Szombati Gréta: A lovas szoba

Szombati Gréta vagyok, 14 éves, irodalommániás. Az irodalom minden egyes mozzanatáért oda vagyok, a versért, a prózáért, a költőkért, az írókért. Az írás művészet, ha nem is kézzelfogható. Leírjuk, amit nem mondhatunk ki, barátkozunk a szavakkal, megtaláljuk bennük a szépséget. És ha egy történetből csak egy mondat vagy egyetlen szó is megragad az ember fejében, akkor már érdemes volt megírni.
Budapesten születtem, viszont Cserkeszőlőben nőttem fel, vidéki környezetben. Itt végeztem el az általános iskolát, szeptembertől pedig a Kecskeméti Református Gimnáziumban folytatom a tanulmányaimat. Amikor nem írok, akkor általában olvasok. Nagy kedvencem Kosztolányi Dezső, mind prózában, mind versben. A klasszikusok közül ő áll hozzám legközelebb.
Óvodás korom óta fogalmazódnak meg rövidebb-hosszabb történetek a fejemben, viszont csak másodikban kezdtem el őket papíron is rögzíteni. Harmadik osztályos voltam, amikor először megjelent egy mesém a helyi újságban. Hamarabb írtam, mint olvastam, az olvasást ugyanis csak később szerettem meg, egy helyesírási versenyen szerzett jutalomkönyv által.
Az évek során sok mindent kipróbáltam szabadidős tevékenységként, viszont csak az irodalom maradt meg végérvényesen. Tizenhárom évesen kisebb-nagyobb sikerekkel pályázatokra kezdtem küldeni az írásaimat.
Versekkel nem olyan régen kezdtem foglalkozni, meglepetésemre azonban a Debreceni Nagyerdőért Egyesület pályázatának helyezését Annak súg az erdő, aki hallgat című versemmel nyertem el. Felső tagozatos vers kategóriában lettem harmadik helyezett, ezen kívül azok közé a szerencsés fiatalok közé kerültem, akiket az egyesület felkarolt, hogy segítse őket irodalmi pályafutásuk kibontakoztatásában.
Ha felnövök, szeretnék komolyabban foglalkozni az írással, semmiképpen nem szeretném abbahagyni. Legnagyobb öröm a gondolataim tinta és papír alapú mását a kezemben tartani. Efelé próbálok haladni, ezért írok most is.

*

Szombati Gréta: Annak súg az erdő, aki hallgat

Annak súg,
ahogyan a csend zúg

az erdő,
e földhöz kötött felhő,

aki hallgat,
mint reggel a harmat.

