Szokolay Zoltán: Őrláng

Már csak
itt lenn, itt,
gyufalángnyira tőlem
fázik, reszket,
kérdezi, látom-e arcát,
higgye-e,
merje-e hinni, hogy
itt lenn,
itt mindig
velem élne, ha láthatnám most
nyíló száján,
nyitva felejtett száján
hangtalan szó, három szótag,
láthatatlan légáramlat,
futna elébem, s vissza, ahogy csak
eggyé forrott csípőnk hajdani ritmusa tudta,
ott ingázott, ott lebegett
föl-le-le-föl-le,
föl-le-le-föl-föl
az a szó,
az a három szótag,
AZ,
ami már csak
itt lenn, itt,
gyufalángnyira tőlem,
téren, időn túl
volna valóság.

Isten elé zuhan így
testéből kifelé a halandó,
és csak a szó,
az az egy szó,
az a három szótagú szó,
az a kis gyufalángnyi remény
imbolyog végül a nyelvén,
ezzel a szóval húnyva
s újra kigyúlva véglegesen.

Ezzel a szóval, amit neki
nem mondtam elégszer,
s nem mentség, hogy ő se nekem,
mert nincs evilági mulasztás, ami nem bűn,
és nem magyarázat a bűnre a másé.

Téren, időn túl,
gyufalángnyira tőlem
stigmámat viseli,
stigmáját viselem.

*Első közlés