Tátrai S. Miklós: Februári emlékezés

 

Somospuszta utolsó házánál az országút éles kanyarral balra fordul, és nagy lendületet véve szalad tovább. Valószínű a patakot keresi, amely néhány kilométerrel ezelőtt ráköszönt, azután hol eltűnt, hol pajkosan csatlakozott hozzá. Csalogatta a mély völgy felé, ahol majd az öreg fák alatt újra találkozhatnak. A falu után nem sokkal, egy keskeny földút indul el a bokrok között, és könnyedén kapaszkodik az enyhe emelkedőre. Jobb oldalán erdő, balra mezőgazdasági földek, amelyek több hónapon át terített asztalt kínálnak az erdei állatoknak. A viszonylag közeli országút zaját megszokták, az autók sem zavarják őket, sötétedés után gyakran távolodnak el a biztonságot adó fák közül.   Eleinte úgy tűnik, hogy a földút csak a földeket szegélyező merőleges bokorsorig tart, azonban ahhoz közeledve láthatóvá válik a mögötte lévő, nem túl nagy, csaknem négyszögletes tisztás, amelyet aztán újabb sűrű bokrok, cserjék követnek.  Egy fedett magasles áll kitűnő helyen, az erdő és a bokros rész találkozásánál, a tisztás távolabbi sarkában. Előre és balra jól látható a füves terület, lővilágig a jobb oldali első bokrok közötti mozgás felfedezése sem esélytelen, de később ez már egyre reménytelenebbé válik.

A magasles öreg padján magányos vadász ült egy a február végi délutánon. Szeretettel nézte a bágyadt nap igyekezetét, amellyel erejét próbálja, de gyenge még a tavasz varázslatához. A hó jól tartotta magát. A füvesen, és a bokrok között ugyan volt már néhány kisebb sötét folt, azonban még azok is – a tél gyermekeiként – fagyos földet takartak. A havat, az erdő fái őrizték meg legjobban, alattuk bokáig ért a fehér takaró.  A vadász nagyon szerette ezt a helyet, gondolatai mindig messze kalandoztak. A közeli kis temető távoli ősei nyughelye, akik erdészként, vadőrként, erdei munkásként éltek és dolgoztak. A családi történetek és legendák több mint háromszáz olyan évről szólnak, amelyek Somospuszta környékéhez, és a vadászathoz kötődnek. A történelem valósága, és mesébe illő találkozások varázslatos keveredése alakította az ősök életét. Nagymamája, a faluban élő főerdész idősebb, eladósorban lévő lánya volt, amikor a nagyapa pályakezdő fiatal erdészként dolgozott a grófi birtokon. Odakerülését különös események előzték meg. Fiatalabb fivére, az első világháború egyik véres ütközetéből élete kockáztatásával mentette meg súlyosan sebesült parancsnokát, a grófi család egyik tagját, aki hálából maga mellé vette és testőrévé, vadászává fogadta. A nagypapa rövid időn belül megismerte, és megszerette öccse munkáját. Feladta eredeti szakmáját, megtanulta az erdészet mesterségét. Munkát a grófi család másik birtokán kapott, véletlenül, vagy sorsszerűen, pontosan ott, ahol élete párját is megtalálta. A főerdész, a későbbi dédapa, különböző feladatok miatt többször hívta, vagy küldte lakására beosztottját, ahol a fiatalok találkoztak, és egymásba szerettek. Nem csoda, hogy a vadászt, az itteni erdőket járva gyakran megérinti az ősök szelleme. A magányos lesen ülve sokadszor játszott el a gondolattal, hogy milyen jó lenne találkozni velük, milyen jó lenne, ha most, a csak fényképről ismert erdész dédapja, nagyapja, vagy a nagymama erdész bátyjai felbukkannának, és végigsétálnának a vadászösvényen. Olykor beszélt nekik, és segítségüket kérte, még akkor is, ha ezt meseszerű játéknak tekintette. Sokszor érezte óvó, szerető tekintetüket, és segítségüket, amikor egy-egy vadászatán számára kedvező, váratlan események történtek. A véletlen műveként magyarázta másoknak, de valahol belül, nagyon-nagyon mélyen, megborzongott és évszázados, talán évmilliós titkokat sejtett meg az öröklődés csodálatos világából. Olyanokat, amelyek léteznek, de örökre rejtve maradnak előttünk. Most is az ősökre gondolt, akárcsak nyolc nappal ezelőtt, amikor először látta meg a termetes vadkant.