*

Szombati Gréta: A lovas szoba

Szőrén lovagolni olyan, mint mezítláb sétálni. Ahogy a talpad belesüpped a forró homokba, ahogy lábaid a ló oldalának nyomódnak, mintha mindig is összetartoztak volna. Minden apró mozzanat egy meghatározó pillanat. Egymásra utalva, teljesen szabadon. Nincsen ló és nincsen lovas. Egyetlen teremtmény vagytok, egyetlen lélegzettel. Egyedül, ketten.
Tinta sohasem hallgatott a nevére, bár igazából nem is volt neki.
Már legalább tízéves lehetett, amikor hozzánk került, sérülten, elhanyagoltan. Felépülését csodával határosnak tekintette mindenki, aki akkor látta, hanyagul fellökdösve egy ütött-kopott lószállító utánfutóba. Egy kétes külsejű ember ült a kormánynál, akit látszólag annyira érdekelt lova sorsa, mint a fűszálé, amit beszéd közben rágcsált. Még nevet sem fűzött hozzá, úgy emlegette, „a ló”. Azt állította, valamikor versenyló volt, viszont az egyik versenyén komolyan lesérült, így hasztalanná vált. A hasztalan szó tette kétségtelenné Tinta befogadását. Családom közös álláspontja ugyanis, hogy az állatok érző, lélegző teremtmények és nem használati tárgyak, amik egy idő után elavulnak. Így sokkal inkább megbízhatatlan gazdája, mintsem sérülései miatt lett Tinta az első befogadott lovunk. A tanyánk ugyanis nem lómenhelynek indult, a környéken viszont hamar híre ment családom végtelen állatszeretetének, ami változtatott a szemléleten. Egyre több sérült és elhanyagolt állapotú ló gazdáját irányították a tanyánk felé. Lakott már nálunk siket shetlandi póni, aprócska, törött lábú falabella, hatalmas, megöregedett nóniusz, fél szemére vak hucul csikó és egy nyugalmazott, koromfekete versenyló.
A nálunk megfordult lovak többsége néhány hónap után gazdára talált, Tinta viszont maradt. Titkon mindig megkönnyebbültem, amikor egy-egy érdeklődő kocsiját láttam elhajtani a kapunkból, Tinta pedig ennek ellenére is ott álldogált a legelő sarkában, ahol mindig szokott. Szorongva figyeltem, ahogy a látogatók puha orrát simogatják és nevetve hőkölnek hátra, amikor válaszul a sörényét rázza.
Gyönyörű ló, az egyszer biztos. Fenséges sötét külsejét csak bal első lábán húzódó hófehér kesely töri meg, magányosan világítva a mély feketeségből. Ez az apró megszakítás teszi őt tökéletessé. Még ha ettől nem is egészen tinta-fekete. Csodaszép paripa lett belőle, mintha hátrahagyta volna elvétett múltját és új életet kezdett volna a tanyánkon. Talán ő akar maradni és ezt a látogatók is érzik. Neki most már ez az otthona.
Mindig szőrén lovagolunk. Eleinte Tinta sebesült állapotán rontott volna a felszerelések súlya, mostanra pedig hozzászoktunk a szabad nyargaláshoz. Tinta vágtája olyan kényelmesen egyhangú, hogy nincs szükség nyeregre. Ilyenkor még az az enyhe fájdalom is kellemesnek tűnik, ahogy a ló gerince minden lépésnél újra és újra a testemhez nyomódik. Teljes egyetértéssel mozgunk és minden mozdulatunk a másiktól függ.
Szabad vágtáink órákig is el szoktak tartani. A hatalmas vad rét a tanyánktól nem messze, ilyenkor csak a miénk. Senki más nem jár arra, az eleség után kutató gólyákat leszámítva, akiket Tinta olyan nagy örömmel szokott visszazavarni az égre. Ilyenkor, nyáron a fejünk felett delelő naptól indulva nyargalunk a késői naplementéig. Ez nem egyhangú napirend, hanem játék a rohanó idővel.
A mai vágtánkat az utcába költözött új szomszédok bírálták felül. A mi poros utcácskánk ugyanis meglehetősen kihalt és eldugott, alig néhány lakóval, így szüleim egybehangzó meggyőződése, hogy azzal a csekélyke létszámú szomszédsággal illik jó kapcsolatot ápolni. Erre rájátszik, hogy az új lakók egyik tagja éppen velem egyidős. Ez a szerencsés egybeesés minden kifogás alól mentesít, tehát a szomszédlátogatás elkerülhetetlen.
Hogy kimutassam ellenszenvemet az ötlet iránt, Tinta-szőrrel dekorált blúzban és kobak alatt lelapult hajjal üdvözlöm a lakókat, ez azonban látszólag senkinek nem szúr szemet.
