Szokolay Zoltán: Mentés

Oldalirányból nyúltam felé,
hagyta, hogy lassan megérintsem,
nem morgott rám, nem harapott meg,
csak nézett szelíden az Isten.

Rég kirakhatták, nagyon fázott,
közömbösek az emberek,
mindig lesz félrenézni száz ok,
száz érv, hogy ne segítsenek.

Milyen kicsi lett, szinte öntudatlan.
Sokat szenvedett. Csont és bőr. Remeg.
Ő volt az erős összhang hajdan,
ami a világot teremtette meg.

Az ige volt, a rendalkotó szellem,
a mindenségbe zárt szimmetria,
férfi és nő beteljesült szerelme,
test-lélek tánca, titok és csoda.

Árokba dobva, félig agyonverve
fekszik, de ott vár egy jelet,
mert minden gaztett ellenére Ő az,
aki még most is bízik bennetek.