Délután két óra körül járt akkor az idő, a nap is sütött egy kicsit, ezüstösen csillogott a jeges ágakon. A falu szélén hagyta autóját, és gyalogosan ballagott a magasles felé. A földútra merőleges bokorsorhoz érve, a kis tisztás szélétől már óvatos léptekkel haladt tovább, amikor a füves túlsó sarkában meglátta a  vaddisznót. A felfedezés és a meglepetés kölcsönös volt. A kan egyetlen pillantásra méltatta a korai betolakodót, majd beugrott a bokrok közé. A vadász azóta kétszer is visszatért, öt-hat órát várakozott a lesen, de a vadkan nem mutatta magát. Észre sem vette, hogy gondolatai közben sötétedni kezdett, már nem sok lehetett hátra a lővilágból. Az erdő felől lépések zaja hallatszott, ami visszahozta a valóságba. Két őz, egy suta a gidájával sietett ki balról a fák közül, és indokolatlannak tűnő gyorsasággal igyekeztek a szemben lévő bokrok közé. A vadász elmosolyodva nézte őket, és akkor sem lőtt volna, ha lassítanak, vagy megállnak. Kellemes nyári emlék jutott eszébe, amikor ugyanezen a lesen ülve őzbakra várakozott. Hajnali négy órakor érkezett meg, a sötétben csak a csillagok világítottak. A kereső távcsőben sem lehetett sokat látni. A derengés beköszöntével lassan javult a helyzet, bár a tisztás egyes részein párásodni kezdett. Már lővilág volt, amikor jobbról, a bokros részből, egyre erősödő zörgés hallatszott, majd – az addigi csendhez képest –  „óriási” robajjal kirohant két őz. Elöl a suta, mögötte a bak! Nagy köröket leírva kergetőztek, kétség sem fért szerelmi játékukhoz. Amint másodszor szaladtak el a les előtt, a vadásznak Czifferszky István novellája jutott eszébe, amelyben arról ír, hogy a kergetőző, az úgynevezett ördöggyűrűben, vagy boszorkánykörben lévő bak kilövése megharagítja Dianát, és balszerencsét hoz az elkövetőre.  Hitte is, nem is a legendát, fegyverét mégis leengedve várakozott. Az ördöggyűrű egyre szűkült, egyre közelebb került a leshez. Végül a tőle alig harminc méterre lévő szénabála köré koncentrálódott. Egyszer csak megálltak mögötte az őzek, és olyan hangok hallatszottak, amelyeket talán nem is illik kihallgatni. A suta minden bizonnyal bevárta a bakot! Együtt jöttek ki a bála mögül, de már nem rohantak, nem siettek. Lassan andalogtak a tisztás közepe felé, mint az igazi szerelmesek. Megálltak, elfeküdtek, majd nem sokkal később újra megindultak. A bak már lőhető helyzetben és pozícióban volt, a fegyver mégis néma maradt. A vadásznak az lett volna az első bak életében, mégis elengedte a szerinte elábrándozó, és minden óvatosságról megfeledkező legényt. Úgy érezte, sohasem lenne őszinte az öröme, ha erre a trófeára nézne, mert nem sikert, hanem könnyű prédát látna benne. Különleges élményt kapott, ami nem adatik meg minden vadásznak, különösen nem a vadászévek elején. Az események felidézése közben még az is eszébe jutott, hogy ez a kis őz akár a nyári emlékek folytatása is lehet.