A Múza család az utcavégi mályvaszínű házba költözött, amin már legalább öt éve foszladozott az „Eladó” felirat. Most, hogy végre lekerült róla, mintha egy másik, világosabb arcát mutatná. Esténként az ablakokon kiszűrődő halvány fény, a párkányokon sorakozó tarka virágok, a veranda fölé akasztgatott szélcsengők csilingelése egy kis derűt kölcsönöz a fakó kis háznak, lakói pedig további örömmel töltik be az újonnan berendezett helyiségeket.
A Múza család vendégszeretete nem gálánsan mézesmázos, sokkal inkább őszinte. Jókedvű társalgásuk bűntudatot kelt egy olyan személyben, aki titokban folyton arra gondol, mennyivel jobban élvezné most egy tintaszínű nyugalmazott versenyló társaságát, mint új szomszédjaiét.
Eltüntetem a karót nyelt úrhölgy kifejezését az arcomról és megpróbálok nyíltan figyelni Múza úr barátságos hangjára, amint körbekalauzol minket a házban. A menet végén, a felnőttek mögött haladunk Emillel, akivel minden bizonnyal egyidősek vagyunk, egymáshoz szólni azonban képtelenek vagyunk. Csak battyogunk egymás mellett néma csöndben, mint két óvodás. Én Tinta szőrszálait szedegetem a blúzomról, ő pedig a szemüvegét igazgatja folyamatosan, mintha egy mérettel kisebbre lenne szüksége. Ha egyszer elkezdünk beszélgetni, ezt is megemlítem majd neki.
Múza úr a nappali szobába invitálja a szüleimet, hogy meséljen az étkező újrabútorozásának érdekfeszítő folyamatáról. Engem nem villanyoz fel különösebben a téma és amint látom, Emilt sem. Elméretezett szemüvege az orra hegyére csúszott, amitől vén tudósra emlékeztet.
Ezen gondolkodom, amikor könyökével oldalba bök és szó nélkül a mellettünk szaladó lépcső felé int a fejével. Majd minden további nélkül hátat fordít nekem és az emelet felé indul. Pillanatnyi habozás után én is követem. Miért ne tenném? Bármit is akar mutatni, az étkező bútorainak származási országának ismertetésénél csak izgalmasabb lehet.
Amikor utolérem a lépcső tetején áll, egy alacsony ajtó zárjával babrálva.
– Mindig beragad – mondja, anélkül, hogy felnézne. – Azt hiszem, túl régi a kilincs.
Felegyenesedve félrecsúszott szemüvege mögül néz rám komolyan, de jóindulatúan.
– Szereted a lovakat?
Nem gondoltam volna, hogyha egyszer egymáshoz szólunk, én leszek az, aki hátráltatja a beszélgetést. Ez a kérdés viszont olyan váratlanul ér, hogy válasz helyett csak értelmetlen szótagok hagyják el a számat. Miért éppen a lovakról kérdez?
Erre ő kedvesen elmosolyodik és tovább próbálkozik a kérlelhetetlen zár megszelídítésével.
– A ruhádra tapadt lószőr miatt gondoltam – magyarázza, én pedig megilletődve nyugtázom, hogy valaki mégis észrevette az igyekezetemet. – Én is szeretem őket.
Erre végképp nem számítottam. A szomszéd fiúról, akivel eddig képtelen voltam szóba elegyedni, most egyszerre kiderül, hogy ugyanazért érdeklődik, amiért én is. Talán lesznek jobb témáink is, mint túlméretezett szemüvege.
Az alacsony ajtó zárjának kattanása diadalmas vigyorra húzza Emil száját, engem pedig lassan megemészt a rejtek iránti egyre növekvő kíváncsiság. Eleinte szinte hidegen hagyott a szomszéd fiú elszánt próbálkozása a konok kilinccsel, az ajtócska rozsdás zsanérjainak lomha nyikorgására viszont felülkerekedik rajtam az izgatottság.
A szoba vöröses fényben úszik, és túlzás nélkül állíthatom, hogy sivatagi forróság uralkodik benne. Első pillantásra minden lelkesedésem elhagy. A titokzatos rejtek egy padlásszoba. A padlásszobák egyedülálló jellemzője pedig, hogy megtéveszthetetlenül hasonlítanak egy padlásszobára, ez viszont nem egy említésre méltó sajátosság.
Leplezetlen csalódottságom láttán Emil elneveti magát.
– Meglepődtél, igaz? – vigyorog rám cinikusan, amitől szemüvege kissé megemelkedik az orrán.
– Az már biztos – felelem hirtelen támadt szemtelenséggel. – És mit akartál mutatni, igazából?
– Ha nem tetszik, le is mehetsz bútorokról társalogni. Lefogadom, hogy jobban érdekel, hol szerezte érdemleges szakavatottságát az asztalos, aki kacskaringót faragott az asztallábakra. Lebilincselő történet, és biztos forrásból tudhatod, hogy minden egyes látogatás alkalmával elhangzik, tehát ha sietsz, még elkaphatod a csattanót a végén.
– Csak nem valamiféle családi hagyomány náluk az ilyesmi?
– Nem, igazából egy keleti harcművésztől tanulta a deszkák tördelését, de ezzel elrontottad magadnak az egész történetet.
