Spányik Miklós: A gyűjtögető

Józsit már húsz éve ismerem. Egy budai kiskocsmában találkoztunk először. A mosogató csapjába kapaszkodva szidta a feleségét. Az asszony távolabb ácsorgott, és hidrogénezett haját igazgatta. Ez a mozdulat régen kialudt funkciókat próbált feléleszteni az ott imbolygó férfiakban. Józsit rettenetesen idegesítette, egymás után kérte a kisüstiket. Aztán felém fordulva kifakadt:

– Édesapa! Most mondd meg, hát nem egy nagy kurva az ilyen? Én meg elvettem feleségül.

Nem tudtam, mit kell mondani ilyenkor, inkább megvendégeltem. Ahogy telt-múlt az idő, egyre többször csapódott mellém a kocsmában. Sirámai középpontjában a már bomlófélben lévő családi harmónia állt. Józsi akkoriban teniszpályákat gondozott, nyáron locsolt, télen pedig, a korcsolyázók nagy örömére, a jégért felelt. A munka sokat kivett belőle, otthonra csak az alvás jutott. Neje ráunt az egészre, és fokozta az ivást. Józsi úgyszintén. Közeledett a válás ideje. A tárgyaláson egy jót verekedtek, amúgy simán zajlott le az utolsó randevú. Józsi birtokba vehette a szoba-konyhás lakást. Nemrégiben abba a házba költöztem, ahol ő is lakik. Gondoltam, meglátogatom.

– Szevasz édesapa! De régen láttalak, ezt meg kell ünnepelni. Van két flakon borom – tessékelt beljebb.

Alig fértem be az ajtón. A fal mentén kibelezett televíziók sokasága tornyosult egészen a mennyezetig. A szobában áporodott levegő terjengett, és több, ránézésre használhatatlan kacat porosodott a félhomályban. A mozgástér minimálisra csökkent, csupán a heverőhöz ívelt egy kis ösvény.

– Minek ez neked? – kérdeztem.

– Soha nem lehet tudni, mikor jön rá vevő – válaszolta cinkos mosollyal. Majd felém nyújtotta a teli poharat. Arcán döbbenet tükröződött, amikor elutasítottam az italt. Ezután kimentünk a konyhába. A gáztűzhely alatt tömérdek sörös üveg sorakozott. Értek vagy ezer forintot. A tekergőző réz- és ólomcsövekről nem is beszélve. Józsi közben sósborszeszt varázsolt elő a konyhaszekrényből, és felhígította vele a bort.

–  Tudod, még citerázik a kezem – mormolta szomorkásan.

– Honnan a fenéből szerzed ezt a rengeteg cuccot? – kérdeztem némi szünet után.

– Kukázom édesapa! – felelte csillogó szemmel. Mindenre számítottam, de erre nem. Józsi sokkal többet tudott. Dolgozott a farkasréti temetőben, aztán volt segédmunkás, és utoljára a teniszpályák foglalkoztatták.

– Szép kis karrier – mondtam gúnyosan.

– Viccelsz? Manapság, amikor a diplomások belenéznek a kukába, akkor pont én ne csináljam – vágott vissza hevesen.

– Egyébként, ha van kedved, jöhetsz velem portyázni – tette hozzá felvillanyozva. Hirtelen azt hittem, megőrült. Eléggé ismernek a kerületben, feltűnő jelenség vagyok, és nem is olyan ifjú, akkor menjek kukázni ezzel a tökkelütöttel. Később aztán mégiscsak beleegyeztem. Furdalt a kíváncsiság: tulajdonképpen milyen érzések vezérlik az egyént a szemét közelébe. Másnap kora hajnalban megjelent nálam.

– Na, akkor indulhatunk – mondta reszelős hangján. A Böszörményi út elejére bandukoltunk. Némelyik gyalogos vigyorogva utánunk fordult. A jéghideg kapualjban Józsi emelgetni kezdte a kukafedeleket. Irgalmatlan bűz szabadult ki, könnybe lábadt tőle a szemem.

– A kincs az edény belsejében lapul – oktatott, és egyre lejjebb fúrta magát a hulladékba. Könyökmagasságnál sörös üvegre lelt. Aztán csak jelentéktelennek tűnő limlomot bányászott ki. De azokat is megtisztította, és nyomban az árán elmélkedett. Teltek a reklámszatyrok, fülük barázdát vájt a tenyerembe. Délben a Királyhágó tér egyik padján megpihentünk.

– Hát ez egyenlő a nullával – fakadtam ki. Józsi nem szólt, megszokta, hogy nincs minden alkalommal főnyeremény. A rövid sziesztát követően folytattuk a turkálást. Késő délután érkeztünk a konténerhez. Józsi azonnal nekiugrott a keresésnek. Egyszer csak felüvöltött:

– Nézd, mit találtam! És büszkén lóbálta a mérleget. Izgalmas leletnek ígérkezett, a sárgaréz serpenyői is megvoltak.

A hatvanas években láttam ehhez hasonlót egy bolgár zöldségesnél. Józsi agyában tervek születtek, szeme már bankókat látott.

– Te maradj a csomagokkal, én lemegyek a handléhoz, az vesz régiséget, elpasszolom neki. Másfél óra múlva jött vissza. Enyhe dülöngélése nyélbe ütött üzletről tanúskodott. Rólam se feledkezett el: kiflit és kólát rakott az ölembe.

– Saccold meg, mennyiért adtam el? – kérdezte titokzatosan. Szótlanul néztem rá.

– Édesapa! Kétezer forintért! És letérdelt a járdára. A jövő héten az ötszöröséért lesz továbbadva, duruzsoltam magam elé. Lassan eljutottunk a Csörsz utcáig. Az üvegállomány egy részét beváltottuk a boltban. Tíz hosszú őra telt el pár forintért, a fennmaradásért. Koszosan, fáradtan poroszkáltunk hazafelé. A konyhában nyögdécselve roskadtunk a székre. Józsi kenyeret és szalonnát pakolt az asztalra.

– Ezen a környéken te vagy az egyedüli gyűjtögető? – kérdeztem tőle.

– Nem. Lehetünk úgy tízen, tizenöten, de nem ugyanabban az időben, és nem ugyanazon a helyen melózunk. Mindnyájunknak van jól bevált területe, és azt tiszteletben tartjuk. Kerüljük az ütközéseket. Falatozás közben végigmértem ezt az embert. A sors hatvanévesen turkálót csinált belőle, és ő ezt emelt fővel vállalja. Mást nemigen tehet. A szemétből élni művészet, mondogatja sokszor, és nap mint nap bizonyítja is. Indulni készültem.

– Eljössz a lomtalanításnál? – bökte oda az ajtóban. Válasz helyett barátságosan hátba veregettem. Este levittem a szemetet, és megálltam egy pillanatra. Józsira gondoltam, a nagy művészre.