A suta és gida távozása után talán negyedóráig teljes csend lett, majd egyértelmű neszezés hallatszott abból az irányból, ahonnan az őzek kiváltottak. A halk zaj rövid időre megszűnt, de valamivel később és erősebben újra jelentkezett.   A keresőtávcső már fájóan nyomta a vadász arcát, hiszen le sem vette a szeméről, csak olykor-olykor becsukta azt egy-két másodpercre. Sokszor tapasztalta már, hogy ilyenkor a fáradtság, a feszültség és a különleges fényviszonyok képesek megtréfálni az embert. Szarvas alakját öltik fel a nagyobb bokrok, vaddisznóvá válhatnak tuskók, fűcsomók, sötétebb foltok. Semmiképpen sem akart lámpát használni, ezért feszülten várt és figyelt. Bízott a füves megmaradt havában, amely segítséget adhatott a mozgás felfedezésében. Türelme sikerrel járt, mert hamarosan egy nagy vaddisznó kontúrját fedezte fel azon az ösvényen, ahonnan nemrégen még dédapját várta. Úgy tűnt egyedül van, háttal állva turkált, vagy nézelődött. Nem lehetett pontosan megítélni szándékát, de a baloldali bokorsor felé távolodó mozgása aggodalomra adott okot. Váratlanul megállt, keresztbe fordult, majd egy pillanat alatt eltűnt. A vadász nem tudhatta, hogy bement-e e bokrok közé, vagy csak azok sötét hátterét kihasználva csendesen szöszmötöl  a tisztás szélén. Hallani és látni semmit sem lehetett. Most már biztosan hitte, hogy ezt a vadkant várja napok óta. Ösztönei azt súgták, a kan nem ment messzire, várnia kell. Nem érzékelte az idő múlását, rövid másodpercek, vagy hosszú percek teltek-e el, amikor önmagát is meglepve felsóhajtott: „Papi, ezt nem teheted velem!” Mosolyogni sem maradt ideje, mert a hold hirtelen kibújt a felhők közül és sápadt fényével sejtelmes világot teremtett a havas tisztáson. Olyan volt, mintha mesekönyv nyílott volna ki az eltévedt éjszakai vándor történeténél. A fák és a bokrok árnyéka élesen kirajzolódott a hóban, az út egyik fele fekete, a másik csaknem fehér lett. A tisztás középső területe egészen jól láthatóvá vált, de a jobb oldali sarkok csalogató menedéket ígértek. Minden bizonnyal a vadkan is így érzékelte, mert még kint volt, és ki tudja miért kedvelhette jobban a tőle legtávolabb lévő sarkot, de lassú kocogással indult meg annak irányába. A vadász fegyverét tűzkész állapotba helyezte. Pontosan látta, hogy a mozgó vadnak, ha tartja ezt az irányt, akkor a les előtt hetven-nyolcvan méterre kell elmennie, a les vonalába érve pedig két-három lépés megtétele után a biztonságos takarásba ér. A fegyvertávcső ekkor már a kant kísérte, a közepén világító kicsiny piros pont félelmetes biztonsággal mutatta a kívánt célpontot. A vadász hirtelen elhatározásra jutott. A piros pontot a vaddisznó fejmagasságában előre vitte, és amikor a következő másodpercben a kan feje odaért, eldördült a lövés. A becsapódás hangját nem tudta megítélni, de azt még látta, hogy a vadkan, farkát felcsapja és berohan a közeli bozótosba. Reménykedett a találatban, és tudta, annak sikere már nem az ősapákon múlott. Vadkan vadászatban kevés tapasztalattal rendelkezett, izgalmát és türelmetlenségét képtelen volt féken tartani.  