Erre mindketten harsányan felnevettünk. Azzal a fiúval, akivel néhány perccel ezelőtt még beszélgetni is képtelenek voltunk. Úgy érzem, máris annyi mindent tudok róla, mintha a legjobb barátom lenne. Kitűnő humora van és túl nagy szemüvege. Csekélyke tudás, mégis meghatározónak tűnik.
Emil kissé megkomolyodva lép a szoba ablakához, ami egyértelműen közelebb van a vele szemben lévő falhoz, mint a két tenyerem egymáshoz, ha kitárom a karjaimat. Nem kell sokat sétálnia.
A padlásszobát uraló vörös fény, az ablak árnyékolóját elhúzva utat enged a kintről beáradó perzselő nyári napfénynek. Az enyhe félhomály távoztával az első gondolatom, hogy a szobának nem ártana egy kiadós portalanítás. A következő pillanatban azonban fény derül a szoba eddig rejtett árnyainak kilétére, ami valamennyire elfeledteti velem a mindent belepő porréteget.
Az eddig sötét falat újságkivágásokból, régi fényképekből, bekeretezett emléklapokból álló rendszertelenül összeállított képsorozat borítja. A legtöbb ábra lovakkal kapcsolatos. Galopp versenyek felvételei, kobakot viselő, élénk ruhás zsokék sokasága, kezében trófeát tartó, elegáns díjlovagló, újságból kivágott cikkek egy fekete ló fényképeivel. A falba ütött szögeken éremköteg takar el pár képet. Az egyiken pedig egy régi kantárszár lóg a földig. A sarokban falnak támasztott lovaglópálcák és kirojtolódott ostorok sorakoznak.
Nem tudok megszólalni. A mesét, a harcművész fafaragóról elnyelte a csend. Semmisnek és jelentéktelennek tűnik. Közelebb lépek a falat takaró képekhez. Hirtelen ráeszmélek, milyen fullasztó hőség uralkodik ebben a picike szobában. A tenyeremet dörzsölgetem, megpróbálom kiűzni belőle a remegést. Mutatóujjammal végigsimítom a megsárgult újságkivágást. „A világelső idén sem hagyta magát legyőzni. Stefi ismét fölényes győzelmet aratott a világ csaknem legnagyobb és legrangosabb lóversenyén!” Mellette pedig a fekete-fehér fénykép egy hatalmas, sötét lóról és büszke gazdájáról. Egyértelmű kérdések fogalmazódtak meg bennem. Végül mégsem teszem fel egyiket sem, egészen mást kérdezek helyettük.
– Ki a férfi a ló mellett?
– Az apám – feleli Emil habozás nélkül.
– De akkor ki…
– Aki odalent olyan nagy lelkesedéssel beszél az étkező bútorairól? Anya férje. De nem az apám.
Tekintete komoly, de nem borús. Valahogy úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli a dolog, engem viszont annál inkább. Nem tudom, mit illene ilyenkor kérdezni, anélkül, hogy fájdalmas emlékeket idéznék fel benne. De egyszerűen úrrá lesz rajtam a tudásvágy. Vagy a rémültség.
– Lovagolt?
– Versenyszerűen – majd rövid szünet után egy el nem hangzott kérdésemre is választ kaptam. – Stefinél gyönyörűbb és tehetségesebb lóval még nem találkoztam. Egy csoda volt.
– Csak volt?
– Megsérült. Egy kisebb tereplovagló versenyen. Szörnyű. A többszörös világbajnok egy amatőr versenyen adta fel az egész pályafutását.
Szeretem, ha valaki úgy beszél egy lóról, mintha ember lenne. Aki valójában a barátjának tartja őket, annak már fel sem tűnik a kettejük közötti különbség. Semmit nem tudok a szomszéd fiúról. Semmi igazat.
– És az apád?
Azt hittem, ezzel a kérdéssel túl sokra mentem. Megpróbálhatnám visszaszívni, de mindegy, már, amikor kimondtam. Ezért eléggé meglepőnek találom Emil nyugodt hangját.
– Ő is megsérült – rám mosolygott, mintha szavai egészen más jelentéssel bírnának, mint ahogy én értem őket. – Csak ő súlyosabban. Stefi csak a pályafutását veszítette el. És a gazdáját.
A falra ragasztott képet nézegetem. A fullasztó melegtől ájulás kerülget. Az elhangzottaktól pedig sírás.
– Mi lett Stefivel? – a hangom átlagos és monoton, miközben igazából a könnyeimmel harcolok éppen.
– A lovasudvar, ahol tartottuk, eladta. A tudtunk és beleegyezésünk nélkül. Fogalmunk sincs, most hol lehet.
Rám néz. Még mindig nem látszik szomorúság a tekintetében, szavai megnyugtatóan csengnek. Mintha helyet cseréltünk volna és neki kellene erőt lehelnie belém a szívfacsaró történet hallatán. Mintha nem is az ő tulajdon múltjáról beszélnénk. Hogy képes ilyen nyugodt maradni?

