Szokolay Zoltán versei

Egy térről

Felülről, ferdén, mint az orvlövészek,
fényképeztek még ’87-ben is.
Eső szabdalta táj az ablakon.
Váddá nagyított részletek sora.
Számzárak, játszmák, rekvizítumok.
Feltörhetetlen jelszavak mögött
amorf fényfoltok óriáshalmaza.
Államtitok: leplombált kamion.
Egy „mintha nem is lenne” hullahegy.
Percenként szűkebb világrácsközök.
Akár egy fölrobbantott iskola.

A tér, amelyen áll a vaskossuth,
minden lépésünk megjegyzi ma is.
A fákon rügyek: pici kamerák.
A kövön hangyák, szorgos dolgozók
porszemeinket sorba rendezik:
szabadság van, mutassák verssorok!
Fedőszerv neve: tavasz stúdió.
Piros padon hagy, ne félj, nem visz el,
szeret, cirógat, nemcsak megfigyel,
de átszerkeszti, mit mikor tehetsz,
a digitális lelkiismeret.

Elvándorolnál? Innen nincs hova.
Marad a belső emigráció,
a felcsévélhetetlen visszaút,
amelyen minden éjjel végigmégy
a pázsitig, a kőig, véredig,
s a nappal elfelejtett mondatok
megint a szádon, most is kérdezik,
hogy mit vétettél, mikor és kinek,
de válasz nincsen, várod tétlenül,
hogy fentről ferdén szúrja át a fény
a szívedet. S hogy végre juss haza.

*

Öröktavasz, örökősz

sehányak mi sehanyasok
csak hányások friss kupacok
születésünk után azonnal
bevetették velünk és ellenünk
az Eseményt s azóta mind
várjuk hogy mégis megfoganjunk
lélekben testben itt maradjunk
hol sehányak sehanyasok
sem arctalan sem jeltelen
de torlódó fegyvertelen
vershányások földkupacok
cím boríték bélyeg híján
föl sem adott vagy feladott
jelentések gondolatok
hogy kivel miért nem vagyok
és mért nem kaphattunk lapot
sehányak mi sehanyasok
velünk emelte tétjeit
a győztes is a vesztes is
minket lökdöstek át meg át
a foltozott agyonmosott
szent vásznon mely az abroszunk
lepedőnk zászlónk igazunk
ismerjük minden oldalát
vannak ügyes játékosok
mi sehányak sehanyasok
csak elvénhedett magzatok
nénénk biszex húgunk szipus
egyik bátyánk politikus
másik világot látni ment
másik eget karistolgat
káromkodik úgy mond igent
más boltokban vásárolhat
öcsénk a lépcsőházban él
rendszeres nemi életet
foszforeszkál bőrdzsekijén
vöröscsillag horogkereszt
sehányak mi sehanyasok
szüleink már nyugdíjasok
tepertőt rág protézisük
ásó kapa eszme szerint
egyformára lapítgatott
vershányások földkupacok
mélyén rohadnak elveik
szélben imbolygó lelkeket
utánoznak ammóniák
és jézust a sírkert felett
egy baráti hangrobbanás
sehányak mi sehanyasok
selejtes évjárat fehér
világfán fekete levél
neki kell elsusogni a
törvényt arról hogy nincs joga
sem nőnie sem hullnia
csak helyét el nem hagyni s a
saját ágán hintáznia

*

Vonulás

Mióta már nem száll föl egy se!
Kővé meredve, mozdulatlan áll,
teremtőink vezeklését őrzi
megannyi szárnyatárt madár.

Majd nem látunk, s nem marad egy se.
Majd nem hallunk, s vijjogva száll
Nap felé a vadkereszt-csapat.
Elnémulunk. Nincs semmink már.