Az ilyenkor illendő legalább negyedórát sem várta meg, lejött a magaslesről, és a rálövés helyét kereste. Semmit sem talált, ezért a bokrokhoz ment, ahol eltűnni látta a vadat. Nem hiába kutatott, mert a lámpa fényében a földön vércseppeket talált. Két lépést tett előre, amikor a közelből mozgást és horkantást hallott. Bizony inába szállt a bátorsága, és elképesztő gyorsasággal érte el a magasles létráját, amelyen felkapaszkodott a megnyugvást jelentő magasságba. A találatban, a sebzésben biztos volt, de abban is, hogy a sötétben egyedül nem meri folytatni a keresést. Mobiltelefonon kért segítséget öreg vadőr barátjától, akit már azelőtt ismert, hogy ő maga is vadászni kezdett. Közösen tekintették meg a vércseppeket, amelyeket több méteren át követtek az egyre sűrűbbé váló bozótosban. A vadőr nem otthonról érkezett, ezért úgy döntött, hazasiet kutyájáért és nagyobb fényerejű lámpájáért, mert a vért kevésnek, a beljebb lévő bokrokat túl sűrűnek ítélte. A kiérkező kutya azonnal felvette a szagot, nehezen lehetett fegyelmezni. Az erős lámpa fényében már jól látszott, hogy a földön valóban kevés vér van, a bokrok ágain azonban bőségesen. Hamarosan megtalálták az elfekvés helyét, ahonnan minden valószínűség szerint a türelmetlen vadász mozdította ki a súlyosan sebesült állatot. A vadőr most már biztos volt a sikerben, mégis szemrehányóan nézett barátjára a teljesen felesleges azonnali keresés miatt. Arra kérte, térjen vissza a magasleshez, tegye le felszerelését, és csak akkor menjen segíteni, ha hívni fogja. Ő pedig kutyájával elindult a bokrok sűrűjébe. A vadász bűntudattal lelkében visszafelé ballagott. Nem akart újabb hibát elkövetni a vérnyomok összetaposásával, ezért rövid tanakodás után, ha nem is torony-, de „lesiránt” indult el az ágak között. Alig haladhatott húsz-huszonöt métert, amikor csaknem belebotlott az élettelen vadba. A vadőr is ezekben a pillanatokban észlelte, csak jóval távolabb, hogy a sebzett vad félkörben visszafordult és a nyomok a tisztás irányába mutatnak.  Mint utóbb kiderült, a vaddisznó mintegy nyolcvan métert mehetett előre, azután valóban visszafordult, és így történhetett meg az a ritka eset, hogy a kifelé tartó vadász hamarabb találta meg az elejtett vadat, mint a véres nyomokat követő kutya. A siker immár teljes volt, az őszinte gratulációt a töret átadása követte. Az alaposabb szemrevételezés csak ezután történt. A vadásznak harcias legényt sikerült elejtenie, gyantás szőrzete helyenként valóságos páncélt képzett testén. Törött baloldali agyara is nagy csatákat sejtetett. Jobboldali agyara ijesztően élesre fenve még most is tiszteletet parancsolt. A vadőr bármekkora összegben fogadott volna, hogy ez a félelmetes fegyver kifőzés után meghaladja majd a húsz centimétert, de ki vitatta volna ezt a jelenlévők közül. A vadász öröme és meghatottsága az egekbe szökött, és bizony nem öreg barátjára gondolt, amikor úgy fogalmazott: „sikerült elejtenünk ezt a gyönyörű vadat!”

A falu szélén elváltak útjaik. A vadőr a hűtőkamrához igyekezett, a vadászt azonban más kötelesség hívta. A somospusztai kis temető felé tartott, és a sötétben sem okozott gondot megtalálni dédapja sírját. Meghatottan állt meg a fejfával szemben, majd lassú mozdulattal levette kalapját. Sokáig állt ott elérzékenyülve, és némán mondott köszönetet a távoli ősöknek, akik ezen az estén végérvényesen befogadták abba a nagycsaládba, ahová mindig is tartozni akart.

*Első közlés