***
Persze igazából tudom, hogy én miért nem voltam képes rá. Hogy miért kezdtek el patakokban ömleni a könnyeim a szomszéd fiú titkos padlásszobájában. Hogy miért nézett rám az a szokatlanul gondterhelt arc az autó visszapillantó tükréből.
Az a nyomasztó gondolat újra és újra előtör bennem, én pedig újra és újra elhessegetem. De képtelen vagyok elfelejteni.
Az égen a nap szemrehányóan boldogan ragyogott. A hangulatomhoz jobban illett volna egy hirtelen érkezett nyári zápor, hogy az esőcseppek gyorsasági versenyét figyelhessem komoran a kocsiablakon. Ehelyett úgy éreztem, hogy a forróság komótosan égeti a karomat.
Amikor hazaértünk, szinte kizuhantam a kocsiajtón. A legelő felé rohanok és az alacsony kerítésnek támaszkodva kiabálok a lomhán legelésző ménesbe.
– Tinta! Tinta! – a hangom sikításként hasít a fülledt levegőbe.
Tudom, hogy nem fog rá hallgatni. Sohasem ez volt a valódi neve.
Megszorítom a fából összeépített korlátot. Körülbelül a derekamig ér, tehát egyetlen funkciója a ráerősített villanypásztor megtartása. Anélkül legfeljebb egy kis növésű pónit tartana vissza.
Nagy levegőt veszek, és lehunyom a szemem. Érzem, hogy a hangom el fog csuklani, de azért mégis elkiáltom magamat.
– Stefi!
A karám sarkában egy nagy, fekete ló feje emelkedik a többi fölé, és füleit előrecsapva keresi a hang forrását.
Érzem, ahogy könnyek öntik el a szememet, ahogy újra megjelenik előttem az újságkivágás a falon. A régi fénykép egy hatalmas, tintaszínű lóról, fehér kesellyel a bal első lábán.