azt a poént, hogy „komámasszony, hol a holló”! Hogy-hogy miért köröznek?! Butaságot csináltam. De még mekkorát! Ilyen hülyeséget még nem csinált holló!

Az egész kalamajka egy szép őszi napon kezdődött. A szokásos reggeli repülésemet végeztem az erdő felett, amikor meghallottam a kürtök hangját, a kutyák ugatását, a lovak dobogását. Mindjárt sejtettem, hogy vadászat lesz. No, gondoltam, jobb, ha meghúzom magam, mielőtt még engem is leszednek. Valami azonban nagyon piszkálta a csőrömet. Tudom, tudom: le kellett volna lépnem onnan piszok gyorsan, de utólag már könnyű okoskodni. Szóval közelebb repültem a vadászokhoz, akik már javában hajtották a vadakat alattam. Ennyi embert még nem láttam, tele volt az erdő elegáns nagyurakkal. Csillogott-villogott rajtuk a sok-sok ékszer. Nincs olyan holló, aki képes lett volna elrepülni onnan. Én se vagyok fából! A sok nagyúr között mindjárt feltűnt nekem egy nagy orrú ember. Nagyon nagy úr lehetett! Mindenki körülötte sertepertélt, hajbókolt. Hej, ha tudtam volna, hogy ő a király! Igen, gondolhattam volna, de nem viselt koronát, csak egy sisakot hordott, meg azt az aranygyűrűt az ujján. Na, azt viszont mindjárt kiszúrtam magamnak, mert olyan szépen csillogott, de olyan szépen… Tudom, tudom, menekülni kellett volna onnan csőrrel-szárnnyal, de a galambok szerelmére, holló vagyok! Egyszerűen megbabonázott a gyűrű. Repkedtem a nagy orrú felett, persze óvatosan, nehogy meglásson. Mindenáron akartam azt a gyűrűt! Már majdnem feladtam, de délután a nagy orrú nézegetni kezdte a kiterített vadakat, az egyik szarvasnál pedig összevérezte a kezét. Ekkor elindult a közeli patakhoz. Az elegáns főúr… illetve a király (jaj, szegény fejem!) levette a gyűrűjét a kezéről, és letette egy közeli kőre. Eljött a percem! Nem is gondolkodtam. Miközben ő mosta a kezét, én elrugaszkodtam a faágról. Olyan zuhanórepülést produkáltam, mint életemben soha! A csőrömbe kaptam a gyűrűt, még hallottam, hogy felkiált a nagy orrú, hogy fogjátok meg azt a hollót, viszi a gyűrűmet. Viszem ám! – gondoltam, miközben eltűntem az erdő fái közt. Senki nem ért utol, senki nem talált rám, mire észbe kapott volna valaki, már hetedhéthatáron túl repkedtem.

Már azt hittem, megúsztam, de a következő nyáron mit látok?! Amerre csak repülők tele van az ország a képemmel. Mindenhol ott vagyok: a zászlókon, a pajzsokon, a szélkakasokon, a katonák ruháján. Ráadásul a csőrömben a gyűrű is ott lóg. Képzelheted, mit érezhettem! Körözött madár lettem. De országosan! Nem gondoltam, hogy ennyire megorrol rám a király. Azért járok mindenhova éjszakánként, nehogy felismerjenek. Micsoda világ! Egy hollót köröznek?! Még a végén deresre húznak vagy mi. Tessék?! Hogy mi van a gyűrűvel? Adjam vissza? Tollas a hátam?! Igen? Akkor ne nézz engem embernek! Már rég visszaadtam volna, de már nincs meg. Hol van?! Odaadtam egy hollólánynak, az meg otthagyott egy szarkáért. Most náluk van a gyűrű, nem tudom visszaadni. Ez az én tragédiám! Körözött holló leszek életem végéig. Micsoda?! Tegyem jóvá máshogy? Például elvihetnék a királynak néhány levelet?! Ez nem is olyan rossz ötlet. Az efféle dolgok úgyis profilomba vágnak. Elrepülnék a levelükkel Prágáig is akár, csak ne legyen priuszom! Indulok is mindjárt. Mit veszíthetek?!

Na, osonok is tovább. Ugye mondanom sem kell, hogy engem nem láttál itt! Csitt!

Nem található automatikus leírás.

Kovács Emil Lajos: Fények és árnyékok (Bábolna)